Vajon fel lehet-e épülni a függőségből anélkül, hogy az ember terápiára és/vagy csoportba járna?

Az alábbi írásban annak a kérdésnek járok utána, hogy vajon honnan ered az elképzelés, miszerint a függőknek szigorú, konfrontatív módszerekre van szükségük ahhoz, hogy felépüljenek.

‌‌A Synanon a drogfüggőségből felépülők terápiás közösségeként indult, de aztán az amerikai történelem egyik legveszélyesebb és legerőszakosabb szektájává vált, aminek a káros hatásai mind a mai napig érezhetőek.

‌‌Nincsen egy olyan könnyen meghatározható személyiségtípus, ami önmagában hajlamosítana a drogfüggőségre.

Február 27-én a Drogriporter Szabadegyetem keretében bemutatott Visszhang című színdarab ismét igazolta Tolsztoj örökérvényű mondását: a boldog családok mind hasonlók egymáshoz, de minden boldogtalan család a maga módján az.

‌‌Vajon miért jár olyan gyakran együtt a magány a függőséggel?

Egy kisebbfajta szakmai vitát szült egy magyar pszichológus azon nyilatkozata egy interjúban, miszerint a saját élmény szerepét „túldimenzionálják” – kivéve az addiktológia területét.

Gondolom nem vagyok egyedül azzal, hogy a 90-es években úgy néztem végig a Jóbarátok (Friends) sorozatot, hogy közben meg sem fordult a fejemben, hogy az egyik főszereplőt, Chandlert alakító színész súlyos szerhasználati problémákkal küzd. Hiszen a „drogfüggőről” és „alkeszról” alkotott kép nem fért meg azzal, amit a képernyőn láttam: nem egy lecsúszott kapucnis junkie-t, nem is egy felpuffadt arcú csövest láttam.

Az Internet népe remekül vidult a híren, hogy egy vajdasági magyar férfi világrekordot döntött a vére alkoholszintjével. Pedig az alkoholizmus valósága nem ad okot örömködésre.

‌Egy gyermeknek nem arra van szüksége, hogy egy férfi és egy nő monogám kapcsolatán alapuló családban nőjön fel – hanem arra, hogy legalább egy felnőttel elmélyült, biztonságos kötődést alakíthasson ki.