A drogtilalom kezdetei az Egyesült Államokban: a legális kokain és ópium kora – David Musto klasszikus könyve nyomán
David Musto amerikai történész 1973-ban jelentette meg “Az amerikai betegség – a kábítószer-ellenőrzés eredete” (The American Disease – The Origins of Narcotic Control) című könyvét, amely azóta három kiadást ért meg és klasszikussá vált a drogpolitikával foglalkozó szakemberek körében. A lebilincselően izgalmas mű egészen a 19. századtól a közelmúltig követi nyomon az amerikai drogszabályozás történetét, illetve azt, hogyan hódította meg az amerikai drogpolitika a világot. A szerző változatos forrásanyagra támaszkodva, sokféle perspektívából mutatja be az amerikai társadalom drogokhoz való viszonyának alakulását, kíméletlenül lerántva a leplet a politikai és gazdasági érdekekről, de a széles körben elterjedt mítoszokról és összeesküvés-elméletekről is. A Drogriporter a könyv alapján vezeti végig olvasóit ezen a történeten, következzék az első fejezet az amerikai drogszabályozás kezdeteiről!
A 19. század elején az ópium közismert gyógyszer volt az Egyesült Államok orvosai körében, a kolera, az ételmérgezés és emésztési problémák hatékony ellenszereként. A század közepén a hipodermikus fecskendők elterjedésével együtt vált népszerűvé az intravénásan használt morfium mint fájdalomcsillapító. Egyes történészek szerint az amerikai polgárháború jelentett vízválasztót, a háborús veteránok nagy tömege szokott ugyanis rá az ópiumra és morfiumra, ennek következtében az USA-ban kialakult egy az európanál tömegesebb ópium-használat és függőség. Az ópium-import a statisztikák szerint az 1840-es évektől folyamatosan nőtt, egészen 1896-ig, amikor tetőződött majd csökkenni kezdett. Egészen a Tiszta Élelmiszer és Gyógyszer-törvény 1906-os bevezetéséig a gyártóktól nem követelték meg, hogy a termékeiken feltüntessék az összetevőket és hatóanyagokat. Egész sor olyan termékhez juthattak hozzá az emberek a patikákban és élelmiszerboltokban, amelyek kokaint vagy morfiumot tartalmaztak, a megfázás vagy influenza elleni szerek például rendszerint tartalmaztak kokaint, de számos üdítőital, így a Coca-Cola is. Ezek a drogok az amerikaik mindennapi életének részévé váltak anélkül, hogy tudtak volna róla. Oliver Wendel Holmes, a Harvard Egyetem orvosi karának dékánja leírja a felelőtlen opiát-felírási gyakorlatot az orvostársadalomban, amit a drog addikciós potenciáljának alulbecslése jellemzett. 1900-ra a becslések szerint már körülbelül 250 ezer ember fogyasztott rendszeresen opiátokat.
Az ópium és a kokain fogyasztásával kapcsolatos attitűdöket erősen befolyásolta a rasszizmus. A kokain fogyasztását például jellemzően a feketékhez társították: a közhit szerint a “kokainista néger” fehér nőket erőszakol meg és fehér rendőröket gyilkol. A déli rendőrörsök körében olyan erősen élt a mítosz, hogy a .32 kaliberű pisztolygolyók helyett .38 kaliberű lövedékeket vezettek be, mert a kokain hatására állítólag a feketék ellenállóvá váltak a kisebb lövedékre… De vajon volt-e valóságalapja annak, hogy a feketék több kokaint fogyasztottak, mint a fehérek? Annyiban lehetett, hogy az USA egyes államaiban (“dry states”) ekkoriban már betiltották az alkohol forgalmazását. A tilalom persze nem működött tökéletesen, hiszen a vagyonos fehér középosztály könnyedén beszerezhette a szeszt más államokból. A jórészt a szegényebb sorú feketék pedig könnyebben beszerzhették a kokaint. A kokainfogyasztás feketék körében való elterjedtsége azonban jóval alatta maradt annak, amit a bulvármédia nekik tulajdonított. 1909 és 1914 között például egy georgia-i elmegyógyintézetben több mint kétezer esetben vettek fel fekete páciens, de kizárólag két olyan akadt köztük, akiknek kokain-problémái voltak.
Egyes államok a 19. század utolsó évtizedében törvényeket hoztak a morfium és a kokain forgalmának korlátozásáról, például orvosi vényhez kötötték a megvásárlásukat, és ellenőrizték az orvosokat is. A törvények nagy papírmunkát jelentettek a lelkiismeretes orvosok számára, azonban számos kiskaput engedtek a gyártóknak és a törvényt be nem tartó orvosoknak. Ez utóbbiak (“dope doctors”) gyakran úgy kerülték meg az állami szabályozást, hogy más államokból rendelték meg a szert, és azt felírták a pácienseiknek. Az akkori közvélekedés szerint a szövetségi drogtilalom alkotmányellenes beavatkozás lett volna az egyes államok autonómiájába – a Hammer vs. Dagenhart (1918) ítéletben a Legfelsőbb Bíróság még kimondta, hogy a Kongresszus nem korlátozhatja a gyermekmunkával készült termékek államok közötti kereskedelmét.
A szövetségi drogtilalomért azonban jelentős erők kampányoltak, ekkor élte virágkorát a progresszív mozgalom, amelynek célja az volt, hogy leszámoljon a politikai korrupcióval és helyreállítsa a demokrácia tisztaságát. A mozgalom egyik fő célja az alkohol- és drogtilalom bevezetése volt, mivel az alkoholos orgiákról ismert szalonokat a politkai elit korrupciójának melegágyaként tartották számon. A drogok azonban csak apró szeletét jelentették a progresszívok törekvéseinek, az élelmiszeripar megregulázása például nagyobb falat volt. Upton Sinclair a progresszív mozgalom szocialista írója a “The Jungle” című regényével nagyban hozzájárult az 1906-os Hústermékek Vizsgálatáról szóló Törvény elfogadásához. Később azonban az író csalódott idealisztikus társadalomátalakító ötleteiben, a hústermékek vizsgálatával például végül csak a nagytermelők jártak jó, mivel ők tudták kifizetni a vizsgálattal járó megnövekedett költségeket.
