Én megértem azokat, akik most kicsit fintorognak azon, hogy olyan emberek „óellenzikizik” le meg oktatják ki őket rendszerellenességből, akik egy-két éve még kussoltak, esetleg lelkesen támogatták a rendszert, amikor ők már teljes mellszélességgel beleálltak. Gyakorlatilag 2011 óta folyamatosan részt veszek a rendszerellenes mozgalmakban. Már akkor rámutattunk arra, hogy a rendszer letért a demokrácia útjáról, és már akkor tüntetést szerveztünk ellene (pl. Milla), amikor a legtöbb ember még elhessegette a kritikáinkat, mint túlbuzgó libsi jogvédők nyivákolását. Sajtószabadság? Jogállamiság? Fékek és ellensúlyok? Elszámoltathatóság? Kit érdekelt mindez, amíg éppen viszonylag jól ment a szekér, jöttek az EU-s pénzek és neki is csurrant-cseppent valami? Sajnos keveseket. És lám. Ma már a magyar társadalom gondolkodó részének túlnyomó többsége rádöbbent arra, hogy mit is jelent a valóságban az, amikor nincs jogbiztonság, amikor a Hatalomnak nincs ellensúlya, amikor a sajtót bedarálták, amikor a döntéseknek nincs következménye. Hogy mindez nem egyszerűen absztrakt elvekről szól, amik lebegnek valami felhőben, hanem az életünkről. Hogy aki a biztonságért feláldozza a szabadságot, az előbb-utóbb mindkettőt elveszíti. Én nem vagyok dühös azokra, akik későn eszméltek. Hanem örülök neki, hogy egyáltalán eszméltek valamikor. És tudom, hogy ha bukik a rendszer, majd még több ember fog coming outolni azzal, hogy ő mindig is mekkora ellenálló volt. Muhaha. Nincs új a Nap alatt. Fontos látni, hogy ha ez a rendszer megbukik, akkor az nem csak és kizárólag a Tisza vagy Magyar Péter érdeme lesz. Még akkor sem, ha egyébként nélkülük ez most nem jöhetne össze. Benne van ebben rengeteg más ember – újságírók, civilek, aktivisták, ellenzékiek, szakemberek – munkája, energiája is, amit hosszú évek alatt raktak bele – még akkor is, amikor a történelmi helyzet nem érett meg rá. Még akkor is, ha tökéletlenül tették, amit tettek, és sokat hibáztak – ki nem? Azok a magok, amiket elvetettek, nem vesztek el mind – volt olyan, ami termékeny talajba hullott a rendszer repedéseiben. Odalent érett, csírázott a sötétségben, várva, hogy mikor bukkanhat ki a fényre. Mikor feszítheti szét a szilárdnak hitt betont. Ez egy össztársadalmi tanulási folyamat, ami soha nem zárul le.