Minek adták egyházi iskolába a gyereket – ilyen és ehhez hasonló reakciókat látok a kommentekben azokra a vádakra, amik a Rubovszky Rita által vezetett katolikus iskolával kapcsolatban jelentek meg a Népszavában. Hát az ilyen. Mintha egy egyházi iskolában teljesen természetes lenne, hogy térdepeltetik a gyereket, ha ki akar menni mosdóba, vagy hogy mindent el kell takarítania a tányérjáról, mielőtt kimehet a menzáról. Ez utóbbi szabály egyébként még az én szekuláris általános iskolámban is dívott: nem egyszer kellett hallgatnom a prédikációt, hogy „bezzeg az éhező etióp gyerekek” megennék, tessék csak belapátolni azt a tökfőzeléket. Amit egyébként személy szerint utáltam. Rubovszky maga részben tagad, részben hárít: arra hivatkozik, hogy a szülők többsége igenis támogatta azt, ahogyan nevelték a gyerekeket. És egyébként ezt el is tudom hinni. Különösen, ha a szülő is hasonló szellemiségben nevelkedett: akkor számára teljesen természetes ez az egész fojtogatóan tekintélyelvű légkör. Azt hiszi, ettől lesz majd a gyerekéből jó ember. És itt van a kutya elásva. Én azt gondolom, hogy ez az egész kérdés messze túlmutat Rubovszky személyes felelősségén. Ezek rendszerszintű problémák. Az érzelmi megalázással, megszégyenítéssel, fenyítéssel való nevelés. A vak konformizmust megkövetelő tekintélyelvűség. A kiszolgáltatottság. A fő probléma, hogy még mindig tömegek gondolják, hogy ezek természetesek – sőt, a jó oktatási rendszer tartóoszlopai. Nélkülük elszabadulna a káosz. Még egy ilyen romantikus abigéles aurát is szőnek köré: lám, így lehet valódi embereket nevelni. Pedig nem, senkit sem ez tett emberré – legfeljebb megtanított alkalmazkodni, beállni a sorba. Alattvalónak lenni. És az érzékenyebb gyerekek akár egy életre viselhetik a sebeket, amiket itt kaptak. Az emberi kvalitásaikat ennek ellenében, az ezzel szemben kialakult bajtársiasság, az ennek ellenére is utat találó emberségesség révén tudták kibontakoztatni. ‍♂️