A halál sokféle formában eljöhet értünk.
Van, akit hirtelen ragad el. Az egyik pillanatban még lélegzik, tervez, szorong, szeret és vágyik, mintha nem lenne holnap – a másik pillanatban már élettelenül hever, mint egy darab kő.
És van, akit hosszas, fájdalmas küzdelem után visz el a halál – miközben akár évekig kell farkasszemet néznie az elmúlással, minden percben azt várva, vajon ez lesz-e az utolsó.
Van, akit vadul, erőszakosan és csúnyán ér a halál.
És van, akit szelíden von magával, mint ahogy a szél fújja le az őszi levelet a fáról, hogy leszállingózzon az avarba.
És van a legalattomosabb halál. Ami úgy lopakodik be az ember életébe, hogy az közben észre sem veszi, hogy már nem él. Mert látszólag még tevékenykedik. Külsőleg nem látszik rajta változás. De belül üres. Mint az elhagyott csigaház.
A szíve dobog – de nem érez.
A szája mozog, beszél – de nem mond semmit.
Élvezkedik – de valójában már nem él át örömet.
Emberekkel kommunikál – de valójában nem kötődik senkihez.
A világban van – de nincs benne jelen.
Emberek éveket, évtizedeket leélnek így. Robotpilóta-üzemmódban. Örömtelen élvhajhászásban. Kiüresedett emberi kapcsolatokban. Rideg neonfényben, ami nem ad meleget.
Haruki Murakami, a japán író írja az egyik novellájában: „A meghalásnak vannak olyan formái, amelyek nem végződnek temetésben. A halál oly formái, amelyeket nem tudsz kiszagolni.”
Ha tetszenek Neked az írásaim a Drogriporteren, ha adnak neked valamit, kérlek, adj Te is valamit, támogasd a munkánk: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: Laura Makabresku
Hírek
Húsvét szombatján
Ilyenkor húsvét szombatján mindig elgondolkodom a halálról és az elmúlásról. Ez most elég hosszú lesz, de remélem, lesznek, akik velem tartanak és végigolvassák ezt az eszmefuttatást (is).
Sok embert megkérdeztem már arról, hogy vajon mit éreznek a halállal kapcsolatban. Voltak, akik azt válaszolták, hogy egyáltalán nem is gondolnak rá. Mások időről-időre gondolnak rá – de, állításuk szerint, nem félnek tőle különösebben. Ellenben sokan félnek attól, ahogyan meghalhatnak: a szenvedéstől, ami a haldoklást övezi. És vannak azok, akik gyakran gondolnak az elmúlásra – és ez a gondolat aggodalommal és lehangoltsággal tudja őket eltölteni. Talán mert félnek a túlvilágon rájuk váró esetleges büntetéstől, szenvedéstől.
Én magam, Faludy Györgyhöz hasonlóan, fiatalabb koromban többször átéltem azt, hogy éjjel verejtékezve ébredtem abból a rémálomból, hogy eljött a halálom pillanata. Szívverésem felgyorsult, szabálytalanul és gyorsan lélegeztem, úgy éreztem, valami rámzárul – talán a sír. Aztán elárasztott a megkönnyebbülés hűvös tudata: ez csak álom volt. Még nincs itt a halál.
Mégis, a tudat, hogy a napjaim meg vannak számlálva, komisz súllyal nehezedett a lelkemre – legfeljebb elhessegetni tudtam, száműzni a figyelmem fókuszából, a pillanatnyi feledés homályába tuszkolni. Mint amikor valami megunt kabátot süllyesztesz a szekrény mélyére. De mintha a tudatom egy periférikus sarkában a nagy visszaszámlálás tovább folytatódott volna.
Nem tudtak igazán vigasztalni a különféle vallások, amelyek túlvilági léttel kecsegtettek: hiszen empirikusan képtelenség meggyőződni az igazukról. Kétségkívül gyönyörűnek és megrendítőnek találtam Krisztus halálának és feltámadásának mítoszát – de nem voltam képes ennek az igazságát magamra vetíteni.