A ma erős és egységes Amerikai Orvosok Szövetsége (American Medical Association) akkoriban még gyenge intézmény volt, a legtöbb orvos távol maradt a tagságtól. Az AMA küzdelmében az orvosi képzés és engedély egységesítéséért túl sok orvos látott fenyegetést a függetlenségére. A professzionális gyógyszerészek az Amerikai Gyógyszerész Szövetségbe (American Pharmaceutical Association) tömörültek, amely az AMA-hoz hasonló harcot indított a szövetségi ellenőrzési rendszer kialakulásáért, egyrészt a közjó érdekében, másrészt azért, hogy ők monopolizálhassák a drogpiacot. 1901-ben az APA kongresszust tartott St. Louisban. James H. Beal jogász-gyógyszerész a következő szavakat intézte a résztvevőkhöz: “Amennyiben a gyógyszerészek nem ragadják a kezükbe a kezdeményezést ebben az ügyben (értsd: a függőséget okozó szerek forgalmazását), a közvélemény fogja ezt megtenni olyan módon, ami valószínűleg hátrányosan érinti a gyógyszerészeket.” A gyógyszerészek ezért saját modell-törvényt dolgoztak ki.
Ebben az időszakban már több államban betiltották az alkohol forgalmazását, és egyre nagyobb méreteket öltött az etnikai kisebbségek elleni hecckampány – egyes helyi önkormányzatok megtiltották, hogy a gyógyszerészek kokaint árusítsanak a városok “néger negyedében”. 1902-ben a Kongresszus bizottságot hozott létre a szokásformáló drogok vizsgálatára. Kérdőíveket töltettek ki orvosokkal és gyógyszerészekkel, ennek alapján úgy becsülték, hogy 200 ezer ópiumfüggő élhetett az Egyesült Államokban. A bizottság szerint a nők és a feketék különösen könnyen függővé váltak a kokaintól – ez természetesen rezonált azzal a félelemmel, hogy a társadalom alávetett csoportjai a drogfogyasztás következtében majd elfelejtik, hogy “hol a helyük”. A bizottság az ópiumfogyasztás terjesztéséért egyértelműen a kínaiakat tette felelőssé. 1903-ra kidolgoztak egy modell-jogszabályt az államok számára, amelynek koncepciója az volt, hogy a drogjelenséget az állami rendőrségek segítségével lehet visszaszorítani. A korabeli többségi vélemény szerint azonban a függőket nem lehet megfosztani a függőséget okozó szertől, és azt az orvosoknak továbbra is fel kell írni a számukra. “A törvény elsődleges célja az kell, hogy legyen, hogy megelőzze a drogfogyasztás kialakulását, nem pedig az, hogy megváltoztassa a már a drogok rabságába esetteket, bármennyire is kívánatos lenne ez utóbbi cél,” jelentette ki Beal.
A modellszabályozást 1906-ban a District of Columbia területén vezették be először, és ez kizárólag az állami engedéllyel rendelkező gyógyszerészeknek engedélyezte, hogy “szokásformáló drogokat” (habit forming drugs) áruljanak – ebbe akkoriban a kannabisz még nem tartozott bele, főleg a kokain és az ópium. A tilalom nem volt totális: a törvény nem szabályozta az opiát-származékokat, mint a heroin, és lehetővé tette, hogy a függők vagy egyes betegségekben szenvedők számára az orvosok továbbra is felírjanak drogokat.
A szigorítások egyik nagy harcosa Harvey Washington Wiley volt, aki a Mezőgazdasági Minisztériumon belül létrehozta a Vegyészeti Irodát, és kíméletlenül eljárt az általa veszélyesnek ítélt termékek gyártóival szemben. Feltett szándéka volt, hogy betiltja a koffeint tartalmazó termékeket, így a Coca-Colát is. A figyelme előterében az élelmiszeripar ellenőrzése állt. 1906-ban ezért született meg a Tiszta Élelmiszerek és Drogok Törvény (Pure Food and Drugs Act), ami megkövetelte, hogy feltüntessék az összetevőket az élelmiszer- és gyógszeripari termékeken. A törvény hatására jelentősen megcsappant a gyógyhatású termékek forgalma. Theodore Roosevelt először támogatta Wiley hadjáratát, azonban a növekvő kritikákat észlelve végül behívta a Fehér Házba beszélgetni. A beszélgetés egészen addig jól haladt, amíg Wiley a szacharin betiltásáról kezdett el beszélni, amit az elnök is rendszeresen fogyasztott mint a cukor helyettesítőjét. “Bárki, aki a szacharin veszélyességéről beszél, idióta,” förmedt rá Wiley-ra Roosevelt, akit 1912-ben eltávolítottak a hivatalából.
A Fehér Ház Wiley hatására először azt tervezte, hogy az 1906-os törvény kiegészítésével lehetetlenítik el a drogkereskedelmet az USA-ban, azonban hamarosan a Külügyminisztérium közbelépésére egy új terv került előtérbe: szövetségi drogellenes törvényt kell hozni. Vajon milyen nemzetközi diplomáciai tényezők vezettek oda, hogy Wiley bukása után a külügy vált a drogellenes szabályozás fő szószólójává? A következő fejezetből megtudjuk.
Sárosi Péter
