Tegnap egy érdekes beszélgetést moderálhattam itt Oslóban a drogpolitikai konferencián két kitűnő szakemberrel és aktivistával. Ann Fordham a Nemzetközi Drogpolitikai Konzorcium (IDPC) éppen leköszönő igazgatója, akinek az elmúlt 10 évben kulcsszerepe volt az ENSZ drogpolitikájának alakításában. A másik Neil Woods, aki korábban kábítószer ellenes nyomozó volt és beépített rendőrként drogterjesztők lefülelése volt a dolga. Egészen addig, amíg rá nem jött, hogy ebben a háborúban legfeljebb csatákat lehet nyerni, de valójában a háborút mindig az illegális drogpiac nyeri meg. És nem azért, mert a rendőrség nem végzi jól a munkáját: hanem ennek ellenére. Az illegális drogpiac ugyanis minden levágott fej helyébe három újat növeszt, akárcsak a görög mitológia mesebeli szörnye, a hidra. És paradox módon a rendőrség azzal, hogy hatékonyan deríti fel a drogterjesztőket, valójában arra készteti a drogpiacot, hogy adaptálódjon: egyre ügyesebb és rafináltabb terjesztői hálózatok, módszerek alakulnak ki. A piac fölött egyre specializáltabb, és gyakran egyre erőszakosabb bűnszervezetek veszik át az irányítást. Ez a helyzet jelenleg Európában a kokain-kereskedelemmel is, aminek az irányítását jelenleg olyan balkáni bűnszervezetek irányítják, amelyek könyörtelen hatékonysággal hozzák be és terjesztik a kokaint, megvesztegetve, ha kell, vagy akár zsarolva, gyilkolva, ha kell. És amíg a kokainra állandó a kereslet – márpedig az – addig a kínálat mindig újabb csatornákat talál magának. Az a rendszer, amit az ENSZ égisze alatt a világ országai kialakítottak az illegálissá nyilvánított drogok ellenőrzésére, nem egyszerűen alacsony hatékonysággal működik – hanem immár a probléma forrásává vált. Mert azon a hamis feltevésen alapul, amit idehaza Horváth Laci is képviselt: miszerint elég minél több kábítószert lefoglalni, minél több terjesztőt bebörtönözni, és akkor automatikusan csökken majd a drogok hozzáférhetősége. De az elmúlt évtizedek tapasztalataiból ennek éppen az ellenkezőjét látjuk: miközben exponenciálisan nőtt a rendőrségi lefoglalások, felderítések hatékonysága, még mindig csak az illegális drogpiac felszínét kapargatják. Még a legnagyobb lefoglalások is legfeljebb hetekre, hónapokra képesek hatást gyakorolni. A piac rendkívül rugalmas és rövid időn belül kiegyenlíti magát. Ez a prohibíció paradoxon. És ezért van az, hogy nagyon sok szakember jelenleg a rendszer reformján gondolkodik és dolgozik: nem pedig azért, amivel vádolnak minket, miszerint „drogpártiak” lennénk. Nyilván a megoldás nem lehet az, hogy akkor mindent azonnal teljesen legalizálni kell és úgy kezelni, mint itthon az alkoholt: az egy másik véglet és teljes tévút lenne. Meg kell találni azokat a szabályozási opciókat, amelyekkel az illegális piac és annak ártalmai minimalizálhatók, miközben nem alakul ki egy kommercializált szabadpiac sem, ami rengeteg új függőt termel. A legfontosabb: a keresletre kell összpontosítani leginkább. Meg kell érteni, miért használnak emberek szereket, miért válnak függővé. Be kell fektetni a megelőzésbe, a kezelésbe és ártalomcsökkentésbe. Meg kell szüntetni a fogyasztók kriminalizálását és démonizálását. Támogatni kell a felépülők közösségeit, hogy minél több ember képes legyen kilépni a nyomorból és jelentést találni a saját életében, éltető emberi kapcsolatokkal. Hosszú távon csak ez tud működni.