Epikurosz, az egyik kedvenc görög filozófusom szerint a halálfélelem teljesen ésszerűtlen. Hiszen semmiből jövünk és semmibe tartunk. Amikor én vagyok – akkor nincs halál. Viszont amikor a halál lesz – akkor már nem leszek én. Nincs tehát közös felületünk nekem és a halálnak. A halál nem tud szenvedést okozni. Akkor meg minek ezen aggódni?
Tetszetős magyarázat, de soha nem tudott igazán megnyugtatni. Ugyanis ha a halálfélelmem lényegét próbáltam megragadni, akkor én a leginkább nem magától a meghalástól féltem – hogy az esetleg félelmetes és fájdalmas. Nem is főleg attól, hogy esetleg a túlvilágon valamiféle szenvedés vár rám. Amitől igazán féltem, az, amit az angolok FOMO-nak neveznek. Fear of Missing Out – az attól való félelem, hogy valamiből kimaradok.
Hogy miközben az emberiség kalandja tovább folytatódik, én ebben már nem vehetek részt tevőlegesen. Emlékké fakulok, majd idővel teljesen elfelejtenek. Megsemmisülök. És ez a tudat egyben visszahatott arra, ahogyan az életemet láttam: vajon mi értelme van akkor bárminek? Vízbe írt jel vagyok csupán, mi értelme akkor erőlködni, küszködni, törekedni bármire?
Az ilyen kétségbeesett gondolatokat és érzéseket aztán rendre a szőnyeg alá söpörtem: elvégre még élek. Nézd az élet napos oldalát! Legyél pozitív. Énekelgesd a Monty Python dalocskáját. Az élet abszurd, egy vicc. Semmiből jöttél, semmibe mész, mit veszíthetsz? Semmit! Akkor akár élvezheted is azt a kis időt, ami még hátramaradt.
Aztán néhány évvel ezelőtt először kellett komolyan szembenéznem az elmúlás valós veszélyével. Rákos daganatot diagnosztizáltak nálam. Bár időben, még műthető fázisban: de bizony először benne volt a pakliban, hogy záros időn belül elpatkolhatok. A félelem valósággal letaglózott.
És mégis: most először rákényszerültem arra, hogy megvizsgáljam a szőnyeg alá söpört érzéseimet a napvilág fényénél. A halál közelsége rákényszerített arra, hogy feltegyem az igazán komoly kérdéseket. Ki vagyok én?
Elkezdtem megfigyelni a saját elmémet – meditáció segítségével. Korábban rettegtem attól, hogy úgy igazán mélyen magamba nézzek. Féltem lelassulni, féltem elhallgattatni a belső fecsegést – féltem egyedül maradni önmagammal. Féltem attól, hogy mit találok odabent. Hogy odabent valami csúf, félelmetes, szánalmas szörnyeteg lakozik. Vagy, ami még rosszabb: csak az ürességet találom.
És valóban: bizonyos szempontból, paradox módon, a legrosszabb félelmeim igazolódtak – de a legjobb értelemben.
Odabent ugyanis nem találtam senkit. Az ürességet találtam – de rá kellett jönnöm, hogy ez az üresség nem a nihil. A sötét éjszaka borzalma. Hanem egy új hajnal. Egy felszabadító tágas Ég, ahol levethetem az elme béklyóit. Rádöbbentem, hogy a tudat, hogy saját szeparáltságom, egyedülállóságom tudata az, ami a félelmemet táplálja. Míg a tudat, hogy nincs egy állandó lényeg, egy örökké változhatatlan sárosipéter-esszencia, valójában békét és szabadságot hordoz.
És – egy újabb paradoxon! – a buddhista meditáció segített jobban felismerni és megérteni a húsvétnak, ennek a keresztény ünnepnek a valódi üzenetét, misztériumát is. A sír – az ego – ürességét. Hogy a halál nem csak a sötétség kezdeteként, nem csak a bealkonyulásként fogható fel. Lehet a hajnal. Amikor az ember eloltja a lámpást, mert nincs szüksége többé mesterséges, teremtett fényre – a teremtetlen fény tágas és végtelen egén.
