Ma van Dylan Thomas napja. A vad wales-i költőé, aki üstökösként ragyogta be a londoni irodalmi életet, sztár lett az óceán mindkét partján és felolvasóestjein mély, hipnotikus hangjától trasznba esett a közönség. Mítoszához természetesen hozzátartozott még valami: az alkohol. Amiből mértéktelenül fogyasztott, amennyit csak bírt. Részben ez is okozta korai halálát. Mint sok más nagy lánggal égő – de hamar kiégő géniuszét. Mielőtt 1953-ban meghalt, a legenda szerint azzal büszkélkedett, hogy megdöntötte a személyes rekordját: tizennyolc whiskey-t húzott le tisztán. Kívülről csillogott – belülről szenvedett. Nem tudott mit kezdeni a sikerével – görcsösen vágyott valamire, amit nem kapott meg, hiába is rajongtak érte tömegek. Valamit, amit csak a valódi intim kapcsolódásban kaphat meg az ember. Volt benne valami prométheuszi: mintha túl közel ment volna a tűzhöz. Nem tudott félgőzzel élni. Mindent teljes intenzitással akart átélni – az örömöt, a vágyat, a költészetet, az élet eksztázisát. És közben ugyanaz a tűz, amely világította, lassan fel is emésztette. Költészetében újra és újra visszatér az idő múlása, a test romlandósága, az élet eksztázisa és a halál árnya. Mintha egyszerre ünnepelte és gyászolta volna az életet. Leghíresebb verse, a „Do Not Go Gentle into That Good Night” nemcsak a halál elleni titáni lázadás himnusza, hanem egy kétségbeesett, egy abszurd világban jelentést kereső ember utolsó kiáltása is: „Ne várd szelíden azt a végső éjt, tombolj, dühöngj, az alkony hogyha jő, védd, védd, amíg csak védheted a fényt. Ha minden büszke harc már véget ért és karjaidban nincs is már erő, ne várd szelíden azt a végső éjt, védd, védd, amíg csak védheted a fényt.” (ford. Tóth Tamás)