Ez most lehet, hogy hosszú lesz, de a függőség témája iránt érdeklődő törzsolvasók talán végigolvassák. ❤ A függőségek korában élünk. Sokan azt mondják: mindig is abban éltünk. Hiszen még a levegőtől is függők vagyunk. De a függőség (addikció), a szó modern addiktológiai értelmében, nem egyszerűen azt jelenti, hogy a túlélésünkhöz bizonyos feltételeknek kell teljesülnie. A függőség egészségtelen és önpusztító viselkedést jelöl, amelyben az egyén a szenvedés rövid távú enyhítése érdekében egy hosszú távon még nagyobb szenvedést termelő gyönyörforráshoz fordul, újra és újra. Mégpedig teszi ezt kényszeresen, a saját magára és a közösségére gyakorolt negatív következmények ellenére. A levegővétel nem ilyen – viszont egy csomó rövid távon izgalmat és gyönyört okozó szer, viselkedés mértéktelen, kényszeres használata igen. A függőség ilyen tömeges méretekben, mint ma, egyetlen korábbi történelmi korszakban sem volt jelen az emberiség életében. Ennek az oka az, hogy egyrészt soha nem látott bőségben állnak rendelkezésre rövidtávú gyönyört hozó tevékenységek. Az ember evolúciósan az erőforrások szűkösségét kihasználó képességekkel rendelkezik: ha ételt látsz, fald be, hiszen nem tudhatod, holnap lesz-e még hasonló lehetőséged. A bőség korában ezek a beépített evolúciós késztetések viszont önpusztítóvá válhatnak. De önmagában a bőség sem magyarázza a függőségek ilyen mértékű terjedését. Ennél kell valami több is: az, hogy nagyon sok ember a mai világban nem találja a helyét. Szenved. Nem talál jelentést az életében. Nem képes egészségesen kapcsolódni a közösségéhez, a társaihoz. Ezek gyökerében gyakran olyan traumák állnak, amelyek egészen a kora gyermekkorig nyúlnak vissza. Empirikusan igazolható tény, hogy a függőségek előfordulása exponenciálisan nő, minél több ártalmas gyermekkori élményt élt át valaki. És az ártalom itt nem csak és kizárólag bántalmazást jelent: jelentheti azt is, hogy valamit nem kapott meg, ami fontos lett volna a számára. Figyelmet, gondoskodást, szeretetet, türelmet. Márpedig a materiális bőség ellenére ezekből a lelki javakból – különösen a figyelemből – korunk fogyasztói társadalma egyre szűkösebben méri a napi adagot. A trauma, mint gyakran hangsúlyozzuk, nem a rossz dolog, ami megtörtént – hanem az, ahogyan átalakítja az ember működését. És ebben az eltorzult működésmódban kiemelt értékkel ruházódnak fel azok a gyönyörforrások, amelyek ideiglenes enyhülést hoznak az egzisztenciális szenvedésből. A szenvedésből, amivel az egyén nem képes szembenézni. Nem is beszélve a feldolgozásáról. Így könnyen a függőség csapdájába esik: minél kevésbé működik tartósan a fájdalomcsillapítás, annál görcsösebben ragaszkodik hozzá és annál mohóbban sóvárog iránta. A függőség az üresség paradoxona: az ember nem képes jelentéssel megtölteni a teret ezért csak a semmit dagasztja tovább, míg az felemészti az életét. A függőség ellen nem lehet „harcolni”. Ez egy tévedés. Az ürességet hiába lövöd ágyúval, attól nem fog eltűnni. Az üresség ellentéte a teljesség – az ürességet meg kell tölteni. És ez a megtöltési folyamat hol máshol is indulhatna, mint magánál a szenvedő embernél. Direkt nem azt írom, hogy „a függőnél” – mert a bélyeg rásütése helyett fontos, hogy az embert lássuk. A „függő” az nem valami egzotikus állatfajta, akit le kell írni, tisztes távolságból, mint valami David Attenborough doksifilmben. A függőség végtelenül emberi. A függőségből való felépülés tehát az emberrel kezdődik: először is neki van szüksége egy olyan támogató, megtartó közegre és közösségre, ahol elég biztonságban és elfogadva érzi magát ahhoz, hogy szembenézzen függősége valódi okával: a szenvedéssel. Az utcán tengődve, egyik napról a másikra, nem lehet ezt megtenni. De nem lehet megtenni úgy sem, ha valaki magasan funkcionáló, társadalmilag elismert személy, de a túlzsúfolt és túlhajszolt élete nem teszi lehetővé a szembenézést. Mert ne legyen kétségünk: a függőség nem kíméli a gazdagot sem. A következmények azok, amik mások: a szegény nem rendelkezik olyan erős szociális hálóval, mint a vagyonos, és könnyen kihullik a társadalomból egy olyan pária-létbe, ahonnan a kimászás már a lehetetlenség határát súrolja. De nem lehetetlen. Nem lehetetlen, amennyiben a társadalom tudatosan újjáépíti a kapcsolódást ezekkel az emberekkel. Olyan helyeket, közösségeket teremt és támogat, ahol megkapaszkodhatnak. Ahol nem akarják rögtön megváltoztatni: először is