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
(Pilinszky János, Harmadnapon)
Szappanopera
Borzasztó rossz irányt vett ez a mi kis magyar szappanoperánk. Vagy inkább úgy fogalmaznék: görcsösen próbálják nagyon rossz irányba terelni. Azok, akik évek, évtizedek óta folyamatosan tolják a nőellenes, a családi erőszakot „hisztinek” minősítő propagandát, és akik felelős pozícióból aktívan akadályozták, hogy Magyarországon hathatós védelmet kapjanak az áldozatok – éppen ők most a leghangosabbak.
Felfedezték magukban a jogvédő harcost. Hát jó mélyen el volt eddig temetve! És több mint érdekes, hogy éppen most, éppen ezt a pillanatot választotta, hogy előugorjon teljes vértezetben, mint Pallasz Athéné Zeusz koponyájából.
Pont most, amikor kiderült, hogy az igazságügyi (!) miniszter évekig a pofánkba hazudta, hogy jogállam van, miközben magánbeszélgetéseiben cinikusan elismerte, hogy a kormányzat közvetlenül manipulálja az igazságszolgáltatás munkáját. Hirtelen pont most jön elő ugyanazon miniszter azzal, hogy ő kérem családon belüli erőszak áldozata volt már évek óta.
Pont most, amikor éppen olyan tények kerültek napvilágra, amik mutatják, hogy miként is működnek a dolgok a kulisszák mögött ebben a mi köztársaság jellegét elveszített banánköztársaságunkban, hirtelen a családon belüli erőszak elleni harcossá lép elő még Bayer Zsolt is. Aszondja, hogy ők tudták, milyen gazember ez a Magyar Péter. Tíz éve!
Hm. Tudták, de nem tettek semmit. Ja, bocs, tettek: egymás után nevezték ki jól fizető pozíciókba. Akkor hogy is van ez? Mit mond ez el akkor róluk?
Fura dolgok ezek. Értem én, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az emberek ne a valódi botránnyal foglalkozzanak. Hogy maffiaállamban élünk. Amit persze eddig is tudtunk, de ami fontos, hogy ezt most nem kisebb személy mondta ki, mint az igazságügyi (!) miniszter.
Értem én, hogy sietősen kellett valamit kifőzni a rogáni propaganda boszorkánykonyhájában. De mint a mondás tartja, a ki nagyon siet, később végzi dolgát. Elég nyersre és rágósra sikeredett ez a sztori, amit most a szánkba akarnak rágni. Én biztos nem eszem meg, mert megfeküdné a gyomromat.
Amit viszont nagyon szeretnék látni, hogy Magyarország végre olyan hely lenne, ahol a törvény nem csak a döbrögit meg a kólát védi. Ahol az áldozatok, legyenek akár hajléktalanok vagy miniszterek, legyenek akár a családon belüli, akár az állami erőszak áldozatai, védelmet kapnak. Ahol a dolgoknak van következménye. Ahol nem hazudnak bele folyamatosan a pofádba a saját adóforintjaidból fizetett emberek. Tudom, álmodozó vagyok. Túl sokat szeretnék. De talán nem vagyok egyedül.
Philippe Bourgois: résztvevő megfigyelés a nagyvárosi margón
A nemrég Magyarországon is kitüntetett amerikai antropológus, Philippe Bourgois szokatlanul őszinte és egyben emberi képet nyújt a társadalom margójára szorult olyan embercsoportokról, akiket a sajtóban szinte csak démonizáló módon ábrázolnak: mint a drog-fogyasztók és terjesztők.
Választhatsz: egyszer szenvedsz, vagy háromszor?
