Az amerikai Fogyasztószövetség jelentése az ópiátok egészségügyi hatásairól sok meglepetést tartogathat azoknak, akik a tévéből merítették eddigi ismereteiket
Figyelem! Az alábbi szöveg 1972-ben írodott, és nem feltétlenül tükrözi a legújabb tudományos eredményeket, megállapításai sokszor vitathatóak. Kérjük az olvasót, hogy ennek figyelembe vételével körültekintően alakítson véleményt a témában.
A kábítószereknek a függőkre kifejtett hatásaival kapcsolatos közhiedelmeket ékesszólóan fejezi ki az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának 1962-es döntése:
"A megrögzött drogfüggő olyan, mint az élőhalott … Fogai elrohadtak, étvágya oda, gyomra és emésztése sem működik rendesen. Epehólyagja gyulladt, szemének és bőrének színe olyan sárga, mint az epebajosoké, egyes esetekben orrnyálkahártyája lángoló vörös, orrcimpáin keresztül nehéz a lélegzés. Vérében alacsony az oxigénszint, hörghurut és tuberkolózis alakulhat ki. A jó tulajdonságok eltűnnek, rosszak veszik át a helyüket. A nemi szervek károsodnak. A vénák begyulladnak és vörös sebek jelennek meg a karon. Kelések és tályogok csúfítják a bőrt, a test sajgó fájdalomtól remeg. Az idegek felmondják a szolgálatot, rosszindulató álkapocsrángás jelenik meg. Képzeletbeli és fantasztikus félelmek tartják rettegésben az elmét, s néha elmebetegséghez vezethetnek. A halál gyakran túl korán érkezik … Ilyenek a drogfüggő kínszenvedései, ilyen ha valaki élőhalott."
Olyan tudományos adatokat azonban, melyek ezt a képet alátámasztanák, nehezen találhatunk. Amikor 1965-ben Dr. George H. Stevenson és brit-kolumbiai kollégái kutatást folytattak az addikció (függőség) tárgyában, kimerítően elemezték a téma orvosi szakirodalmát.
"Amikor nekikezdtünk a kutatási programnak," fejtik ki,
"szerettük volna egyértelműen kimutatni az ópiátfüggőség káros hatásait a függőkre és a társadalomra … Meglepetésünkre azonban egyetlen egy olyan tudományos tanulmányt sem találtunk, mely a függőség káros hatásait bebizonyította volna. A korábbi kutatók pedig azt feltételezték, hogy a függőség káros hatásai olyan nyilvánvalóak, hogy bizonyítani sem kell őket … több mint 500, az addikció különböző fázisaival kapcsolatos dokumentumot tekintettünk át … de egyik sem kínált megkérdőjelezhetetlen tudományos bizonyítékot a problémáról."
Joggal kereshetnénk bizonyítékokat Harry J. Anslinger, az Egyesült Államok kábítószerügyi irodájának vezetője és William F. Tompkins főügyész által összeállított Kábítószerkereskedelem (1953) c. munkában. Anslinger és Tompkins azonban "csupán egyetlen munkára hivatkoznak a kábítószerek káros hatásaival kapcsolatban, mely szerint a kábítószerek a 'függők társadalmi aktivitásának csökkenéséhez' vezetnek," de "még ezt az állítást sem támasztják alá tudományos bizonyítékok."
A brit-kolumbiai jelentés szerint:
"Végül azután kapcsolatba léptünk az addiktológia legjelesebb kutatóival, elmagyaráztuk a problémánkat és olyan tudományos adatokat kértünk tőlük, melyek az ópiátok egészségügyi hatásait támasztották volna alá. Azt válaszolták, hogy a kábítószerek (ópiátok) rendszeres használatának következtében fellépő agykárosodásra vagy komoly szervi elváltozásra nincsen tudományos bizonyíték, de a társadalmi és pszichológiai ártalmak kétségtelenül kimutathatók. Ugyanakkor nem tettek különbséget az ártalmak között aszerint, hogy a függőség következtében vagy azt megelőzően léptek-e fel, esetleg más tényezőknek tulajdoníthatók. Nem tudtak ezenkívül egyetlen tanulmányt sem ajánlani nekünk a kábítószerek állítólagos ártalmas hatásairól.
Később tárgyaltunk az ENSZ Kábítószer- és Bűnüldözési Irodájának hivatalnokaival is, de ők sem tudtak olyan tanulmányokat ajánlani, melyek a morfium és a heroin konkrét ártalmairól szólnak.
