Vannak számomra rejtélyek. Ilyen például az anti-feminista nő. Aki politikai hitvallást tesz a női egyenjogúság ellen – miközben eszébe sem jut, hogy a hangja csak azért lehet fontos és meghallgatásra méltó, mert az elődei kivívták ezt a jogot. Hasonló polcra rakom magamban, mint az antiszemita zsidót, aki annyira próbál asszimilálódni, hogy szinte már saját magát is kiirtaná és embernyomorító mozgalmakat éltet. Vagy a homofób meleget, aki annyira szégyelli, hogy ki és mi, hogy legszívesebben engedélyt kérne ahhoz is, hogy kimenjen az utcára a négy fal közül. Nappal keresztény-konzervatív alaptörvényt ír ugyanazon az ipaden, amin éjjel partnert keres a chemsex partihoz. Vagy látok Nyugaton olyan bevándorlókat, akik szélsőjobboldali párthoz csatlakoznak és azok hasznos idiótáivá válnak. De találkoztam már olyan szerhasználóval is, aki túllicitálta még a drogokat soha nem használó többégi társadalom legvéresszájúbb elemeit is abban, amilyen vehemenciával követelt szigorú büntetést és megszégyenítést sorstársai ellen. Internalizált nőgyűlölet/homofóbia/rasszizmus/antiszemitizmus stb. – szokták mondani szakemberek. A folyamat, amelynek során észrevétlenül beépülnek egy adott társadalmi csoport tagjába a vele kapcsolatos előítéletek. A szégyen mindennapi megszokott társává válik, és folyamatosan arra sarkallja, hogy a kiváltságos, a „normális” csoport elismerésért ácsingózzon, bizonyítva, hogy ő igyekszik „normális” lenni. Természetessé válik számára a másodrangú szerep, mint a lélegzetvétel, és természetellenesnek tűnik, ha valaki ezt megkérdőjelezi. Nem jó neki: elveszíti a kapcsolatot a hiteles önmagával és odabent eltorzult, öntagadó, öngyűlölő karikatúrájává válik annak, aki lehetne. „Nem az a legfájdalmasabb, hogy gyűlölnek minket,” mondta James Baldwin, biszex fekete író, „hanem hogy megtanítanak minket arra, hogy mi is gyűlöljük önmagunkat.” kép: Francis Bacon