Az alábbi írásban annak a kérdésnek járok utána, hogy vajon honnan ered az elképzelés, miszerint a függőknek szigorú, konfrontatív módszerekre van szükségük ahhoz, hogy felépüljenek.
George McGovern amerikai szenátor lánya, Terry McGovern már tinédzser kora óta problémás ivó volt. A kaotikus láncivással töltött éveket hosszú józan időszakok váltották, amelyek azonban mindig visszaeséssel végződtek.
A szülők az önsegítő csoportokban azt a tanácsot kapták, hogy amikor a lányuk iszik, szakítsák meg vele a kapcsolatot. A lányuknak „szigorú szeretetre” (tough love) van szüksége, mondták nekik. Ha nem így tesznek, ha befogadják, ha támogatják – akkor abban támogatják, hogy fenntartsa a függőségét. A függő tagadásban él, és ennek, szólt a közkeletű bölcsesség, csak az vethet véget, ha eléri az abszolút mélypontját (hit the rock bottom).
És 1994. december 12-én este 8:30 körül Terry valóban elérte a maga mélypontját. Leégve, hajléktalanul, magányosan, önutálattal eltelve az utolsó centjeit is piára költötte. Éppen egy bárból kászálódott ki csontrészegen a fagyos téli éjszakába, amikor beesett a kukák közé a parkolóban. Kihűlt holttestére csak másnap reggel bukkantak rá a járókelők.
McGovern szenátor élete végéig küzdött a bűntudattal: ha nem fogadja meg a tanácsot és nem hagyta volna magára a lányát, akkor talán még élhetett volna. A mélypont Terry számára a halál volt, és a halálból nincs felépülés. De vajon honnan ered az elképzelés, hogy a függőségből való felépüléshez szigorú szeretetre és abszolút mélypontra van szükség?
Nos, a mélypont elképzelése nem tudományos kutatásokon, de nem is hasraütésen alapszik. Eredete a 30-as évekre nyúlik vissza, amikor a függőségekkel foglalkozó kutatások még gyerekcipőben jártak. Ekkor alakultak meg Amerikában az anonim alkoholisták (AA) első 12 lépéses hagyományon alapuló önsegítő csoportjai. Az AA két alapítója a saját élettapasztalataiból merítve alakította ki a mélypont eszméjét: mindketten szinte mindent elveszítettek az életben, mielőtt nyitottá váltak volna a felépülésre.
Az AA alapítói keresztények voltak, és a mélypontról vallott elképzelésük a keresztény spiritualitásban gyökerezik. Keresztes Szent János XVI. századi karmelita szerzetes A lélek sötét éjszakája címmel írt misztikus költeményt arról, hogy a léleknek előbb a mélységbe és sötétségbe kell szállnia ahhoz, hogy utána felemelkedhessen a mennyek országába. A megtérés, a teljes átalakulás – amit Pál a görög metanoia szóval adott vissza – abból áll, hogy az ember meghal a világ számára, hogy valódi életet szerezzen.
A pokoljáró majd az égbe emelkedő lélek misztériuma azonban a kereszténységnél is jóval ősibb gyökerekkel rendelkezik: gondoljunk csak Orpheuszra, a trák dalnokra, aki alászállt az alvilágba halott kedveséért, Eurüdikéért. Aki dudás akar lenni, pokolba kell annak menni – tartja a régi magyar népdal bölcsessége. A nézet, hogy az igazi mélyreható változáshoz szükség van valami tragikus, kaotikus eseményre, ami az embert kiragadja a komfort-zónájából – tehát ősi eredetű.
De vajon hogyan is lehet megállapítani, hogy kinek mi a mélypont? És vajon mit jelent ez a gyakorlatban azok számára, akik azt szeretnék, hogy valaki felépüljön a függőségéből? Ezek az igazán fontos kérdések. És mint McGovern szenátor történetéből is kitűnik, bizony nem mindegy, hogyan válaszoljuk meg őket.
Bár az AA első tagjai szinte mind azok közül kerültek ki, akik nagyon mélyre süllyedtek a függőségük miatt, a mozgalom népszerűbbé válásával egyre többen csatlakoztak olyanok is, akik hozzájuk képest még nagyon is rendezett életkörülményekkel rendelkeztek. Ezért aztán az alapítók azt vallották, hogy a mélypont mindenkinél máshol van. Van, akinek „magasabb” a mélypontja, van, akinek „mélyebb”. Van, akinél egy esemény kiváltja az őszinte vágyat a felépülésre, és van, akinek az csupán egy állomása a további zuhanásnak.
Bár az AA kontextusában a mélypontnak megvolt a maga szerepe és helye, sajnos elég gyorsan elterjedt a mélypontnak egy olyan korlátolt értelmezése is, miszerint egyedül a konfrontatív módszerekkel lehet rávenni a függőket arra, hogy felépüljenek. Eszerint igazából jót teszünk a függővel akkor, ha még lejjebb lökjük a maga által ásott gödörbe.
Minél többet veszít, minél több rossz dolog éri – kórház, börtön, állás elvesztése stb. – annál gyorsabban éri el a mélypontot, ergo annál gyorsabban jut el a felépülés küszöbére. Ami, a 12 lépéses hagyományban nem más, mint elismerni a tökéletes tehetetlenséget a függőséggel szemben. Ellenben az empatikus, támogató hozzáállás csupán „fenntartja” (enabling) a függőséget – és aki így tesz, az maga is „társfüggővé” (codepdent) válik.