A kanadai Egészségügyi- és Szociális Minisztérium Kábítószerügyi Hivatala sem tudott ilyen tudományos tanulmányokat ajánlani."
Az 1956-os brit kolumbiai jelentés óta eltelt időszak tudományos kutatásának jelenlegi áttekintése, melyet a Fogyasztók Szövetsége készített elő, csupán kis előrehaladásról számolhat be. Az ópiátoknak tulajdonított káros hatások valójában a kábítószerügyi törvények hatásának tudhatók be.
Jelenleg az Egyesült Államokban az ópiátfüggőség messze legveszélyesebb hatásai – a letartóztatás és börtönbüntetés, a fertőző betegségek és az elszegényedés kockázata – a kábítószertörvényeknek, azok szigorú végrehajtásának és a drogok magas fekete piaci árának tulajdoníthatók. Itt azonban csak az olcsó, legálisan elérhető ópiátok és az ópiátfüggőség hatásaival foglalkozunk, azaz magának a drognak a hatásaival a gazdasági, társadalmi és jogi körülményektől függetlenül.
A hosszú távú ópiátfüggőség emberi szervezetre gyakorolt hatásainak klasszikus vizsgálatát az 1920-as években egy philadephiai közkórházban végezték el a Rockefeller által támogatott Szociális Higiéné Bizottság és a philadephiai Ópiátfüggőséget Vizsgáló Bizottság felügyelete mellett. A kísérletet két orvos vezette, Dr. Arthur B. Light és Dr. Edward G. Torrance, akiket egy biokémikus, Dr. Walter G. Karr segített munkájukban, illetve Edith G. Fry és William A. Wolff. Az eredményeket az Amerikai Orvosi Szövetség az A.M.A. Archives of Internal Medicine (1929) c. folyóiartban és az Opium Addiction c. könyben publikálta. A tanulmány eredményeit még mindig mérvadónak tartják az orvosi könyvek.
Összesen 861 – 90 százalékban heroin és más ópiátfüggő – férfi vett részt a kísérlet különböző fázisaiban. Életkoruk többnyire húsz és negyven év között volt. Többé-kevésbé önkéntesen jelentkeztek a kezelésre (az esetek egy részében kétségtelenül a letartóztatás elkerülése érdekében) azzal a bejelentett szándékkal, hogy "meggyógyítsák" őket. Legtöbbjük bűnöző volt és a szegényebb osztályokból származott, mivel a tehetősebbek már akkor sem közkórházakba feküdtek be drogfüggőségük kezelésére. Dr. Light és kollégái a következő konklúziót vonták le:
"A tanulmány azt mutatja, hogy a ópiátfüggőséget nem lehet fizikai degenerálódással vagy fizikai károsodással jellemezni, hacsaknem a függőséggel magával. Nincs bizonyíték a keringési rendszer, máj, vese és endokrin rendszer károsodására. Ha figyelembe vesszük azt, hogy ezeknek a fogyasztóknak a többsége legalább öt, egyesek már húsz év óta kábítószerfüggők, ezek az eredmények nagyon jelentősek."
A tanulmány egyéb részletei szintén figyelemre méltóak. Az ópiátfüggőket gyakran aszott, ösztövér, elsoványodott embereknek írják le. A philadelphiai kísérlet során a 862 alanyból 100-at egy hónapig megfelelő dózisú mofiummal kezelték, s alaposan megvizsgálták a testsúlyban bekövetkezett változásokat. A 100 emberből csupán négy rendelkezett az átlagosnál kisebb testsúllyal – azaz soványodott el. 100-ból hatan túlsúlyosak voltak – kövérek. A csoport egésze csupán 1%-on belüli értékkel tért el a Városi Egészségbiztosítási Társaság által a koruk és magasságuk alapján előírt súlytól. Ezek a függők ugyanakkor a kórházi kezelés előtt átlagosan napi 1,3 gramm heroint fogyasztottak – harmincszor többet, mint az 1971-es adatok alapján az átlagos new yorki utcai heroinfogyasztó.
