Nagy örömmel látom, hogy egyre több nő kerül vezető pozícióba a közéletben. Őszintén szólva, korábban idegenkedtem attól, hogy figyelni kell a nemi egyensúlyra. Úgy éreztem, hogy a tehetségnek és a szorgalomnak kellene eldöntenie, ki jut előre, nem a nemi hovatartozásnak. Az elmúlt években azonban sok időt töltöttem nemzetközi szervezetekben, konferenciákon, szakmai közösségekben, és megváltozott a véleményem. Azt tapasztaltam, hogy a kiegyensúlyozottabb nemi arányok nemcsak a nőknek jók, hanem nekünk, férfiaknak is. Jobb a légkör, több a nézőpont, emberibb a működés. Ma már kifejezetten zavar, ha egy konferencia paneljén csak férfiak ülnek, vagy egy közösség vezetésében alig vannak nők. Nem azért, mert minden nővel egyetértenék. Nyilván nem. Ahogy férfiak között is vannak olyanok, akikkel nem értek egyet. Egyszerűen természetessé vált számomra, hogy a nők jelenléte és képviselete ugyanolyan fontos, mint az oxigén a levegőben. De van egy másik probléma is, amiről kevesebbet beszélünk. Vannak szakmák, amelyek szinte teljesen elnőiesedtek: az óvodapedagógia, a tanítói pálya, a szociális munka, a családsegítés, a gyermekvédelem, az addiktológiai ellátás, az ápolás, vagy egyre inkább a pszichológia is. Ennek részben prózai oka van: ezek rosszul fizetett és alacsony presztízsű szakmák (főleg az állami és civil szektorban). Egy olyan társadalomban, ahol még mindig erős az elvárás, hogy a férfi legyen a családfenntartó, ez sokakat eltántorít. De kulturális oka is van: a gondoskodást, az empátiát még mindig hajlamosak vagyunk női tulajdonságnak tekinteni. Pedig a társadalom peremére szorult emberek támogatása, a gyerekek nevelése, a betegek és idősek gondozása a legfontosabb társadalmi feladatok közé tartozik. Ezek a munkák rendkívüli tudást, felkészültséget, empátiát és elkötelezettséget igényelnek. Sokat elárul egy társadalom értékrendjéről, hogy mennyire becsüli meg azokat, akik ezt végzik. Közben a ma felnövekvő gyerekek egyre kevesebb olyan férfi szerepmodellel találkoznak, akik azt mutatják meg, hogy a férfiasság nemcsak versengést, dominanciát jelenthet, hanem gondoskodást, empátiát és érzelmi intelligenciát is. Nem csoda, hogy sok fiú végül az internet manoszféra üresfejű lusta heréiért, páváskodó agresszív kiskakasaiért lelkesedik. Én nemcsak több női politikust, cégvezetőt és tudóst szeretnék látni. Hanem több jól megfizetett és megbecsült férfi óvóbácsit, tanítót, pszichológust, szociális munkást, családsegítőt és gyermekvédelmi szakembert is.