Ennek a felfogásnak az erősödéséhez hozzájárultak azok a pszichológusok (pl. Harry Tiebout) is, akik az 50-as években azon népszerű elképzelést vallották, miszerint a függőség a személyiség torzulásán alapszik: a függőség egyfajta személyiségzavar. Ezt a személyiség-torzulást nárcizmus, őszintétlenség, gyanakvás és ellenségesség, a külső befolyásolással szembeni ellenállás jellemzi. Tiebout szerint az alkoholizmusból csak úgy épülhet fel valaki, ha előbb megtörik ezeket az ellenállásokat („Break ’em down to build ’em up”). Ez pedig konfrontatív módszerekkel lehetséges.
A konfrontatív módszerek, bár empirikus bizonyítékok nem támasztották alá az eredményességüket, a 60-as évektől kezdve egyre népszerűbbekké váltak a függőség vonatkozásában. Ehhez nagyban hozzájárult egy Charles Dederich nevű volt AA-tag, aki 1958-ban megalakította a maga mozgalmát: a Synanont (ennek tündöklésével és bukásával részletesebben is foglalkoztam egy másik cikkemben). A Synanon vezette be azt, amit később „támadás terápiának” (attack therapy) neveztek: a csoportba frissen betért függőnek hosszú órás „terápiás” ülésen kellett részt vennie, ahol a csoport régebbi tagjai körülállták és válogatott sértésekkel, alázásokkal próbálták megtörni az ellenállását.
A Synanon volt az első azon közösségek sorában, amiket ma terápiás közösségnek nevezünk. A Synanonba betérőt elszigetelték a külvilágtól, levágták a haját, előírták, miként öltözhet, viselkedhet, mikor és kivel beszélhet, különféle megalázó feladatokat osztottak rájuk. Módszereik egy része még ma is él és virul a rehabokon – más módszereiket azonban már kivonták a forgalomból. Sajnos a „love bombing”-al vegyített kollektív megalázás, a megtörés „szektás” módszereinek különféle változataival még ma is gyakran lehet találkozni. Akárcsak azzal az elképzeléssel, hogy ezzel a konfrontatív módszerrel lehet elérni az abszolút mélypontot, ami nélkül nincs „igazi” felépülés.
A valóságban azonban ez nincs így. Miért?
1) Egyrészt a „függő személyiség” elmélete ma már megdőlt. Tudjuk, hogy a függőséggel küzdő emberek személyiség szempontjából éppen annyira sokfélék, mint az általános népesség. Az, ami a függők „tagadásának” és „védekezésének” neveznek, nem valamiféle személyiséghiba, hanem „normális” emberi reakciók bizonyos körülmények között – például akkor, ha vádolnak, lekicsinylenek, megaláznak, megbélyegeznek és fenyegetnek (még akkor is, ha egyébként ezek mögött valós sérelmek állnak).
2) Ma már azt is tudjuk, hogy a konfrontáció ritkán eredményes terápiás módszer. Ehelyett a nyitott, együttérző, elfogadó, a másik méltóságát tiszteletben tartó kommunikáció viszont szinte mindig eredményes. Igen, „még a függőknél” is. Sőt. A CRAFT nevű, kutatások szerint eredményes módszer egyik központi eleme például az, hogy a hozzátartozókat és az érintetett megtanítják olyan pozitív kommunikációs technikákra, amelyek elősegítik a felépülést.
3) Tudjuk azt is, hogy a felépüléshez szükség van arra, amit Cloud és Garfield nyomán úgy nevezünk: felépülési tőke. “Az alkohol és egyéb drogproblémákból való felépülés kezdeményezéséhez és fenntartásához szükséges belső és külső erőforrások kiterjedtsége és mélysége.” Ide tartozik a személyes tőke (fizikai és lelki jóllét stb.), a szociális tőke (szociális háló, otthon stb.), a politikai tőke (mennyire büntető a jogi környezet stb.) és a kulturális tőke (a valahová/közösséghez tartozás stb.). Ha a mélypont elérését úgy fogjuk fel, hogy ezekből minél jobban ki kell fogynia az illetőnek ahhoz, hogy felépülhessen – hát tévedünk.
Akkor hát a mélypont egy teljesen káros és haszontalan elképzelés, amit ideje teljesen a kukába dobni? Ez sem feltétlenül igaz. Ha a felépülési életutakat tanulmányozzuk, akkor gyakran találkozunk egy olyan fordulóponttal, amikor az ember egy kényszerítő külső körülmény miatt értette meg igazán: változnia kell. És sajnos gyakran ezek a fordulópontok egyeseknél nagyon mélyen és későn jönnek el. Másoknál kevésbé. Az is nyilvánvaló, hogy a hozzátartozónak meg kell húznia az egészséges határokat maga körül, és nem szabad a függőség eszközévé válnia (lásd a Tudástár hozzátartozóknak szóló szócikkét).
Nem jelenti ez azonban azt, hogy a felépülés szempontjából a legjobb támogatás – a nem támogatás és a konfrontáció. Nem igaz, hogy aki cuccozik, azzal még csak kedves és támogató sem lehet az ember anélkül, hogy fenntartsa a függőségét. Az ártalomcsökkentő programok például nem kis részben arról szólnak, hogy életben tartsák azokat, akik nem tudnak vagy nem akarnak leállni.
A függőségből való felépülés mindenkinél más – mint ahogy mások a függőséghez vezető életutak is. Nem érdemes ugyanarra a kaptafára mérni. És mindenképpen kerülendő a gőg és arrogancia, amivel az ember a saját tapasztalatait univerzálissá dimenzionálja túl, és midenkit földbe döngöl, aki más úton jár.
