Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
A buddhista pszichológia kézenfekvő magyarázatot kínál arra, hogy miért menekülünk olyan rövid távon enyhülést, élvezetet nyújtó cselekedetekbe, amelyek hosszú távon kényszeressé, függőséggé válnak.
Az élet tele van szenvedéssel. Szenvedést okoz az, hogy úgy érezzük, a rossz dolgok nem akarnak elmúlni. És szenvedést okoz az is, hogy úgy érezzük: a jó dolgok túl gyorsan elmúlnak. Azt szeretnénk, ha kontrollálhatnánk az életünket. Ha a kezünkben lenne a hatalom a jó dolgok kimerevítéséhez és a rossz dolgok elmulasztásához. És egész „boldogságipar” épült arra, hogy ezzel az ígérettel kecsegtessen minket.
A boldogságipar üzenete: vedd meg ezt a terméket, olvasd el ezt a könyvet, végezd el ezt a tanfolyamot – és akkor majd a kezedbe kerül a kontroll. Rendet teremthetsz a káoszban. Boldog lehetsz. Csak még nem birtoklod a megfelelő képességet, eszközöket, hatalmat ehhez.
Sokan azért fordulnak a jógához vagy a buddhista alapokon álló (de ma már szekularizált formában széles körben használt) mindfulness meditációhoz, hogy az önkontroll általuk vágyott eszményéhez közelebb kerüljenek. Hogy képesek legyenek kiiktatni a létezés elviselhetetlen bizonytalanságát és káoszát. Hogy ők legyenek kontrollban. Hatékonyság, teljesítmény és kontroll.
Pedig a Buddha soha nem ígért ilyet. Az ő tanítása szerint a bizonytalanság, a képlékenység és a változékonyság az emberi létezés szükségszerű velejárója. És a legtöbb szenvedésünket az okozza, hogy görcsösen ragaszkodunk ahhoz, hogy mindent kontrollálni akarunk. Végső soron még a függőségeink is ebből a szenvedésből erednek: és nem egyszerűen a jellem, az önkontroll hiányából, mint ahogy azt sokan látják.
Ebben a cikkben arról írok, hogy a buddhista pszichológia szempontjából miként magyarázható meg a függőség (természetesen az én értelmezésemben). A cikk célja nem a „hittérítés”, hanem az ismeretterjesztés.
Nem kell buddhistának lenni ahhoz, hogy az ember hasznosítsa a buddhizmus számos felismerését – és ahogy a Dalai Láma mondta: ne azért próbálj tanulni a buddhizmustól, hogy buddhista legyél, hanem azért, hogy jobb legyél, bármi is vagy.
A Buddha első nemes igazsága: az emberi élet szenvedéssel (dukkha) teli. A második nemes igazság: a szenvedés oka a sóvárgásunkban (tanha) keresendő. Hogy mindig mást, mindig többet, mindig jobbat akarunk, mint ami van. Mert kényszeresen keressük az élvezeteket – és rettegve próbáljuk kerülni a fájdalmat.
Ami persze érthető, evolúciós szempontból is. De paradox módon éppen ez a gyönyörkereső-fájdalomkerülő magatartásunk az, amiben a szenvedésünk gyökerezik.
Ennek megvilágításához a Buddha egy hasonlathoz folyamodott.
Bármikor, amikor valami szerencsétlenség történik velünk, amit nem tudtunk elkerülni, egy nyílvessző repül felénk. Az első nyilat nem tudjuk kikerülni. Az mindenképpen belénk csapódik. Fájdalmat okoz.
Nem sikerül a vizsga. Elveszítjük a munkánkat. Betegek leszünk. Otthagy a szerelmünk. Nem fogad szót a gyerek. Elüt az autó. Elveszítjük a pénztárcánkat. Meghal egy rokonunk.
Ezek közül az események közül minden bizonnyal átélünk életünk során legalább egyet-kettőt. Az első nyílvessző a fájdalom és sokk, amit a veszteségtől érzünk. Sajnos ezt nem tudjuk kiiktatni – senki nem várhatja el, hogy egykedvűen fogadjuk a veszteséget.
A második nyílvessző azonban elkerülhető. Ez a nyíl ugyanis az, ahogyan mi reagálunk a fájdalomra és veszteségre. És a Buddha szerint mindig a második nyílvessző az, amiben az igazi szenvedésünk gyökerezik.”
