Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Alig száradt meg a nyomdafesték a pszichiáterek diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének újabb kiadásán (DSM-5), máris hatalmas viták keresztüzébe került. A mentális rendellenességeket felsoroló és rendszerező kézikönyvet a pszichiáterek bibliájaként is szokták emlegetni az USA-ban. Már a korábbi kiadásokat is sok kritika érte egyes szakemberek és civil aktivisták részéről, az 5. kiadás egyik leghangosabb kritikusa azonban ezúttal nem kisebb szaktekintély, mint az előző kiadást (DSM-4) szerkesztő szakértői csoport vezetője, Allen Frances professzor.
“Ez a legszomorúbb pillanat a pszichiátria tanulásával és oktatásával eltöltött 45 éves karrieremben,” jelentette ki a New York Times-nak adott interjú során. A professzor felszólítja a kollégáit, hogy ne kövessék vakon az új segédkönyv utasításait. Az Alternet szerzője, Bruce E. Levine szerint ez körülbelül olyan, mintha Colin Powel arra szólítaná fel a külügy- és hadügyminisztérium dolgozóit, hogy ne kövessék a kormányzat rendeleteit.
De mi is a probléma a DSM-5-el? Frances professzor és a többi kritikus szerint az új segédkönyv olyan emberi viselkedésmódokat is medikalizál, amelyek nem minősülnek kórosnak, így a diagnosztizálás és a gyógyszerezés túlburjánzásához vezethet. A leginkább a Súlyos Depressziós Zavar (Major Depression Disorder) kézikönyvben szereplő diagnosztikai leírását bírálják, amiért az összekeveri a gyászt, mint nem kóros emberi reakciót, a klinikai depresszióval. A gyász medikalizálása óriási felzúdulást váltott ki a nemzetközi szakmai közvéleményben – ugyanakkor óriási lehetőségeket rejt magában a gyógyszercégek számára, amelyek így újabb piacra tehetnek szert az antidepresszáns drogok számára.
“Felháborító, hogy a DSM-5 már akkor mentális zavart diagnosztizál a normális gyászolónál, miután két hét eltelt a veszteség óta – így a gyászt tömegesen fogják hibásan Súlyos Depressziós Zavarként diagnosztizálni,” állítja Joanne Cacciatore amerikai pszichiáter. Bár a DSM-5 védelmezői szerint a képzett pszichiáterek képesek lesznek megkülönböztetni egymástól a normális gyászt és a depressziós zavart, más szakemberek szerint ez túlzott optimizmust feltételez. Jerry Wakefield, a New York-i Egyetem professzora szerint a DSM-5 diagnosztikai előírása szembemegy tudományos bizonyítékokkal, hiszen bár a gyászóló hozzátartozók megérdemlik a közösség támogatását és együttérzését, a gyász patologizálása nem indokolt – a bizonyítékok szerint a depresszió klinikai kategóriájának szűkítésére és nem bővítésére lett volna szükség.
A kézikönyvben szerepel a gyermekkori hiszti diagnózisa is “disruptive mood dysregulation disorder” (DMDD) néven, amit talán “tomboló hangulati kontrollvesztés zavarnak” lehet magyarra fordítani. Frances szerint ez a kategória a gyermekek túlgyógyszerezésének súlyosbodásához vezethet. Bekerült a kézikönyvbe a “rohamevés” (binge eating) is, amelyben azok szenvednek, akik 3 hónapon belül legalább tizenkétrendbeli kontrollvesztett zabálást követnek el.
A DSM kézikönyvek fejlődése természetesen mindig is annak a társadalmi és politikai környezetnek a tükörképe volt, amelyben létrehozták – a DSM-2-ben még a homoszexualitás és mentális zavarként szerepelt, a DSM-3-ból aztán kihagyták azt. Egyes szakemberek a kézikönyv ötletét is rémálomnak minősítik, így például L.J. Davis, az “Elmebetegség enciklopédiája” című könyv szerzője, aki egyenesen teológiai jellegűnek minősíti azt, ami dogmákon alapul, és a társadalmi konformizmus bibliája.
