Ma levezettem Pestről a Királyhágón keresztül Kolozsvárra, ahol egy konferencián veszek részt. Magammal hoztam a szüleimet is, hogy szétnézzenek a városban. Az út egyben időutazás is volt. Sok éve nem jártunk errefelé, bár régebben gyakran megfordultunk Erdélyben. Az anyai nagyapám ugyanis székely volt, még mindig élnek Marosvásárhelyen rokonaink. A legkorábbi emlékem, amikor egy kispolszkival vágtunk neki öten a hosszú útnak a 80-as évek elején, amikor még javában dúlt Csau diktatúrája. Akkori szemmel Románia Magyarországhoz képest sokkolóan le volt pukkanva: üresek voltak a boltok, borzalmas állapotban voltak az utak, és mindent belengett a paranoia légköre. Szürreális orwelli plakátok mindenfelé. Aztán a helyzet fokozatosan megváltozott: Románia felzárkózott. Amikor a legutóbb Erdélyben jártam, annak is már jó pár éve, már egyáltalán nem volt kontrasztos az itteni valóság. Ma pedig megdöbbenve fedeztem fel, hogy a helyzet megfordult. A tájak ismerősek, de mégis minden más. A határ magyar részén borzalmas minőségű utak, házak, majd a román határátkelő után pöpec minőségű asztfalt, kátyú egy szál se. Minden épül-szépül, látványosak az EU-s pénzből finanszírozott beruházások, fejlesztések. És most a magyar oldalon vannak szürreális orwelli óriásplakátok. És bennem nőttön nő a frusztráció: vajon mikor húzott el mellettünk így Románia – vagy úgy is mondhatnám, Európa? Észre se vettük, mint a fazékban főzött béka. Úgy lemaradtunk egy kanyarban, hogy már nem is látjuk az élbolyt. Jó tanulóból bukdácsoló diákok lettünk. A Jóisten irgalmazzon azoknak, akik ezért felelősek. Mert ha a propaganda ópiumának mámora elmúlik, és a másnaposság józan pillanatában a nép felismeri, hogy mi is történt itt valójában, akkor kevésbé lesz megbocsátó hangulatban. (note to myself)