Vannak dolgok, amikben irigylem a kisbabákat. Például abban, hogy bár gyorsan és őszintén kifejezik a kényelmetlenségek miatti ellenérzéseiket – de egyben elég könnyű őket megvigasztalni.
Amikor a kislányomat elvisszük oltásra, akkor tök jó kedve van. Egészen addig, amíg a doktornéni megszúrja. Akkor méltatlankodva felsír. De miután felvesszük és megdajkáljuk, gyorsan megnyugszik. És pár perc múlva teljesen elfelejti az egészet.
Hiányzik belőlük (tudom, tudom, majd megírják az okosok: ez majd változni fog) az, ami a mi felnőtt életünket gyakran megkeseríti: egyrészt az alakoskodás, másrészt pedig a kényszeres ragaszkodás a kényelmetlen élményhez. Mire is gondolok? Arra, hogy mi, felnőttek, többszörösen is szenvedünk a kellemetlenségek miatt.
Először akkor, amikor már előre várjuk a kényelmetlenséget.
„Na, már megint biztos dugó lesz a belvárosban, ott fogok rostokolni egy órát.”
„Tuti megint én fogom ki a rossz sort a pénztárnál.”
Másodszor akkor, amikor maga a kellemetlenség bekövetkezik.
Dugóba kerülsz. Hosszú a sorban állás. Valaki fellök, amikor leszállsz a villamosról.
Harmadszor akkor, amikor a kellemetlenség után még hosszasan puffogsz magadban.
„Ez is mindig velem történik meg.”
„Mekkora egy bunkó már, őt is jól fel kéne lökni.”
Egy nepáli sherpa (hegyi vezető) ezt úgy fogalmazta meg, hogy amikor vízhólyagos a lábujjad, akkor választhatsz, hogy egyszer szenvedsz tőle, vagy pedig háromszor. Először akkor, amikor már várakozol a fájdalomra, ami azzal jár, hogy előre lépsz. Másodszor akkor, amikor a lábujjad ténylegesen hozzányomódik a bakancshoz. És harmadszorra akkor, amikor ezen a fájdalmon bosszankodsz.
A Buddha ezt a nyílvessző hasonlattal írta le: a fájdalom olyan, mintha két nyílvesszőt lőnének ki rád. Az elsőt nem tudod elkerülni. De a másodikat igen. Ezt ugyanis saját magadnak okozod azzal, AHOGYAN reagálsz az első nyílvesszőre. És az emberi szenvedés (dukkha) elsősorban ebben a második, és nem az első nyílvesszőben rejlik.
A kényelmetlenség, a fájdalom az élet része. Hiba próbálsz megszabadulni tőle, pirulákkal vagy gyönyörök halmozásával, a külső kényelmetlenségi tényezők görcsös kiiktatásával. Lehet és kell is persze enyhíteni, de teljesen megszüntetni: illúzió. A dolgunk, ami nem kevés, az, hogy ne okozzunk magunknak több szenvedést a saját várakozásainkkal és reakcióinkkal.
John Lennon és a segítség
Biztos megvan nektek a Beatles „Help” című slágere. Gyermekkorom óta jól ismerem, de csak nemrég állt össze nekem, hogy miről is szól valójában. A gyermekkori trauma árnyékáról.
„When I was younger, so much younger than today
I never needed anybody’s help in any way”
(Amikor fiatalabb, jóval fiatalabb voltam, mint ma,
Nem volt szükségem rá, hogy bárki bárhogyan segítsen rajtam)
A szöveget szerző John Lennon a II. világháború közepén született, miközben bombák hulltak a kórház környékén. Kisgyermekként átélte, hogy a szülei elhagyják. Az apja élete nagy részét a tengeren és börtönben töltötte. Az anyja egyszerűen képtelen volt arra, hogy biztonságot és figyelmet adjon a fiának – négy éves korában ő is elhagyta. A kis Johnnyt a nagynénje és nagybátyja nevelte fel.
