Hangsúlyeltolódás az amerikai drogstratégiában: kriminalizáció helyett medikalizáció
A Fehér Ház drogellenes irodájának (ONDCP) vezetője, Gil Kerlikowske (“drogcár”) július 11-én mutatta be az USA 2011-es drogstratégiáját. Mivel jelenleg Magyarországon is folyamatos viták zajlanak a nemzeti drogstratégiával kapcsolatban, érdemes közelebbről is megvizsgálnunk a hasonló vitákat az Egyesült Államokban. Nem meglepő, hogy a drogcár élesen elutasítja a paradigmaváltást a drogpolitikában – hiszen az USA az egyetlen ország a világon, ahol a kormányzati drogadminisztráció vezetőjét törvény kötelezi arra, hogy harcoljon a dekriminalizációs és legalizációs törekvések ellen. Meg lehet ugyanakkor figyelni azt is, hogy a korábbi militarista-drogháborús retorika helyét átvette a közegészségügyi-medikalizációs diskurzus: az USA kormánya alapvetően a betegség-modell alapján kívánja kezelni a drogproblémákat.
Az ötéves drogstratégia számszerűsített célkitűzései: 15 százalékkal csökkenteni a drogfogyasztást a fiatalok körében, 15 százalékkal csökkenteni a droggal kapcsolatos halálozást és 10 százalékkal csökkenteni a bódult állapotban történő autóvezetést. A stratégia fő prioritásai közé főleg közegészségügyi beavatkozások tartoznak: közösségi alapú prevenció, korai beavatkozás a függőségek felismerésében és kezelésében, a drogterápia integrálása az egészségügyi ellátórendszerbe, a drogfüggőség és a bűnözés közötti kapcsolatot megcélzó innovatív kezdeményezések a büntető-igazságszolgáltatás területén (értsd: a drogfüggőségük miatt bűncselekményeket elkövetők “elterelése” az egészségügyi ellátórendszerbe), a drogfogyasztással és annak következményeivel kapcsolatos információgyűjtés és elemzés rendszerének fejlesztése és nemzetközi együttműködés a határokon átnyúló drogkereskedő hálózatok felszámolása érdekében.
A drogstratégia abból a szempontból is újítónak számít, hogy három olyan speciális célcsoportot kiemelten kezel, amelyek eddig kevés figyelmet kaptak. Az első a háborús veterán drogfüggők csoportja, amelynek számát egy 2007-es vizsgálat 370 ezer főre becsülte. A háborúból hazatérő veteránok jelentős része pszichés és szociális beilleszkedési problémákkal küzd, ezért sokan drogfüggővé válnak, kisebb-nagyobb bűncselekményeket követnek el – ezért több mint 70 ezer veteránt jelenleg szövetségi vagy állami börtönökben tartanak fogva. A hajléktalan veteránok száma – 75 ezer – szintén riasztóan magas. A második célcsoport a főiskolás diákok csoportja. A 18-22 éves hallgatók 40 százaléka számolt be rohamszerű berúgásról (binge drinking) az elmúlt 30 napban, 20 százalékuk fogyaszt rendszeresen illegális szereket.
A harmadik csoport a droghasználatban érintett nők csoportja: bár például a receptre kapható gyógyszerek nem orvosi rendelvényre történő használata már jobban elterjedt a tinédzser lányok, mint a fiúk körében, az ellátórendszer nincs felkészülve a női droghasználók sajátos igényeire, kevés a nőknek szóló speciális szolgáltatás. Megjegyzendő, hogy Amerika első számú drogproblémája jelenleg már nem az illegális drogokhoz, hanem a legális gyógyszerek illegális használatához kapcsolódik. Kerlikowske július 10-én a Portsmouth-i városházán a receptre kapható gyógyszerek abúzusáról szóló nyilvános vitán vet részt, és itt azokat a helyi programokat dícsérte, amelyek kimondottan erre a kihívásra adnak válaszokat. Július 11-én a drogcár a Cincinnati Gyermekkórházban tartott sajtótájékoztatót a gyógyszerabúzussal kapcsolatban, és itt az orvosok receptfelírási gyakorlatának szigorúbb ellenőrzését helyezte kilátásba.
A drogcár július 12-én ellátogatott az Amethyst rehabilitációs központba, ahol család-alapú benntlakásos drogterpiás tevékenységet folytatnak. Ez azt jelenti, hogy 39 női lakójuk van, akik a gyermekeikkel együtt vehetik igénybe az otthon szolgáltatásait. A szakemberek szerint a nők gyakran azért fordunak kevesebb bizalommal a drogterápiás intézményekhez, mivel félnek attól, hogy a gyermeküket elveszítik, vagy gondozás nélkül maradnak – az ilyen otthonok nekik nyújtanak megoldást. Kerlikowske kijelentette, hogy a drogköltségvetésből 10 milliárd dollárt a drogfüggők kezelésére és tájékoztatására fordítanak. Ez persze még mindig töredéke annak az összegnek, amit a büntető-igazságszolgáltatás kábítószerrel kapcsolatos kiadásai emésztenek fel.