Ó ez nem lehet igaz, miért én vagyok ilyen szerencsétlen?”
„Hogy lehetek ennyire béna?”
„Már megint velem történt ez meg, valami baj van velem.”
„Az egész életnek nincs értelme, ha ilyen rossz dolog történhet.”
„Ebből soha többé nem állok fel.”
És a többi, folytathatnám még a sort a végtelenségig.
Az elme kényszeresen vissza-visszatér a kellemetlen eseményhez. Tovább dagasztja az önsajnálatunkat és a dühünket a világ igazságtalanságával, esetleg mások rosszindulatával kapcsolatban. Rágjuk magunkat, hogy miért nem cselekedtünk másként. Beindul a szégyen-spirál.
A saját magunkról alkotott képünk részévé tesszük a rossz eseményt: nem egyszerűen „rossz dolog történt velem” – de „én vagyok a selejtes ember, aki megérdemli, hogy rossz dolgok történjenek vele.”
Ismerős?
Bár a második nyíl mindig nagyon egyedi helyzetekre reagál és nagyon személyesre veszi a figurát, valójában mindez nagyon is általánosan emberi. Szenvedésünk nem egyszerűen abból fakad, hogy rossz dolgok történnek velünk, hanem abból, ahogyan reagálunk rájuk.
A Buddha beszélt egy harmadik típusú szenvedésről is – amiről sokan a „harmadik nyílvesszőként” beszélnek.
Ez a szenvedés a második nyílra való reagálásunkból fakad. Amikor az ember elmerül az önutálatba, a szégyenbe, akkor ezen negatív érzelmek elől gyakran élvezetek hajszolásába menekül.
Vajon mi lenne jobb, hogy enyhítsük, feledjük a kínt, mint hogy kikapcsoljuk a saját magunkat árgus szemekkel ítélkező-kritizáló Nagy Ellenőrt, és bekapcsoljuk a robotpilótát?
Magyarul olyan cselekedetekbe meneküljünk, amik rövid távon enyhülést kínálnak a tépelődésből, szorongásból, stresszből. Mi több, akár eufórikus élménnyel kecsegtetnek. Egy ideig úgy érezzük: a helyén van a világ, és mi is helyünkön vagyunk, otthon vagyunk benne.
Lehet ez alkohol vagy más drogok fogyasztása. Esetleg szex, videójátékozás vagy sorozatnézés. Vagy a közösségi média végtelen, kábult görgetése. De lehet akár a munkába való temetkezés is. Bármi, ami rövid távon menekülőutat nyújt a szenvedés elől, amit a második nyíl okoz.
Fontos megérteni, hogy a Buddha nem volt élvezet- vagy öröm-ellenes.
Nem sorolta valamiféle eleve elrendelt „jó” vagy „bűnös” kategóriába az emberi tetteket, és az élvhajhászás és az aszketizmus két szélsősége között a középutat hirdette. Az egyes cselekedeteinket aszerint ítéli meg, hogy azok a megvilágosodásunk útján hasznosak, ügyesek, kedvezőek, teljesek-e (kuszala) vagy pedig haszontalanok, ügyetlenek, kedvezőtlenek, ártalmasak (akuszala). Az ártalmas cselekedetek elkerülésére (ártalomcsökkentés) nem azért van szükség, hogy megfeleljünk valamiféle Tekintély elvárásainak. Hanem azért, mert felismerjük, hogy azok ártalmasak.
Fel kell ismernünk, hogy a rövid távon kínált menekülőút – a világban való otthonlét élménye – valójában ilyenkor hamis és múlandó élmény. Mi több, minél gyakrabban térünk vissza az agyatlan élvezetkereső tevékenységhez, az annál üresebbé válik: kevesebb lesz benne az élvezet, és több a kényszeresség. És egyre kevésbé tudjuk élvezni a hétköznapi élet apró kis örömeit. Az elmét – saját magunkat – nem lehet rendszeresen és büntetlenül becsapni.
Ez a függőség: a harmadik nyílvessző kiteljesedett formája.
Ami persze kölcsönösen gerjeszti egymást a második nyíllal: a szégyen és önutálat még több élvezet hajszolására ösztönöz minket, ami viszont még több szégyennel és önutálattal jár együtt. A kör bezárul. A huszonkettes csapdája. Emberi életek mennek tönkre bele.
