Kolozsváron nem járhat-kelhet anélkül a magyar utazó, hogy ne bukkana lépten-nyomon olyan emlékhelyekre, ahol érdemes főt hajtani nemes ősök, példaképek előtt – így például Márton Áron püspök szobránánál. Az ember tisztelhet olyan embereket is, akiknek nem osztja a világnézetét, a hitét – ő ilyen a számomra. Ha kellett, felszólalt magyarokért – de zsidókért, románokért, szlovákokért is. Aki kisebbségben volt, akit üldöztek. A holocaust idején, mikor a legtöbb keresztény vezető lapított, ő bátran felszólalt a zsidók érdekében. És amikor a sztálinista rezsim próbálta bedarálni az egyházat, ő vállalta a börtönt is, de nem adta be a derekát. Az egyházban nem csak megalkuvók voltak, hanem ilyen vezetők is: akik bátran szembeszálltak az elnyomó hatalommal. Folytatták Ambrus, Milánó 4. századi püspöke hagyományát, aki megtagadta Theodosius császártól, hogy belépjen a templomba, miután az nem volt hajlandó elítélni a thessaloniki mészárlást. „Az emberrel való sorozatos visszaélések indították a világot, hogy főként a második világháború után figyeljen az ember jogaira és méltóságára,” írja Márton Áron. „A hívő embernek Isten gyermekét és saját testvérét kell meglátnia embertársában, akkor is, ha másképpen gondolkozik, mint ő, más nyelvet beszél és talán mások a vágyai, célkitűzései. […] Csak úgy fogjuk elkerülni a még mindig fenyegető háborús veszedelmeket, […] ha őszinték vagyunk egymáshoz, nem félünk egymástól és kölcsönösen segítjük egymást életfeladataink teljesítésében.”