A súlyadatok – melyek nehezen lehetnének ennél normálisabbak – magyarázata egyszerű. A kísérlet során az alanyoknak hozzáférésük volt a kórházi élelemhez és kórházi morfiumhoz. Ilyen körülmények között jól táplálkoztak és gyarapodott a testsúlyuk. A lesoványodott narkóst gyakran úgy ábrázolják, mint aki az élelmen spórol pénzt a drogokra – s ezt annak is tulajdonítják, hogy a drogok nyugtató hatásai miatt kevésbé érzékenyek az éhségre. A philadelphiai kísérlet kimutatta, hogy ha elegendő élelmiszer áll rendelkezésre, a heroinfüggők éppúgy esznek, mint bárki más.
Az ópiátfüggőket gyakran úgy írják le ezenkívül, mint akiknek sárgás a bőrszíne. Dr. Light és kollégái azonban azt állították, hogy "ez a tulajdonság csak azokra volt jellemző, akik kevésbé higiénikus, mozgásszegény életet éltek. Azoknak a bőrszíne azonban normális volt, akik egészséges, mozgásgazdag életet folytattak."
A felvételt nyert függők közül egyeseknél "mérsékelt vérszegénységet" állapítottak meg. Ez akkor jelentkezhet, ha "a függő arra kényszerült, hogy kevésbé higiéniás környezetben éljen és a drogok beszerzésének költségeit az alapvető élelmiszereken spórolja meg."
Dr. Ligh és kollégái beszámolnak arról, hogy a philadephiai függők csoportjának 60%-ánál "előrehaladott ínysorvadást és fogszuvasodást állapítottak meg" – de "észben kell tartanunk, hogy ezek az emberek arról voltak hírhedtek, hogy nem ápolták a fogaikat és soha nem jártak fogorvoshoz." Az alultápláltság szintén szerepet játszhatott ebben. Bármi is volt az oka, nincs bizonyíték arra, hogy a heroin "elrohasztja a fogakat." Az 1965-ös brit kolumbiai tanulmány szintén magas arányban állapított meg fogszuvasodást a bebörtönzött függők között – ugyanakkor hasonlóan magas arányt mutatott ki a nem függő elítéltek között is. Az ópiátok egyik fő hatása talán az lehet a fogakra, hogy a használót képessé teszik a fogfájás elviselésére anélkül, hogy orvosi segítséghez fordulnának.
A philadephiai csoportból sokaknál krónikus torokgyulladást állapítottak meg, ezenkívül tornagyakorlatok után szokatlanul magas volt a vérnyomásuk. A kutatók azonban rámutattak, hogy mindkét tünetet eredményezhette az intenzív cigarettázás is – mivel a függők mindegyike erős dohányos volt.
A new yorki Bellevue Kórházban folytatott kísérlet hasonló eredményekhez vezetett. Dr. George B. Wallace a tanulmány következtetéseit így foglalta össze: "Kimutattuk, hogy az ópium illetve annak származékainak hosszú távú használata nem eredményezett kimutatható szervi elváltozást. Ha a függőktől nem vontuk meg az ópiumadagját, akkor nem mutatott semmilyen a nem függőktől eltérő viselkedést."
"Amióta ezek a tanulmányok megjeletntek," jelentette ki Dr. Harris Isbell, a lexingtoni Közegészségügyi Szolgálat Addiktológiai Kutatóközpontjának igazgatója 1958-ban, "többé már nem lehetséges azt a véleményt fenntartani, hogy az ópiát-függőség önmagában kimutatható fizikai károsodást okozna."
1940-ben Dr. Nathan B. Eddy hasonló következtetést vont le a morfiummal kapcsolatos szakirodalom áttekintése után: "Ha egy függő rendszeresen megfelelő morfiumot kap … csupán apró eltéréseket lehet kimutatni a fiziológiai működésében, s ezek többnyire a normális variációk határán belül maradnak."
A new yorki gettók heroinfüggőivel foglalkozó három másik szaktekintély, Dr. Richard Brotman, Dr. Alan S. Meyer és Dr. Alfred M. Freedman ehhez a következőt fűzte hozzá 1965-ben: "Az orvosi adatok már régóta megcáfolták azt a mítoszt, hogy az ópiátok szükségszerűen és kimutathatóan károsítják a szervezetet."
Dr. Vincent P. Dole, a Rockefeller Egyetem emberi metabolizmus kutatója és felesége, Dr. Marie Nyswander függőkkel foglalkozó pszichiáter 1967-ben megerősítette ezeket az eredményeket. Miután megvizsgáltak olyan embereket, akik már hosszú ideje függők voltak a herointól, Dr. Dole egy jelentős megállapítást tett: "A cigarettázás egyértelműen károsabb az emberi szervezetre, mint a heroin."