Amikor arról énekel, hogy gyermekkorában nem volt szüksége senkinek a segítségére – akkor itt annak a Hamis Énnek a hangja szólal meg, amit egy elhagyott kisgyermek öltött magára egyfajta védőpáncélként. Egy kisgyermek, aki megtanulta, hogy hiába fejezi ki a szükségleteit a világ felé – a világtól nem számíthat segítségre. Csak saját magára számíthat. És csak akkor fogadják el, ha megjátssza magát: keménynek mutatkozik.
De valójában nagyon is szüksége volt rá, hogy „segítsenek” neki – hogy észrevegyék, hogy értékeljék, hogy figyeljenek rá. És ennek a szükségletnek az elnyomása megbetegít. A dal folytatásában elmondja, hogy ma már nem annyira „önelégült”, mint régen, nem fél sérülékenynek mutatkozni – és „megnyitotta az ajtókat”.
Az ajtók megnyitása azonban nem ment éppen egyszerűen. Sajnos Lennon, aki a 60-as éveket végigdrogozta és bulizta, hogy felejtse a sanyarú gyermekkort – a saját gyermeke életében éppúgy nem volt képes jelen lenni, mint ahogy a szülei az ő életében. Első fia, Julian Lennon ezt mondta róla felnőttként:
„Apa hangosan tudott beszélni békéről meg szeretetről a világnak, de soha nem tudta ezeket kimutatni azok felé az emberek felé, akik állítólag a legtöbbet jelentették neki: a feleségének és a fiának. Hogyan beszélhetsz békéről és szeretetről, amikor a családod darabokra hullott – nincs kommunikáció, megcsalás és válás van?”
Lennon nem volt gonosz ember, vagy született „rossz apa” – egyszerűen ő maga is egy transzgenerációs trauma ördögi körében vergődött. Amiből az élete utolsó éveiben őszintén próbált felépülni. Második fiával, Sean-nal próbálta bepótolni, amit elmulasztott: az élete utolsó éveiben csendes, visszavonult életet folytatott, mint „háztartásbeli” apuka nevelte a gyerekét.
„Bizonyos értelemben egy kísérletet folytatok,” mondta el egy interjúban 1980-ban. „Vajon válhat a piálás és drogozás helyett a család a művészet inspirációjává? Érdekes lesz kitalálni.”
Nem tudta meg: egy hónappal később halott volt. Én hiszem, hogy sikerült volna neki.
Rogers az elfogadásról
Hérodotosz, a nagy görög történetíró (mások szerint mesemondó) azt írta, hogy a világon nincs nagyobb kín annál, mint amikor sok mindent belátsz, de semmin sincs hatalmad változtatni.
A tehetetlenség kínja ez.
Talán sokan éreznek így azok is, akiknek az élete megfeneklett és nem képesek kilábalni a gödörből, amibe kerültek. Nevezzék ezt a gödröt akár depressziónak, függőségnek vagy másnak.
Az ember nem hülye. Belátja, hogy ugyanazokat az ördögi köröket futja. Naphosszat csak elemzi, kritizálja magát. Azonosítja a gyengeségeit. Szapulja a gyarlóságát. Szeretne változni. De nem tud. Tehetetlenül sodródik. És minél jobban kapálózik, az örvény annál lejjebb viszi.
Carl Rogers szerint az ilyen helyzetekből való kiút egy sajátos paradoxont hordoz magában. Egészen addig a gödörben maradsz, amíg nem vagy képes feje tetejére fordítani a logikát, ami szerint eddig gondolkodtál a változásról.
Eddig azt hitted, hogy meg kell változnod ahhoz, hogy elfogadd magad. Azonban pont fordítva: először kell elfogadnod magad ahhoz, hogy változz. Méghozzá feltétel nélkül kell elfogadnod magad. Tökéletlennek. Csakis így tudod ugyanis a változással szembeni ellenállás gócát feloldani – és nem úgy, hogy ellene feszülsz.
