‌‌Nincsen egy olyan könnyen meghatározható személyiségtípus, ami önmagában hajlamosítana a drogfüggőségre.

Február 27-én a Drogriporter Szabadegyetem keretében bemutatott Visszhang című színdarab ismét igazolta Tolsztoj örökérvényű mondását: a boldog családok mind hasonlók egymáshoz, de minden boldogtalan család a maga módján az.

‌‌Vajon miért jár olyan gyakran együtt a magány a függőséggel?

Egy kisebbfajta szakmai vitát szült egy magyar pszichológus azon nyilatkozata egy interjúban, miszerint a saját élmény szerepét „túldimenzionálják” – kivéve az addiktológia területét.

Gondolom nem vagyok egyedül azzal, hogy a 90-es években úgy néztem végig a Jóbarátok (Friends) sorozatot, hogy közben meg sem fordult a fejemben, hogy az egyik főszereplőt, Chandlert alakító színész súlyos szerhasználati problémákkal küzd. Hiszen a „drogfüggőről” és „alkeszról” alkotott kép nem fért meg azzal, amit a képernyőn láttam: nem egy lecsúszott kapucnis junkie-t, nem is egy felpuffadt arcú csövest láttam.

Az Internet népe remekül vidult a híren, hogy egy vajdasági magyar férfi világrekordot döntött a vére alkoholszintjével. Pedig az alkoholizmus valósága nem ad okot örömködésre.

‌Egy gyermeknek nem arra van szüksége, hogy egy férfi és egy nő monogám kapcsolatán alapuló családban nőjön fel – hanem arra, hogy legalább egy felnőttel elmélyült, biztonságos kötődést alakíthasson ki. 

Ariadné, a krétai királylány aranyfonal-gombolyagot adott Thészeusznak, a görög hősnek, hogy az kitaláljon Minósz király labirintusából. Ahová a legendás szörny, a Minótaurusz legyőzése céljából szállt alá. Mint minden görög mítosznak, ennek is van allegorikus értelmezése.

A reziliencia képesség arra, hogy az élet nehéz helyzeteiben is helytálljunk. A trauma ezt a képességet korlátozhatja. De vannak módszerek, amelyekkel ez fejleszthető.

Máté Gábor szokta mondogatni, hogy a trauma nem csak attól következhet be, ha valami rossz történt velünk – hanem attól is, ha valami jó NEM történt meg velünk.