elfogadják, annak, ami, aki. Nem fegyelmező és kirekesztő, hanem elfogadó és támogató tereket kell teremtenünk. Ahol a józanság jutalmazandó érték – de a teljes absztinencia nem az elfogadás feltétele. Ha kell, akkor abban kell támogatnunk az emberünket, hogy legalább az életét és az egészségét megőrizze: étel és ruha, tiszta tűk és fecskendők, HIV és hepatitis tesztek, gyógyszeres kezelés, pszichológiai tanácsadás, nőgyógyászati vagy fogorvosi vizsgálat – éppen azzal és ott, ahol és amire szüksége van. A felismerés, hogy a változást nem lehet kierőszakolni, hogy nem lehet rögtön ajtóstól rontani a házba, szülte meg az ártalomcsökkentés filozófiáját és gyakorlatát. Ami az ellátórendszer első védvonala – belépőpontja. Nélküle nincs felépülés. És el kell fogadni, hogy bizony sok ember számára ez végállomás – míg mások számára csupán egy átmeneti tartózkodási hely. Az emberi élet megőrzésénél mi lehet fontosabb? Ugyanakkor az is fontos, hogy ne álljunk meg a puszta túlélésnél. Ennél legyünk jóval ambíciózusabbak. Nem elég valakinek steril tűt adni. Az élet több, mint fizikai túlélés. A szenvedéssel kell foglalkoznunk, ami a függőség gyökerénél (is) megtalálható. A test nem különíthető el hermetikusan a lélektől és a szellemtől. A függőség egyik problémája éppen az, hogy az ember különféle részei között megszűnt a kapcsolat – távol tartja magától a saját élvezetektől és szenvedésektől meggyötört testét, és a saját teste által őrzött traumatikus terhet. Elszakadt a hiteles önvalójától. Itt a szenvedés gyökere. Ahhoz, hogy ezt a szenvedés-gyökeret feltárjuk, megdolgozzuk, ahhoz persze már szükség van józanságra. Ha nem is egész életre vállalt totális absztienciára – de arra igen, hogy emberünk hajlandó legyen józanul, gyógyító kapcsolatban, józan közösségben dolgozni magán. „Dolgozni” – ez persze nem valamiféle önbüntetést, önfegyelmezést jelent leginkább, aminek során az ember úgy tekint magára, mint valami munkatáborba zárt fegyencre van önostorzó flagellánsra. Ez gyakori tévhit. Hanem azt, hogy képes legyen végre szeretettel és türelemmel nézni saját magára. Esélyt adni saját magának a változásra. Feltárni az igazságot magáról. És ahogy A.H. Almaas mondja: az igazság csakis az együttérző jelenlétben mutatja meg magát. Mert az, ami igaz, ahogy József Attila is megírta, több, mint a valódi. A valóság megközelíthető logikai indukcióval vagy dedukcióval – de az igazság nem. Az igazság csak megélhető, olyan emberek között, akik radikálisan elfogadják egymást. Így hát hiába vagy rendkívül eszes ember, barátom, ha az igazságot akarod megtudni magadról, akkor akár naphosszat is elmélkedhetsz otthon egymagadban, győzködheted magad, de az igazság el fog kerülni téged. Az igazság ugyanis több, mint egyszerűen tudomással bírni arról, hogy problémáidnak milyen lehetséges okai vannak. Ez a logika, a racionalitás szintje. Fontos lehet, de önmagában mit sem ér. Meg kell tapasztalnod, hogy valójában mire vagy képes – milyen rejtett potenciál rejtőzik benned. És ezt csak közösségben tudod megtenni. Entelekheia – az ókori görögök így hívták. A bennünk rejlő lehetőség kényszere arra, hogy valósággá váljon. Ez más, mint a puszta funkcionalitás lehetősége. Például egy vödör funkciója, hogy vizet hozzanak benne, egy ásóé, hogy felássák vele a kertet. Ez funkció. Az emberek azonban nem használati tárgyak. Az emberben rejlő lehetőség – az entelekheia – inkább olyan, mint a mag lehetősége, hogy cserjévé cseperedjen majd ágas-bogas fává terebélyesedjen. A maga egyedi és megismételhetetlen módján. A magban benne van a fa lehetősége. Egy mag akár évtizedekig is lehet pusztán mag: terméketlen talajban sínylődve, kiszáradva, megfosztva az éltető energiáktól. De ez a magként való létezése megrekedt létezés: több rejlik benne. És éppúgy bennünk, emberekben is több rejlik a puszta túlélésnél és fajfenntartásnál – az egyik napról a másikra való tengődésnél. Évtizedekig elvegetálhatunk senyvedve, tespedve, mentális zavarok, függőségek, diszfunkcionális kapcsolatok hálójába ragadva. De ennél többre vagyunk hivatottak. Minden egyes emberi lényben ott a lehetőség, hogy kiteljesedjen a saját lényegének megfelelően. Kivirágozzon az emberi kapcsolataiban, gyökerein keresztül felszívja a közösség tápláló nedveit, kinyújtóztassa lombjait a tudás végtelen kék ege felé. Benned van, mindig, bármennyire is méltatlannak, szánalmasnak és korlátoltnak gondolod magad. (a kép az AI műve)