Az ópiátoknak az emberi elmére gyakorolt hatásaival kapcsolatban szintén különböznek egymástól a közhiedelemek és a tudományos nézetek. 1938-ban Dr. Lawrence Kolb, az Egyesült Államok Tisztiorvosi Hivatalának munkatársa és a lexingtoni közkórház főellenőre és Dr. W. F Ossenfort arról számoltak be, hogy több mint 3000 függőt vizsgáltak meg a lexingtoni kórházban, azonban egyikük sem szenvedett az ópiátok okozta pszichózistól.
1946-ban Dr. A. Z. Pfeffer és D. C. Ruble 600 bebörtönzött heroinfüggő férfit hasonló számú nem függő elítélttel hasonlított össze, akiket ugyanolyan hosszú börtönbüntetésre ítéltek el. A pszichózis nem volt jellemzőbb a függőkre, mint a nem függőkre. A kontrolált vizsgálatok kimutatták, hogy a morfium nem okoz intellektuális károsodást. Dr. Pfeffer és Dr. Ruble arra kövezkeztetett, hogy "A tanulmány eredményei azt mutatják, hogy az ópiátok rendszeres használata nem okoz krónikus pszichózist vagy más szervi jellegű elváltozást."
1956-ban Dr. Marie Nyswander is megjegyezte, hogy "A függők között az elmebetegségek előfordulási gyakorisága nem magasabb, mint az általános népesség körében."
Ugyanebben az évben Dr. George H. Stevenson és brit kolumbiai kollégái alapos neurológiai és pszichiátriai vizsgálatnak vetették alá a bebörtönzött heroinfüggőket, kikérdezék őket és hozzátartozóikat is, hogy mentális betegségek nyomaira bukkanjanak. Arra következtettek, hogy "A hosszú távú heroinfogyasztás potenciális agykárosító hatásával kapcsolatban azt kell mondanunk, hogy a neurológiai és pszichiátriai vizsgálatok nem mutattak ki agykárosodást … Ebben különbözik a hosszú távú és intenzív alkoholfogyasztás hatásaitól, mely bizonyos tényezőkkel társulva az agy patológiai elváltozásához vezet, mely tükröződik az intellektuális és emocionális működésben, illetve rohamokban, ideggyulladásban és akár pszichózisban is megnyilvánulhat."
A brit kolumbiai tanulmány a következővel folytatódik:
Pszichológiai vizsgálataink nem támasztják alá azt a közkeletű nézetet, miszerint a hosszú távú heroinhasználat kimutatható pszichológiai károsodáshoz vezetne. Amennyire meg tudjuk állapítani, a heroinfüggők személyiségjegyei nagyrészről még a drogfogyasztás előtt kialakultak, s megfigyelhetőek a legtöbb olyan visszaeső bűnözőnél is, akik nem használnak kábítószert.
Nincs bizonyíték ezenkívül arra sem, hogy a függőség rontaná vagy súlyosbítaná a személyiség gyengeségeit. A bűnözés, a börtönbüntetés, a munkanélküliség, a társadalomellenesség (és a tásadalom ellenségessége) illetve az erkölcstelenség éveitől nem várhatjuk azt, hogy megerősítenék a személyiséget. Ha ezekhez a tényezőkhöz még hozzáadjuk a "függőség éveit" is, akkor miért kell a személyiség negatív változásait (amennyiben ezek mérhetőek) egyedül a függőségnek mint kizárólagos tényezőnek tulajdonítanunk?
Dr. Harris Isbel és H. F. Fraser, a lexingtoni Közegészségügyi Szolgálat munkatársai 1950-ben arról számoltak be, hogy "A morfium nem okoz tartós károsodást az intelligenciában."
