Vajon fel lehet-e épülni a függőségből anélkül, hogy az ember terápiára és/vagy csoportba járna?
Sok felépülésben lévő ember a saját csoport-tudása (groupthink) alapján erre a kérdésre azonnal rávágja, hogy nem. Az „igazi” felépülés az, amikor elfogadod, hogy függő vagy, egész életedre az vagy. Legfeljebb tünetmentessé (józanná) tudsz válni, ha rendszeresen, életed végéig jársz csoportba. De teljes gyógyulásra így sem számíthatsz. Csoport/terápia vagy halál: ez a választásod. A többi játszma és önáltatás.
Vannak azonban ellenkező példák is.
Apai nagyapám például nagyon súlyos alkoholizmussal küzdött: évtizedeken keresztül szinte napi szinten részegre itta magát. Már a 60-as éveiben aztán a nagyapám elment egy orvoshoz, aki megvizsgálta a máját és a belső szerveit. Ezután nagyon komoly figyelmeztetést adott neki: vagy abbahagyja a piálást, vagy egy-két éven belül meghal. Nagyapám ettől kezdve egy korty alkoholt nem ivott és egy szál cigarettát sem szívott el egészen a haláláig, ami így jó húsz évvel kitolódott. Még csak megcsúszása sem volt: pedig a saját gyerekei sem bíztak benne, hogy sikerül. Leállt, mindenféle kezelés, terápia nélkül.
Ha az ember áttekinti a tudományos szakirodalmat, akkor azt látja, hogy a nagyapám esete egyáltalán nem kirívó. A kutatások szerint van az embereknek egy csoportja, akik életük egy pontján problémásan fogyasztottak alkoholt vagy más szert (a DSM-5 kritériumai szerint diagnosztizálható volt náluk a szerhasználati zavar) – de mindenféle függő-identitás felvétele, sőt, mindenféle ellátás/kezelés nélkül életük egy másik pontján leálltak vele. Ezt a jelenséget a nemzetközi szakirodalomban úgy hívják: natural recovery (természetes felépülés).
Mi több, a nagy tömegeken végzett epidemiológiai vizsgálatok szerint (bár főleg Amerikában gyűjtöttek erről megbízható adatokat) ők – a természetes felépülők – vannak többségben! A legnagyobb amerikai alkohol-vizsgálat, a NESARC eredményei azt mutatják, hogy a 2 évvel korábban meginterjúvolt, és a DSM szerint alkohol-függőséggel diagnosztizált betegek mintegy negyede (24,4%) a második kérdőív felvételének időpontjában teljesen felhagyott az ivással, vagy pedig mértékletesen ivott – mindenféle terápia nélkül.
A kutatók szerint a valaha alkoholizmussal diagnosztizált betegek majdnem háromnegyede (72,4%-a) formális terápiás beavatkozás nélkül felépült az alkohol-függőségből.
Vajon mi a magyarázata, hogy egyes emberek formális terápia nélkül felépülnek?
Az egyik klasszikus kutatás, ami ezzel foglalkozott, Norbert Zinberg szociológus és kollégái nevéhez fűződik. Akinek a könyve „Függőség és kontroll” címmel magyarul is megjelent. Zinberg olyan vietnámi veteránokat követett nyomon, akik heroin/ópiumfüggőként tértek vissza a frontról. A kutatók ugyanis attól tartottak, hogy hazatérve nem csak súlyosbodik a függőségük kezelésbe jutás nélkül, de el is terjesztik a heroin-fogyasztást otthon. Meglepetésükre azonban azt találták, hogy a veteránok nagy többsége (80%) mindenféle kezelés nélkül leállt a droghasználattal a hazatérés után.
Mielőtt még valaki túlságosan előre ugrana: ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a felépülés szervezett, intézményes, közösségi formái nem érnek semmit. Sőt, nagyon valószínű, hogy van az embereknek egy olyan szép számú másik csoportja, akik valóban belehaltak volna a függőségbe, ha nem kerültek volna (időben) terápiába.
Ismét egy személyes példa: a másik, anyai nagyapám az alkoholizmus és dohányzás következményeibe halt bele. Hiába figyelmeztették az orvosok, hiába rúgták ki a munkahelyeiről, hiába voltak emiatt családi konfliktusai: nem állt le. Pedig művelt, intelligens ember volt, és látta a következményeket. Néha eltűnődöm, hogy vajon ha segítséget kér, ha eljárt volna józan közösségbe, ha dolgozik magán, vajon tovább élhetett-e volna. Sosem tudjuk meg.
De vajon miben különböznek azok, akik kezelés nélkül épülnek fel azoktól, akiknek ez csak terápiával sikerül?
