A kolozsvári házsongárdi temetőben barangolni valóságos zarándoklat: a gyökerek felfedezése. Kapcsolódás egy időn túli dimenzióhoz, ahol a magyarság nagy gondolkodó, változtató elméinek jelenléte szinte tapintható. A magyar Père Lachaise, ahol moha alatt pihennek a hősök. Apáczai Csere János. Misztótfalusi Kis Miklós. Brassai Sámuel. És sokan mások. Nem tűntek el: velünk vannak. Bennünk munkálnak. És várják, hogy megidézzük őket. Nem a spiritualista szeánsz értelmében, hanem abban az értelemben, hogy segítségül hívjuk őket napjaink válságának kezelésében. Hogy transzcendens perspektívát nyújtsanak nekünk a hétköznapi szürke gondjaink közepette is. Mi, akik liberálisnak, esetleg baloldalinak, progresszívnek stb. tartjuk magunkat, gyakran legyintünk az olyan jelzős szerkezetek hallatán, mint „nemzeti hagyomány”. Forgatjuk a szemünket: ez már megint biztos valami nacionalista bullshit. Valaki mindjárt elkezd itt zsidózni is – indul be a reflex. Sajnos még egy olyan terület, amit a kollektív történelmi traumák miatt eltaszítunk és átengedünk ahelyett, hogy szembenéznénk vele és kiaknáznánk, mint erőforrást. A házsongárdi temetőt járni: újrafelfedezni, hogy mit jelent magyarnak lenni a 21. században. Egy olyan közegben, ahol magyarnak lenni immár kisebbségi identitás, ez különösen hasznos archeológiai vállalkozás. Feltárni, mit jelent haza és haladás. Nem nacionalista melldöngetést, nem soviniszta gyűlölködést és arroganciát. Hanem felismerni, hogy részei vagyunk valami nálunk nagyobbnak. Egy láthatatlan kapcsolati hálónak, egy leszármazási vonalnak, nem az etnikai, de a szellemi értelemben. Az ősök felé fordulni: a hála és alázat gyakorlása. Nem vagy egyedül. Soha nem is voltál. (házsongárdi jegyzetek)