És bár a drogellenes háború még mindig gőzerővel folyik az Egyesült Államokban, és évről-évre egyre több marihuána-fogyasztót állít elő a rendőrség, az Obama-kormány alatt jelentős büntetőjogi reformokra is sor került. Így például megszüntették a crack-kokain közötti aránytalan száz az egyhez különbséget, amelynek eredményeként korábban tömegével kerültek börtönbe a szegényebb sorú afro-amerikai crack-fogyasztók, míg a jómodú fehér középosztálybeli kokai-szippantók elkerülték a börtönbüntetést. A reform eredményeként megszüntették a crack-fogyasztók kötelező bebörtönzését.
A drogstratégia ugyanakkor öt oldalt szentel csak annak, hogy a dekriminaizációs és a legalizációs törekvéseket támadja – ez jelzi, hogy a kormány már nem csupán elfuserált hippik vágyálmaként számol a marihuána legalizációjával, hanem nagyon is közeli és reális lehetőségként. A kormány azzal is tisztában van, hogy milyen fontossággal bír a gyógyászati marihuána kérdés: amennyiben ugyanis idős amerikaiak tömegével használják a kannabisz növényt hányingercsillapító, étvágynövelő vagy éppen fájdalomcsillapító szerként az orvosuk javallatára, nehéz lesz fenntartani a marihuánáról a 30-as évek óta sulykolt démonizáló képet. Ettől még persze nem lesz igaz a drogcár azon véleménye, miszerint a marihuána gyógyászati alkalmazásának legalizálása összezavarja a fiatalokat és azt sugallja nekik, hogy a fű veszélytelen szer. A Marijuana Policy Project nevű, a kannabisz legalizálásáért küzdő lobbiszervezet ugyanakkor éppen a kormányzati statisztikák segítségével bizonyítja be, hogy az elmúlt évtizedben nem került sor a tinédzserkori fűszívás aránytalan növekedésére azokban az államokban, ahol a gyógyászati marihuánát legalizálták.
Paul Armentano, aki egy másik legalizációs szervezetnek, a NORML-nak igazgatóhelyettese, rámutat az Obama-adminisztráció egy másik hiányosságára is: miközben lépten-nyomon a marihuána gyógyászati alkalmazásával kapcsolatos tudományos bizonyítékok hiányára hivatkoznak, csupán 14 a kannabisz használatával kapcsolatos emberkísérletet engedélyeztek az egész Egyesült Államokban (tavaly még 18-at). Tehát több államban legalizálták a marihuána gyógyászati alkalmazását, mint ahány tudományos kísérletet a szövetségi kormány engedélyezett – ez pedig nagyon kevés, tekintve, hogy több millió amerikai fogyaszt marihuánát különféle egészségügyi problémák kezelésére. A kormány tehát tudatosan korlátozza a tudományos kutatásokat, nehogy számára kínos eredmények kerüljenek napvilágra arról, hogy maga a kannabisz növény hatékonyabban alkalmazható a gyógyászatban, mint a drága, szintetikus kannabionoid tabletták és spray-k.
Miközben mind az állami, mind a szövetségi törvényhozás testületeit egyre újabb ostrom alá veszik a legális szabályozás hívei, az Igazságügyi Minisztérium egyre zavarosabb üzeneteket küld: a 2009-es Ogden memorandum az egyes államokra bízta a kérdés szabályozását, James Cole múlt héten kiadott memoranduma viszont kilátásba helyezte, hogy a kormány még azokban az államokban is fellép a nagybani marihuána-termesztők és forgalmazók ellen, ahol a marihuána gyógyászati forgalmazása legális. A kormányzat ezt azzal indokolja, hogy a marihuána egy veszélyes és ártalmas drog.
Jacom Sullum a Reason Blogon így foglalja össze a véleményét: “Az ONDCP sosem veszi figyelmbe azt a lehetőséget, hogy egy szer még akkor is legális lehet, ha egyébként ártalmas. Vajon az alkohol vagy a dohány legalitása azt az üzenetet küldi, hogy ezek a szerek ártalmatlanok? Ha ellenzed az alkoholtilalom visszatérést, vajon vádolható vagy-e azzal, hogy ivásra buzdítod a fiatalokat és akadályozod az alkoholisták gyógyulását? Az ONDCP igazgatója, Gil Kerlikowske talán elvetette a háborús retorikát a kormány drogellenes kereszteshadjáratának leírásában, de még mindig azt sugallja, hogy a reformerek árulók, akik ‘zavaros üzeneteikkel’ aláássák a nemzetnek a fűszívás létező fenyegetésével szembeni harcát.”
Sárosi Péter
