Szinte már megsajnálta az ember ezt a szegény Sulyokot, ahogy bárgyún vigyorgott a székében, miközben leszedték róla a keresztvizet tegnap. Szinte. De aztán eszébe jut, hogy ha a választás másként alakul, akkor ugyanő már készítené a töltőtollat, hogy zéró alkotmányos aggállyal aláírjon egy sor jogkorlátozó törvényt. Többek között az ellehetetlenítési törvényt, ami most – reméljük végleg – lekerült az Országgyűlés napirendjéről. És ami, ha elfogadják, halálos ítéletet jelentett volna egy sor civil szervezetre. Többek között az ezt az oldalt működtető Jogriporter Alapítványra is. Most már erről is lehet szabadon beszélni: hónapokig a teljes egzisztenciális bizonytalanságban éltünk. Nem tudtuk, hogy vajon jövőre lesz-e még megélhetésünk. Hogy képesek leszünk-e megmaradni a saját hazánkban – hogy a gyerekünket vajon nem kell-e külföldön felnevelnünk. Mindezt nem azért, mert bármilyen bűncselekményt elkövettünk volna, vagy közpénzen meggazdagodtunk volna (mint a neres fantomalapítványok). Hanem azért, mert az államtól függetlenül, jogvédőként a legjobb tudásunk szerint szolgáltuk a közjót. Azoknak a kirekesztett társadalmi csoportoknak az ügyét, akikért, ha mi elmegyünk, akkor senki sem emelt volna szót többé. Mert hogy a nemzet egységét megtestesíteni hivatott, a szatyorfing elnevezésre sokszorosan rászolgált „köztársasági” elnök biztos nem, az hétszentség. Szóval nem, egy pillanatig sem sajnálom azt, amit Sulyok kapott tegnap a parlamentben. Megérdemelte. Csak azt sajnálom, hogy abban, aki a fő felelősséget viselte ezért a kleptokrata autoritér rezsimért, a bábjával, Sulyokkal szemben még annyi tartás sem maradt, hogy kiálljon a nép elé.