„Olaj a tűzre. Ez még egy indok, hogy a fű soha ne legyen legális.” – írta valaki arra a posztomra, hogy a Tánc a Szabadságért részt vesz a Budapest Pride felvonuláson. Ebben a mondatban egy jól ismert politikai stratégia tükröződik, amelyet a szakirodalom „tiszteletreméltósági politikának” (respectability politics) nevez. A logikája egyszerű: „Mutassuk meg a többségi társadalomnak, hogy mi is ugyanolyan tisztességes, dolgozó, családos, törvénytisztelő emberek vagyunk, mint ők.” „Tartsunk távolságot a rossz hírű csoportoktól és ügyektől.” „Állítsuk kirakatba a jófiúkat, a poszterügyeket, amikkel népszerűek lehetünk.” „Rejtsük el azokat, akik valamilyen szempontból nem illenek a többség elvárásaihoz.” A végeredmény az, hogy mindenki igyekszik elhatárolódni valaki mástól. A melegjogi aktivista nem akar „összekoszolódni” a drogjogi aktivizmussal. A kannabiszfogyasztó elhatárolódik a stimulánshasználótól. A felépülő alkoholista a „drogostól”. A meleg férfi a HIV-pozitív emberektől. A leszbikus nő a transz nőktől. A roma a migránstól. A közös üzenet mindig ugyanaz: „Én nem olyan vagyok, mint ők.” A probléma az, hogy a kirekesztés logikáját nem lehet legyőzni úgy, hogy mi magunk is továbbadjuk valaki másnak. A történelem azt mutatja, hogy a kisebbségi csoportok jogai nem azért bővültek, mert sikerült mindenkit meggyőzni arról, hogy teljesen megfelelnek a többség normáinak. Hanem azért, mert emberek kiálltak egymásért, szövetségeket építettek, és közösen kérdőjelezték meg az előítéleteket. Nem kell mindenben egyetértenünk egymással. Nem kell ugyanazért a célért küzdenünk. De fel kell ismernünk, hogy a megbélyegzés, a kirekesztés és az emberi méltóság megkérdőjelezése közös tapasztalat. Az emberi jogok nem oszthatók fel „jó” és „rossz” kisebbségekre. Az emberi méltóság univerzális. És a szolidaritás akkor ér valamit, amikor nem csak azoknak adjuk meg, akik pont olyanok, mint mi. We resist. We dance. We win. ❤ ✊