Ez az elfogadás nem jelenti feltétlenül azt, hogy a „problémás” viselkedéseidet is el kell fogadnod. Ez az, amit sokan nem értenek meg. Hanem azt jelenti, hogy fel kell ismerned a másokat és saját magadat bántó, ártalmas viselkedéseid mögött a mintát. A rendszert. Azt, hogy miként termeli ezeket újra az, hogy mindig valaki más akarsz lenni.
És amit a legszemélyesebbnek, a legintimebb titkodnak gondoltál, amiről úgy érezted, hogy közölhetetlen és megoszthatatlan, és hogy senki soha nem értené meg, fogadná el – éppen az a legáltalánosabban és legvisszatérőbben emberi benned. Ami ott tükröződik emberek milliárdjainak a lelkében.
A cseresznyefák árnyékában nincs idegen
46 éve ezen a napon születtem.
Anyukám szerint kemény menet volt: hosszú, küzdelmes vajúdás után az orvosok nem voltak benne biztosak, hogy túlélem, ezért azonnal az inkubátorba küldtek.
Felnőttként többször eltűnődtem már: vajon egészen idáig – eddig a traumatikus születés-élményig – visszavezethető az, hogy oly sokáig és sokszor nem éreztem otthon magam ebben a világban? Hogy úgy éreztem, nem vagyok e világra való?
Mindenesetre az idegenség-érzés még ma is fel-fel bukkan. Az érzés, hogy más vagyok, mint aminek látszom. Hogy imposztor vagyok, aki eljátssza, hogy ember. Eljátssza, hogy szeressék, tiszteljék. Fake it until you make it, ahogy az angol mondja.
Aztán ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy ez a létbizonytalanság nem csak az én sajátom. Hogy milliószámra küzdünk ugyanezzel az érzéssel. Ami hol pislákol a perifériás látásunk margóján, hol pedig ott lüktet a létezésünk szívdobbanásainak centrumában.
Átutazók vagyunk ezen a világon. Aki örökre próbál lehorgonyozni, azt csalódás éri. És paradox módon akkor, éppen akkor érezhetjük leginkább otthon magunkat a világban, amikor elfogadjuk itt-létünk átmenetiségét és bizonytalanságát. Megnyugszunk benne. Ragaszkodás helyett szelíden elengedjük, amit, akit szeretünk.
És éppen ebben az idegenségben és bizonytalanságban, ebben az átmenetiségben ismerjük fel, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy valami összeköt bennünket, csillagokat, bolygókat, népeket, embereket, fűszálakat és gombaspórákat. A létezésnek ez a mindent átitató, mindent összekötő szövete meghitté és barátságossá teszi ezt az egyébként vad és idegen világegyetemet.
Ahogy ma a virágzó tavaszi fák árnyékában sétáltam a családommal, eszembe jutott Kobajasi Issza japán költő haikuja:
„A virágzó cseresznyefák árnyékában nincsenek vadidegenek.”
Multitasking
Az ember egy idő után rájön, hogy a boldogtalanság egyik legmegbízhatóbb záloga az, ha túl sokmindent akarsz csinálni. Ráadásul mindezt egyszerre.
Korunk egyik rákfenéje az, amit multitasking-nak neveznek: a figyelmünk megosztása különféle tevékenységek között. A neurológiai kutatások szerint a multitasking valójában illúzió. Az emberi agy egyszerre csak egy dologra képes fókuszálni. Amikor azt hisszük, hogy multitasking-olunk, akkor valójában folyamatosan váltogatjuk a figyelmünk fókuszát.
Mindannyian teszünk ilyet.
Eszel és közben tévét nézel. A gyerekkel játszol és közben nyomkodod a telefonod. Dolgozol és közben zenét hallgatsz. Satöbbi.
Gondold csak végig, hogy vajon hány órát töltesz el egy nap így!
Van egy csomó szokásunk, ami valójában már kombinált szokás: két különféle tevékenység együttes végzése rögzült be gépies automatizmussá. És amikor az egyiket csináljuk, a másik is hiányozni kezd.