Az 1956-os brit kolumbiai kutatócsapat komoly kutatást végzett ezeknek az állításoknak az ellenőrzéséhez. Előásták a vizsgált alanyok gyermekorvosi aktáit és más gyermekkorban elvégzett vizsgálatok eredményeit, hogy összehasonlítsák a heroinfüggőség után végzett vizsgálatok eredményével. Ha egy reményteli, magas I.Q.-val rendelkező gyermek elbutult, alacsony I.Q.-val rendelkező ópiátfüggő felnőtté vált, akkor az ópiátokat lehet felelőssé tenni a károsodásért. A vizsgálatok azonban éppen ennek ellenkezőjét mutatták. Számos esetben azok, akiknél átlagon felüli I.Q.-t mértek azután, hogy heroinfüggővé váltak, gyermekkorban átlagon aluli I.Q.-val rendelkeztek. A brit kolumbiai kutatók elvetették a kutatásnak ezt a vonalát, mondván, hogy az "összehasonlító pszichológiai eredmények megbízhatatlanok." A brit kolumbiai jelentés azt is megjegyezte, hogy "A függők többségét rokonszenves embernek találtuk. Összességében véve barátságos, együttműködő, érdeklődő személyiségek voltak, akik szabadon és nyíltan beszéltek magukról. Közülük sokaknak érzékeny intellektusa van, érdeklődnek saját pszichológiai reakcióik és az általános filozófiai kérdések iránt. Összességében nem voltak önzők vagy magukba zárkozók, inkább udvariasak és segítőkészek."
1962-ben Dr. Kolb ehhez hozzátette, hogy "a hosszútávú ópiáthasználat következtében kialakuló krónikus pszichózis gyakorlatilag nem létezik."
1963-ban Herny Bill, a new yorki mentál higiénés megbízott, az Amerikai Orvosi Szövetség kábítószerügyi bizottságának elnöke, 35.000 elmebetegséggel küzdő kórházi beteget vizsgált meg, s az adatokat így jellemezte: "Az ennek ellenkezőjét hirdető régi keletű hagyománnyal ellentétben a klinikai kísérletek eredményeit vizsgáló statisztikai kutatások szerint a függőség nem okoz pszichózist. A túlzott mértékű alkoholfogyasztásnál gyakran találkozunk szervi elváltozásokkal, de az ópiátok esetében ilyenről nincs tudomásunk. Az a funkcionális pszichózis, amely egyeseknél az elvonási tünetek részeként véletlenszerűen találkozunk, már korábbról eredő látens körülményekre vezethető vissza."
Az orvosok körében ezek a nézetek széles körben elfogadottak. "Az emberek húsz vagy akár több évig is fogyaszthatnak morfiumot vagy más ópiátokat anélkül, hogy intellektuálisan vagy erkölcsileg károsodnának," írta Dr. Kolb 1925-ben, s ez minden orvos véleménye, aki a témát tanulmányozta.
A közösség szemében eredetileg hasznos és jó megítélésű egyéneknél a degeneráció hiányára az utalhat, ha ezután is fontos elfoglaltságai vannak, tiszteli társait, az elfogadott társadalmi normáknak megfelelő életmódot folytat, elfogadja a jogrendet és a kábítószertörvényen kívül nem szeg meg más jogszabályt, nem csökkent a mentális aktivitása, változatlan a személyisége, vagy – amikor ezt nem lehet megállapítani – a személyiség nem esik a pszichiáterek által megállapított normális vagy enyhén pszichoneurotikus személyiségjegyek határán túl.
Úgy gondoljuk, hogy az az ember, aki elvégzi az orvosi egyetemet, megnősül és családot alapít, gyerekeket hasznos polgárokká nevel és harminc éven keresztül űzi a gyógyítást, soha nem keveredik megkérdőjelezhető ügyletekbe, részt vállal a közösségi ügyekben, az morálisan és mentálisan normálisnak számít. Ugyanez elmondható arról a jogászról is, aki egy szegény fiúból tornázta fel magát a megye legjobb ügyvédjévé, aki egy gyomorbetegség és két műtét után vált függővé a morfiumtól, és aki függősége ellenére változatlan hévvel folytatta munkáját.
Az előbb említett esetben, mely nem számít ritkának, az illető 900 milligramm morfiumot adott be magának naponta hosszú éveken keresztül, anélkül, hogy elvesztette volna a munkáját.
Ezért az orvosi és pszichiátriai szakirodalom egyöntetű véleménye az, hogy az ópiátok, morfium és heroin hatása a függőkre meglepően enyhe, ha az árak alacsonyak és a drog elérhetősége könnyű. Ha azonban az általános hatásoktól a részletekre térünk át, a szakértői vélemények megosztottabbak.
Hatások a szexuális potenciára és a libidóra. Két okból sem lehet tömör és egyértelmű beszámolót nyújtani arról, hogy mik az ópiátok – és más drogok – hatásai a szexuális viselkedésre és reakciókra. Először is, ahogyan azt a bevezetésben is említettük, egyetlen pszichoaktív drognak sincsenek egységes hatásai. A hatások személyről személyre, alkalomról alkalomra változnak. Változhatnak a dózissal, a várakozásokkal és vágyakkal, a használót körülvevő környezettel együtt. Ezért egyes használók számára a drog szexuális serkentőszer, mások számára viszont csökkenti a szexuális vágyat.