És ez egyben magyarázza azt is, hogy miért éppen azok között a legmagasabb a függőségek előfordulása, akik gyermekkorukban ún. negatív gyermekkori élményeket (ACE – adverse childhood experience) éltek át. A trauma nem a rossz dolog, ami történt velünk, hanem az, ahogyan átalakítja a működésünket. Azt a módot, ahogyan reagálunk a világra – a vélt vagy valós rossz dolgokra. Áthuzalozza az agyunkat: a trauma az, amikor második nyíl az elménk, a testünk részévé válik. És ez különösen sérülékennyé tesz minket a függőségre.
Betegség? Bizonyos szempontból az. De egyben nem valami egzotikus másság, nagyon is emberi, és nagyon is abból fakad, amilyen az emberi létezés természete. Együtt jár az agy működésének torzulásával? Kétségkívül. Mint egyébként még egy sor rendszeresen végzett viselkedésről is kimutatták, hogy együtt jár az agy működésének változásával.
Vajon mi lehet a kiút a függőségből?
Az első lépés az, hogy megértsük: miért is váltunk függővé. Felismerjük a kapcsolatot a szenvedésünk (második nyílvessző) és a kényszeres gyönyörkereső/fájdalomkerülő magatartásunk (harmadik nyílvessző) között.
Könnyen hangzik – de a valóságban ez nem egyszerűen racionális felismerést jelent. Hanem azt, hogy átéljük és elfogadjuk a fájdalmat (első nyíl). A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés viszont nem. Mi több, lehet, hogy a fájdalom tanít bennünket valamire. Fejlődhetünk általa.
„Ne vesztegesd el a szenvedésed,” mondja Joseph Goldstein, a világ egyik legismertebb meditációs oktatója. Tanulj belőle!
Ez félelmetes lehet valakinek, aki hosszú évek óta menekül. Aki talán nem is tudja, nem is érti, hogy a görcsös élvezetkeresése mennyire nem az örömről szól, hanem a traumában rejlik.
Bátorság kell ahhoz, hogy elfogadjuk: az első nyíl kikerülhetetlen. Hogy bár történtek, történnek velünk rossz dolgok, de azok nem határozzák meg, hogy kik vagyunk. Hogy nem velünk vagy a világgal van baj, hanem azzal, amilyen képet festettünk magunknak magunkról és a világról.
A változáshoz elengedhetetlen az együttérzés – a türelem és szerető kedvesség (metta): másokkal szemben, és amit mások velünk szemben tanúsítanak. És főleg, hogy saját magunkkal szemben is legyünk türelmesek és kedvesek.
Attól, hogy racionálisan már felismerted, miből fakad a szenvedésed, még nem menekültél meg tőle automatikusan. A hosszú idő alatt a tested-elméd részévé váló kényszeres, agyatlan (mindless) cselekedetek vissza-visszatérnek. A visszaesések természetesek. Ezeket nem szabad totális kudarcként értelmezni. Tanulni kell belőlük.
A változás gyakran láthatatlan és rejtett. Mint amikor egy nagy sziklát kalapál valaki, és az a háromszázhuszonharmadik csapásra egyszer csak kettéhasad. Hogy miért éppen az háromszázhuszonharmadikra hasadt szét, míg a huszonkettedik csapás után semmi hatás nem látszott? Nem tudom. De azt igen, hogy ha az háromszázhusznkettedik csapásnál abbahagytad volna, hogy a francba az egésszel – akkor abban a tudatban halhattál volna meg, hogy ez egyáltalán nem működik.
Azt a Buddha is hangsúlyozta, hogy a megvilágosodás útján nem egyedül kell járnunk. Nagyon fontos a közösség (szangha) szerepe.
És tudjuk, hogy milyen óriási szerepe van a függőségből való felépülésnél a közösségnek. Akár a névtelen alkoholisták 12 lépéses közösségeit, vagy más filozófiákon alapuló terápiás közösségeket nézzük – azok megtartó, motiváló ereje kétségen felül áll. A támogató társadalom szerepét nem lehet túlhangsúlyozni. Kirekesztettségben, folyamatos napi túlélési harcban, magányban nem lehet felépülni.