És bár észre sem vesszük, a kutatások szerint ez jelentős stresszel jár számunkra. Hiszen képtelenek vagyunk igazán hatékonyan csinálni: folyamatosan megzavarja valami a figyelmünket. És ez irritál bennünket.
Hányszor van olyan, hogy csinálsz valamit, de közben már arra gondolsz, hogy mit csináltál korábban, vagy mit fogsz csinálni később? Akár vágyakozva, akár szorongva – de nem vagy igazán jelen abban, amit csinálsz.
Még akkor sem, amikor elvileg „csak úgy elvagy” – amikor „lazítasz”. Sorozatot nézel, tépsz, iszol, szexelsz, pletykálsz: még akkor sem vagy igazán jelen.
És amikor valami itt, a jelenben, megakasztja az elmédet a jövőbe vagy a múltba tett kalandozásaiban, akkor ingerülten reagálsz.
William James amerikai pszichológus szerint a modern ember elméje a „szüntelen háborgás” állapotában van, amelyet azon érzés tölt ki, hogy „valami mást kellene éppen csinálnia.”
Ha ezt a háborgást le tudod csillapítani, ha képes vagy minden nap legalább egy kis időt azzal tölteni, hogy jelen légy abban, amit teszel – hogy megfigyeld saját magad, az elmédet, a gondolataidat, az észleléseidet, az maradandó építő hatást gyakorol rád. Erre alkalmas az ülőmeditáció – de akár egy teljesen köznapi, banális feladat elvégzése is, mint a mosogatás.
„Amíg elmosogatod az edényeket, addig tényleg csak az edényeket mosogasd,” fogalmazta meg találóan Thich Nhat Hanh, a vietnámi buddhista tanító a boldogság kulcsát. „Ami azt jelenti, hogy amíg mosogatsz, addig teljesen légy a tudatában annak, hogy mosogatsz.”
Mindig újra és újra elképedek: minden igyekezetünk ellenére, hogy túlbonyolítsuk, milyen nyilvánvaló, milyen pofonegyszerű az Út, amit a múlt nagy elméi megmutattak nekünk! És mégis, milyen hihetetlenül nehéz nem letérni róla.
Jövevények
Sharon Salzberg meditációs oktató meséli, hogy gyakran képzeli el úgy a különféle nehéz érzéseket – mohóság, félelem, féltékenység, gyűlölet – mit látógatókat, akik kopogtatnak a lakása ajtaján. Vajon hogyan reagáljon a jövetelükre?
Régen egyszerűen csak feltépte az ajtót és így köszöntötte őket: „Gyertek csak be, érezzétek magatokat otthon, itt minden a tiétek!” És közben szinte el is felejtette, hogy valójában a tudatossága, a figyelme, a szeretetre való képessége a valódi lakók – háttérbe szorították őket a jövevények.
Manapság már másként reagál. Nem zárja ki őket – de nem is adja át nekik az irányítást. Tudatosítja, hogy csak ideiglenes látogatók, de nem ők vannak otthon. Nem állandó lakók. Nem képviselik a legbensőbb valóját.
A jövevények nem véletlenül érkeznek: üzenet hordoznak. Az üzenetet hozójával le kell ülni, az üzenetet át kell venni. És meg kell vizsgálni magunkat, vajon hogyan reagálunk rá. Milyen rezdüléseket vált ki a testünkben, milyen húrokat pendít meg a lelkünkben. Meg kell nevezni őket.
Ültesd le egy teára. Tartsd rajta a szemed. Ne engedd, hogy átvegye a háztartás irányítását, különben elviszi az ezüst étkészletedet. De ne is rettegj tőle. Ne szégyelld magad, hogy ott van. A tudatod, az együttérzésre való képességed sokkal erősebb nála. Jön és megy, mint a felhők – de te maradsz, mint az ég. Amikor be akar szorítani, fojtogatóan körbe akar venni, akkor is találd meg magadban a tágasságot, a végtelen teret.