A kutatókat régóta foglalkoztatja ez a kérdés, hiszen ennek a folyamatnak a jobb megértése sokat elárulhat arról, hogy mivel tudunk mi – a társadalom, az állam – eredményesebben hozzájárulni a felépüléshez. És hogyan tudják a drogterápiás programok és szakemberek fejleszteni az attitűdjeiket.
Nos, a kutatások sajnos még nem vezettek teljesen meggyőző magyarázatokhoz és számos módszertani problémával küzdenek. De vannak azért magyarázó tényezők, amik gyakran előjönnek a kutatásokban: például a természetes felépülés csoportba tartozó emberek gyakran fiatalabbak, magasabb iskolázottsággal rendelkeznek és alapvetően kevésbé súlyos/hosszú a függőségük (apai nagyapámra mondjuk egyik sem volt igaz, de a nagy számoknál igen).
Azok, akik többféle szert használnak mértéktelenül (politoxikománia), illetve akik valamilyen kezeletlen pszichiátriai betegségben (komorbiditás) szenvednek, jóval kevesebb eséllyel épülnek fel. Úgy tűnik, van különbség a különféle szerek között is: az alkohol fogyasztói körében például a természetes felépülés ritkább, mint a kannabisz fogyasztói körében.
Tehát: alapvetően minél súlyosabb, minél komplikáltabb a függőséged, annál kisebb esélyed van arra, hogy formális terápia nélkül felépülj belőle.
Ráadásul azok, akik terápia nélkül épültek fel, többnyire valamilyen jelentős, radikális változást, fordulatot hozó eseményt éltek meg az életükben. Ezeket Watson és Kenneth három csoportba osztották:
a) olyan események, amelyek javították az egyén önértékelését és probléma-látását: ezeket hívják sokan „mélypontnak” – amikor az ember megtapasztalja a kontroll-vesztést és úgy érzi, hogy zsákutcába jutott, ahonnan nincs tovább;
b) egészségügyi problémák: akárcsak a nagyapám esetében, az egészséggel kapcsolatos aggodalmak gyakran szerepelnek a változás motorjai közt;
c) szerepváltozás: az egyén társadalmi szerepe radikális átalakuláson megy keresztül, így például befejezi az egyetemet, leszerel a seregből, szülő lesz, új állást kap stb. (A nagyapám esetében ehhez hozzájárult, hogy leköltözött Budapestről és vidéken kezdett új életet, új párkapcsolatban.)
A felépülésnek ezek a formális kezelés nélküli esetei sem arról szólnak, hogy „csak akarni kell” – és az ember a mesebeli Münchausen báróhoz hasonlóan a saját hajánál fogva rántja ki magát a függőség mocsarából. Egy csomó körülmény szerencsés együttjárására van szükség.
A kutatók számos eszközt és elméletet fejlesztettek ki, hogy megállapítsák, milyen pozitív külső-belső tényezők segítenek a felépülésben. Granfield és Cloud, felépülőkkel készített interjúk alapján, felépülési tőkének nevezi ezeket (erről már írtam egy másik cikkben).
A kutatásokból arra lehet következtetni, hogy azoknak van nagyobb esélye felépülni – akár kezeléssel, akár anélkül – akik stabilabb egzisztenciával, erősebb szociális hálóval, támogatóbb közösséggel rendelkeznek és inkább találnak jelentést az életükben – és a felépülésben.
Ez utóbbi tényezőt nem lehet eléggé hangsúlyozni: bármilyen felépülés sikere nagyban függ attól, hogy maga a felépülő vajon mennyire bízik, hisz benne. Erre lehet többek között következtetni annak a nagyszabású amerikai vizsgálatnak (MATCH) az eredményeiből, amelynek során 8 év alatt 1726 felépülő útját kísérték nyomon azzal a céllal, hogy megállapítsák: kinek mi működik, mi nem működik, és miért.
A MATCH kutatói nem voltak képesek olyan demográfiai vagy egyéb tényezőket kimutatni, amelyekkel meg lehetne állapítani, hogy melyik embernek milyen típusú felépülés válik majd be: ennek a névtelen alkoholisták 12 lépése, amannak meg a CBT (kognitív viselkedésterápia). Ezért sokan arra következtetnek, hogy óriási szerepet töltenek be az „eseti” tényezők: hogy az adott közösséggel, terapeutával mennyire tud az illető bizalmi kapcsolatot kialakítani (milyenek a közösség, a terapeuta kvalitásai). És hogy neki magának milyen elképzelései vannak a felépülésről, mennyire tudja integrálni az életébe.
