Kisebb vihart kavart az addiktológiai szakmában a Kék Pont Alapítvány recovery coach képzése: míg egyesek örömmel üdvözölték, hogy újabb szereplők segítik a felépülőket, mások gyanakvással tekintenek rájuk. A kritikusok szerint ugyanis a szakma „felhígulásához” vezet, ha egy 30 órás „gyorstalpaló” képzés után máris szakembernek tekintheti magát valaki. Miközben létezik hivatalos, három féléves egyetemi addiktológiai konzultáns képzés, ami diplomához van kötve. A Kék Pont munkatársai a kritikákra reagálva rámutattak, hogy a recovery coach nem magyar találmány: külföldön már régóta működik. Nem konkurenciát jelent a meglévő segítő szakembereknek, hanem kiegészíti őket: mindezt teszik ingyenesen és önként. Többnyire saját felépülési tapasztalattal rendelkező személyről van szó, aki szigorúan nem kezel vagy diagnosztizál, hanem kíséri a klienst a felépülése útján: segít célokat kitűzni, kapcsolatot teremteni közösségekkel, erősíti a motivációt és a visszaesés megelőzését, miközben hidat képez a formális ellátórendszer és a hétköznapi élet között. A kritikusok egy részének elsősorban az elnevezéssel van gondja: hiszen a coaching is egy szakma, és többnyire komoly (egyetemi) képzésekhez van kötve. A helyzetet egyébként tovább bonyolítja, hogy nemrég beindították egy egyetemen kívüli „addiktológiai coach” képzést is, ami 150 órás tanfolyam elvégzéséhez kötött, és szintén kiváltotta egyes szakemberek rosszallását. A tanfolyam oldala szerint az addiktológiai coach „nem egészségügyi szakember, hanem olyan támogató vagy asszisztens aki coaching -módszerekkel dolgozik, segítve ügyfelét abban, hogy saját erőforrásaikat és motivációjukat mozgósítsák a változás érdekében.” A múltkor beszámoltam a Magyar Addiktológiai Társaság ülésén folytatott vitáról, ahol sokan még azt is kritizálták, hogy a hivatalos egyetemi addiktológiai konzultáns képzés elvégzői rögtön magánpraxist nyissanak: szerintük erre csakis azután kerülhetne sor, miután gyakorlati tapasztalatot szereznek valamilyen drogambulancián, terápiás intézetben stb. Ezek a nem hivatalos képzések pedig még több szemöldökráncolást kiváltanak. Én személy szerint azt gondolom, hogy egy olyan országban, ahol a szerhasználati problémákkal küzdő emberek túlnyomó többsége nem jut színvonalas ellátáshoz, van létjogosultsága olyan sortárs segítőknek és coachoknak, akik asszisztálnak a felépülésben. Nem is kicsi. Az elnevezések akár képezhetik vita tárgyát de ez nem. A felépülés, mint olyan, nem lehet valami kizárólag felülről, államilag kontrollált és hatóság által diktált folyamat. Élő, alulról jövő és belülről fakadó kapcsolat kell hozzá az autonóm egyén és a közösség között. Másrészt viszont megértem azoknak az aggodalmát is, akik a segítő szakma „felhígulásától” tartanak – és attól, hogy nem megfelelő felkészültséggel, tudással, gyakorlattal rendelkező emberek vindikálják maguknak a jogot, hogy beleavatkozzanak más emberek életébe egy olyan különösen sérülékeny és kiszolgáltatott helyzetben, mint amit a függőség jelent. Főleg akkor, ha ezt még fizetős szolgáltatás keretében is teszik. Nem az a probléma, hogy megjelentek ilyen új, egzotikus „állatok” is a hazai addiktológiai szafariban, mint a recovery coach. Hanem az, hogy hosszú évek óta nincs felelős szakpolitikai koordináció, ami átgondolt koncepció alapján megfelelő szabályozást dolgozna ki a képzések tekintetében is. Nem felülről, önkényesen, hanem a szakmai párbeszédek mederbe terelésével, a szakemberek bevonásával találva meg a válaszokat, egyeztetve a különféle szempontokat, érdekeket, kompetenciákat. Ezt nevezik ugye „nemzeti drogkoordinációnak” – ami nálunk gyakorlatilag nem létezik. Mert közös érdek egy olyan ellátórendszer, ahol a felépülni vágyót végignavigálják a felépülés folyamatában olyan képzett sorstárs segítők és szakemberek, akik tiszteletben tartják az autonómiáját, és tisztában vannak a saját kompetenciájukkal és annak határaival.