Másodszorra senki sem tanulmányozta a drogok hatásait ellenőrzött laboratóriumi körülmények között. A legtöbb drog esetében még találgatni sem lehet – hacsaknem azt, hogy a szexuális hatások (akár kívánatosak, akár nem) valószínűleg sokkal kisebbek, mint ahogy általában gondolják.
A heroin és más ópiátok esetében van némi anekdotikus és felmérésből származó információnk is. Mind a férfi, mind a női heroinhasználók általában arról számolnak be, hogy az ópiátok csökkentették a szexuális vágyaikat. Kétségtelen, hogy ez számos ember számára nem kívánatos mellékhatás – bár egyesek állítólag éppen azért használnak ópiátokat, hogy elnyomják szexuális vágyaikat.
Számos heroinfüggő arról számol be, hogy az ópiátok olyan hatással vannak a férfiúi teljesítményükre, melyet kívánatosnak tartanak; az ejakuláció meghosszabodik vagy teljesen elmarad, s a közösülést akár a végtelenségig el lehet nyújtani. Egyesek szerint a 19. századi Indiában ez volt az ópiáthasználat fő oka.
A férfiúi szexuális potenciál csökken, kivéve, ha nagyon magas dózisokat használnak.
Az 1956-os brit kolumbiai vizsgálat alanyai nagyon aktívak voltak szexuálisan – korai kezdéssel és gyakori partnercserével – mielőtt függőkké váltak. Majdnem minden szexuális aktivitásuk, mind a heroinfüggőség előtt, mind utána, heteroszexuális volt.
"Heteroszexuális szempontból," számolt be a brit kolumbiai jelentés, "jól ismert az ópiátoknak az enyhén afrodiziákus hatása, bár az erős függőség kialakulása után a heteroszexuális késztetések gyengébbek, s a potencia általában csökken."
A birt kolumbiai vizsgálat alanyai közül negyvenkilencen mondták azt az ötvenből, hogy a kábítószer csökkentette a libidójukat; a csökkenés azonban csak figyelemreméltóan hosszú függőség után jelentkezett. A nők közül a 21-ből 13-an számoltak be csökkent libidóról a heroin hatására. Egykikük megnövekedett libidóról, a többi hét pedig a változások hiányáról tudósított.
Egy 1970-es philadelphiai vizsgálat kimtatta, hogy számos heroinfüggő úgy gondolta, hogy a szexuális működésükre káros hatással van a heroin. A tanulmány ugyanakkor nem differenciált a heroin farmakológiai hatásai illetve az utcán élő függők életmódjának hatásai között. A heroinnak mind a potenciára, mind a libidóra kifejtett depresszáló hatásaira talán az a legjobb bizonyíték, hogy az erről panaszkodó függők a leszokás után javulásról számolnak be ezen a területen. A new yorki St. Luke kórházban végzett vizsgálat során 13 leszokott heroinista "azt állította, hogy a szexuális problémáik megszűntek a detoxifikáció után, akár a kórházban, akár a börtönben történt meg az." A kezelés idején spontán magömlésekről is beszámolnak egyesek. A rendelkezésre álló adatok szerint úgy tűnik, hogy a heroin ideiglenesen csökkenti, de nem károsítja tarósan a szexuális funkciókat.
Hatások a menstruációra. Egyes női használók nem menstruálnak a heroin használatának idején; mások a menstruáció késéséről számolnak be, megint mások rendszertelen menstruációról. A legtöbben ezt a heroin közvetlen hatásának tudják be, bár Dr. George Blinick, Robert C. Wallach és Eulogio Jerez több száz, a new yorki Beth Israel kórházban kezelt nő megvizsgálása sotán megállapította, hogy a rendszertelenségek legalábbis részben a heroinfüggők New York utcáin folytatott stresszes életmódjának köszönhetőek.
Hatások a megtermékenyülés valószínűségére. A heroinfüggő nők teherbe eshetnek a heroin fogyasztásának időszakában, de ennek valószínűsége kisebb. Nem tudni, hogy ez mennyiben tudható be a heroinnak magának, és mennyiben más körülményeknek, melyek hatással vannak a heroinfüggőkre a mai Egyesült Államokban (alultápláltság, fertőzések stb.).
