Sokan azt kérdik: megiszom a magam kis söreit/borait/elszívom a magam kis spangliját a nap végén. Nem zavarok ezzel senkit. Mi ezzel a probléma? Mindenki kikapcsolódik valahogy. És valóban: szerintem önmagában nincs is ezzel túl nagy probléma. Ha. És ez a ha fontos: ha egyébként ez a szerhasználat nem válik akadállyá az életben, ami elakadásokhoz vezet. És itt azért már látunk példákat szép számmal az önáltatásra. Bevallottam már ezen az oldalon is, hogy fiatalabb koromban én magam is hosszú évekig napi szinten szívtam füvet. Nem láttam problémának – közben volt munkám, karrierem, kapcsolataim. A fű volt az én kis komfortzónám. A napi rutin része. Ellazított. Nem volt tragédia, ha kimaradt 1-2 nap: nem loptam, csaltam ha nem jutottam hozzá. Közben egyébként rendszeresen sportoltam is: figyeltem az egészségemre. De aztán eljött egy pont, amikor rájöttem, hogy a komfortzónák, bármennyire is kényelmesek, börtönünké tudnak válni. Pont azért, mert kényelmesek: alattomosan lopóznak be. Simán. De aztán nehezebben tudunk tőlük megválni. És ez a komfortzóna, ha nem is okoz túl nagy zavarokat az életünkben, ugyanakkor kirekeszt dolgokat. Azon keresztül, hogy meg tudja akadályozni, hogy bizonyos kényelmetlen pillanatokban jelen legyünk. Például egyedül legyünk magunkkal és figyeljünk a testünk jeleire, tompítás nélkül. Vagy jelen legyünk, figyeljünk az emberi kapcsolatainkban – ahol sérültünk, de ahol gyógyulni is tudunk. Mert tudjátok mit? A komfortzónában lehet „kikapcsolódni”, de nem lehet fejlődni, gyarapodni. Ahhoz kell a diszkomfortos és szürke valóság is: azon keresztül fejlődnek képességeink. Kell, hogy sérülékenyek legyünk, kell, hogy kockázatot vállaljunk – a sérülés kockázatát. Ahogy a fa ága is ott tud tovább nőni, ahol gyenge a hajtása, és nem ott, ahol vastag a kérge. Szóval nem, nincs azzal nagy gond, ha valaki rekreációs célból használ néha szereket: nem lettem szemellenzős drogellenes. Nem erre akartam ezt kifuttatni. De éberség és józanság kell ahhoz, hogy az ember felfedezze a tanulásra alkalmas pillanatokat. Látnunk kell, ha az a kávé, az a cigi, az a pia, az a spangli a menekülésről szól, és komfortos, magunk építette börtönünkké válik.