Egyszer majd nagyon érdekes tanulmányokat fognak írni a 2026-os választások tömegpszichológiájáról – ez elég gyakran átfutott a fejemen az utóbb hetekben. Hogy mit hagyott itt bennünk ez a 16 év: puha szárnyakon szálló korma úgy rakódott rá a lelkünkre, mint a guanó. Észre sem vettük, beterítette a vágyainkat, álmainkat, félelmeinket. Most, hogy már vége, úgy omlik össze, mint a kártyavár. Pedig milyen sziklaszilárd monolitnak tűnt még akár egy hónapja is! Emberek vérre menő vitákban védték azon álláspontjukat, hogy márpedig itt nem lehet békés változás. Ahhoz ez az egész túl szilárdan bebetonozódott. Hát nem. Kiderült: intézményesen jóval kevésbé volt bebetonozódva, mint pszichológiailag. Önkorlátozó hidelmekké bomlott le. Metaforái emésztetlenül és feldolgozatlanul nyomasztottak. Tehetetlensége belülről rágott, mint valami féreg. Emberek még mindig ijedten rezzennek össze: félnek, hogy ha megcsípi őket valaki, akkor még mindig a NER-ben ébrednek fel. Még mindig nem engedjük meg magunknak, hogy igazán önfeledten örüljünk, hogy kiengedjünk a folyamatos küzdj-és-menekülj módból. Még mindig jelen van – a hiányában is. A hiányán keresztül próbálunk új értelmet, új jelentést találni – és eközben a hiány újra jelenlétté válik bennünk. Érdekes időket élünk, nem?