Hatások a gyermekszülésre. Sokszor hallható, hogy a heroinfüggő terhes nők "gyakran szenvednek olyan rendellenességektől, mint a vérmérgezés, a méhlepény visszamaradása, gyermekágyi vérzés, az újszülőtt alacsony testúlya, farfekvéses szülés, magas születési halandóság és megbetegedés." Ez igaz lehet. Az ehhez hasonló terhességi rendellenességek azonban a szegénységgel, alultápláltsággal, fertőzésekkel és a terhesgondozás hiányával is összefüggenek. Nem végeztek kontrollált kísérleteket azonos társadalmi háttérrel rendelkező, hasonló környékről származó heroinifüggő és nem függő terhes nők komplikációinak összehasonlításával.
Dr. Blinick, Dr. Wallach és Dr. Jerez megkérdőjelezték a konvencionális álláspontot. 100 egymást követő szülést tanulmányoztak a Beth Israel kórházban. Az anyák közül számosan alultápláltságtól szenvedtek, s köztük 18-nál a szifilisz-teszt pozitív eredményt mutatott. Sokan közülük prostitúcióból éltek. Egyes anyák olyan, a terhesség szempontjából is kedvezőtlen betegségekkel küszködtek, mint a rák (méhnyakrák), reumatikus láz, vérszegénység, hepatitisz és más májbetegségek, epilepszia és 1-es típusú cukorbetegség. Az egyik heroinfüggő asszonynak tíz gyermeke volt, egy másik negyven évnél idősebb volt, sokuk más drogokat is használt a heroinon kívül. Majdnem mindegyikük erős dohányos volt. Kettőnél korábban császármetszést végeztek. Ezeknek a hátrányoknak az ellenére a 100 anyából 88-an komplikációktól mentesen adtak életet gyermeküknek. A leggyakoribb eltérés az alacsony születési súly volt – amelyet a szegénységgel és a dohányzással is összefüggésbe hoznak. A farfekvéses szülések száma szintén gyakori volt, ez valószínűleg az szintén összefügg a szegénységgel, dohányzással és az alacsony testsúllyal. "Várakozásainkal és korábbi hírekkel ellentétben a vizsgálat során kevés komplikációval találkoztunk," foglalta össze eredményeit a Beth Israel kutatócsapata.
A Beth Israel kórházban heroinfüggő anyáktól született 230 újszülőtt közül csupán kettőnél tapasztaltak születési rendellenességeket – olyan arányban, mely a nem függő anyáknál is alacsonynak számítana.
Hatások az újszülőttekre. A közhiedelem szerint a morfium és a heroin, akárcsak az alkohol és a nikotin, a méhlepényen keresztülhatolva eléri a magzatot is. Azt is hiszik, hogy jelen van az anyatejben is, ezért az anyatejjel táplált újszülőttet éppoly nehéz leszoktatni az anyatejről, mintha a heroinról kellene leszoktatni. Számos beszámoló áll rendelkezésre azokról az újszülőttekről, akiknek elvonási tüneteik voltak, bár nem anyatejjel táplálták őket; s a kórházakban az ópiát elvonási tüneteket mutató újszülőtteknek valamilyen ópiátszármazékot vagy más gyógyszert adnak.
Nincs teljes egyetértés azonban a feljebb összefoglalt konvencionális képpel kapcsolatban. Dr. Blinick, Dr. Wallach és Dr. Jerez ezért kétségeit fejezte ki a „heroinbébikkel” kapcsolatban. "Az ópiátok áthaladását a méhlepényen még nem értjük teljesen, a kísérletek következtetései pedig kétségbe vonhatók," jelentették ki.
"A kísérletek során alkalmazott minimális mennyiségű morfiumnak a méhlepényen történő áthaladását nem lehet biokémiai módszerekkel kimutatni," számolt be Dr. Blinick. A Beth Israelben tanulmányozott 100 újszülőtt esetében nem volt szükség arra, hogy ópiátokat adjanak a babáknak. Azok a beszámolók, melyek szerint a születendő gyermeknek ópiátokra van szüksége, csupán orvosi ítéleten alapulnak, de senki sem választotta két csoportra az újszülőtteket, hogy megvizgálja, valóban jobban érzik-e magukat azok az újszülőttek, akik ópiátokat kaptak.
