Egy józsefvárosi csoportban osztotta meg egy felháborodott lakó, aki szerint a lakókörnyezetét „ellepték” a drogosok – mindenfelé szívják a kristályt, elhagyják a drogszemetet (pl. üvegpipákat). A probléma valós. A lakók ellenérzése jogos. Ki szeretne minden nap hasonló képekre ébredni? Ki szeretné, hogy a gyereke üvegpipákon gázoljon át a játszótér felé? Én biztos nem. A lakók gyors megoldásokat látnának szívesen: tűnjenek el. Vigyék el őket innen – bárhová, csak ne itt legyenek. Ez valahol érthető. Viszont a várost vezető döntéshozóknak ennél tovább kell (kellene) látniuk. Akármilyen rossz állapotban is vannak, ezek a „drogosok” – emberek. Ha meghallgatnánk az élettörténeteiket, akkor nagyon kemény dolgokkal szembesülnénk. Garantálom, hogy sokan közülük állami gondozásban vagy abúzív szülők mellett nőttek fel. Azt értem, hogy a felháborodott lakót ez nem érdekli – de az államnak igenis foglalkoznia kell ezzel is. Ezek az emberek nagy részt még gyermekként cserben lettek hagyva az állam által. És az államnak igenis van felelőssége abban, hogy most ne csak rendészeti kirakatakciók célpontjaként tekintsenek rájuk, hanem támogatásra szoruló emberként. Az utcai szerhasználat nem fog megszűnni a rendészeti kozmetikázástól – nem fognak felszívódni ezek az emberek a betonba. Ha valahonnan elűzik őket, hát más környéken jelennek majd meg. Ez nem csak rendészeti kérdés. Átfogó megoldásokra lenne szükség, amelyeknek része a lakhatás, a pszichiátriai ellátás, az oktatás, a munkahelyteremtés és legfőképpen: a közösség. A valahová tartozás – mert most nem tartoznak senkihez és semmihez. Tök jó lenne, ha a biztonsági kamerák, rendfenntartók, razziák és járőrözések mellett legalább annyit beszélnénk arról is: mi lesz velük, ha nem itt lesznek. Hol fognak élni, hogy fognak élni? Milyen támogatást kapnak az utcai túléléshez – hogy egyáltalán megéljék, hogy támogatást kapjanak a függőségből való felépüléshez? Olyan támogató közösségi tereket kell teremteni, ahol ezek az emberek – emberhez méltóan létezhetnek. Alternatívát kell adni az utcával, a lépcsőházakkal szemben. Nyugaton erre szolgálnak például a felügyelt szerhasználó helyiségek – amelyek nem csak a nyílt drogszcénák csökkentését szolgálják, de az első belépőpontot képezik a társadalmi integráció rögös útján.