Dr. Saul Blatman, a Beth Israel kórház gyermekorvosa, akit azzal bíztak meg, hogy a Blinick-Wallach-Jerez mintához tartozó újszülőttekről gondoskodjon, rámutatott, hogy a heroinfüggő anyáktól született gyermekek gyakran szenvednek olyan hátrányoktól, melyek a szegénységben élő, beteg anyák gyermekeinél fordulnak elő: alacsony születési súly és éretlenség. A heroin elvonási szindrómának tulajdonított tünetek ezért az idegrendszer fejletlenségéből fakadhatnak. Valójában "amikor az újszülőtt szimptimatológiájáról beszélünk, nem szabad függőknek bélyegeznünk ezeket a gyermekeket, mivel nincs jele annak, hogy azok lennének." Dr. Blatman szerint az "elvonási tünetek mint kifejezés" nem alkalmazható ezekre az újszülőttekre.
Dr. Blatman óva int attól az általános érvényű előírástól, miszerint ezeknek az újszülőtteknek mindig ópiátokat kellene adni; mikor ugyanis ezt az utasítást alkalmazzuk, az káros hatással lehet a babákra. "Míg a heroinfüggő anyáktól (vagy nem függő anyáktól) született túlingerlékeny babáknál szükség lehet a depresszánsokkal – fenobarbitál, klórpromazin vagy egyes esetekben paregoric (egy ópiát) – való kezelésre, ennek szükségességét egyénenként kell megállapítani és hozzáigazítani a baba igényeihez."
A heroinfüggő anyáktól született babák jelentős része tehát kitűnő egészségnek örvendett, míg mások rendellenességektől szenvedtek. Hogy ezeknek a rendellenességeknek vajon mekkora része tulajdonítható a heroinnak, és mekkora az alultápláltságnak, fertőzéseknek és más hátrányos körülménynek, nem állapítható meg.
Hatások a betegség észlelésére. A morfium- vagy heroinföggő személy képes a fájdalom érzékelésére és felismerésére. Mivel azonban toleránsabbá vált a fájdalomra, az ópiát arra késztetheti, hogy elhalassza az orvosi vagy fogorvosi segítség igénybe vételét, ha fájdalmai vannak; ezért a kezelés elhalasztása gyakran nehézzé ha nem lehetetlenné teszi számára a gyógyulást. A szegénységnek szintén vannak hasonló hatásai.
Hatások a pupillákra. Az ópiát a legtöbb használónál összehúzza a pupillákat, melyek csökkenthetik a sötétben való látás képességét. Ez a hatás nem múlik el még az ópiátok folyamatos használata mellett sem.
Hatások az emésztésre. Az ópiátok székrekedést okoznak. A kodein és az ópium (illetve az abból készült tinktúra) alkalmas a hasmenés kezelésére. Egyes ópiátfüggők ezt a hatást hashajtó szerek használatával kezelik, másoknak nincsenek is ilyen problémáik. Az "utcai" heroin gyakran szennyezőanyagokat tartalmaz, melyeknek hashajtó hatása kompenzálhatja ezeket a hatásokat.
Hatások a hangulatra. Az általánosan használt ópiátok egyik legkomolyabb tényezője a hatás időtartamának rövidsége. A függőnek kétszer, háromszor, vagy akár négyszer is be kell juttatnia a szert ahhoz, hogy elűzze az elvonási tüneteket. Azok a függők, akiknek a beszerzési forrásai bizonytalanok, állandó hangulatváltozásokon mennek keresztül az elégedettségtől az elvonási tünetek jelentkezéséig.
Hatások az izzadásra. Egyes heroinfüggők bőséges izzadásról számolnak be, még a heroin vagy más ópiátok hosszú távú használata után is.
Egyéb mellékhatások. A heroinnal kapcsolatos vizsgálatok még számos más komplikációról is beszámolnak, a Stanford Egyetem tanulmánya például fejfájásról, izületi fájdalmakról, csuklásról, hasmenésről, idegességről, orrfolyásról, vizelési nehézségekről és boldogtalanságról tudosít. Ezek a beszámolók kétségtelenül legalább részben az emberi természet azon tendenciájához köthetők, hogy minden problémájukat annak a drognak tulajdonítják, melyet éppen használnak, akár függőkről van szó, akár nem.
Ezek tehát az ópiátoknak önmagukban tulajdonítható káros egészségügyi hatások.
Forrás: The Consumers Union Report on Licit and Illicit Drugs, by Edward M. Brecher
