A halál sokféle formában eljöhet értünk.
Van, akit hirtelen ragad el. Az egyik pillanatban még lélegzik, tervez, szorong, szeret és vágyik, mintha nem lenne holnap – a másik pillanatban már élettelenül hever, mint egy darab kő.
És van, akit hosszas, fájdalmas küzdelem után visz el a halál – miközben akár évekig kell farkasszemet néznie az elmúlással, minden percben azt várva, vajon ez lesz-e az utolsó.
Van, akit vadul, erőszakosan és csúnyán ér a halál.
És van, akit szelíden von magával, mint ahogy a szél fújja le az őszi levelet a fáról, hogy leszállingózzon az avarba.
És van a legalattomosabb halál. Ami úgy lopakodik be az ember életébe, hogy az közben észre sem veszi, hogy már nem él. Mert látszólag még tevékenykedik. Külsőleg nem látszik rajta változás. De belül üres. Mint az elhagyott csigaház.
A szíve dobog – de nem érez.
A szája mozog, beszél – de nem mond semmit.
Élvezkedik – de valójában már nem él át örömet.
Emberekkel kommunikál – de valójában nem kötődik senkihez.
A világban van – de nincs benne jelen.
Emberek éveket, évtizedeket leélnek így. Robotpilóta-üzemmódban. Örömtelen élvhajhászásban. Kiüresedett emberi kapcsolatokban. Rideg neonfényben, ami nem ad meleget.
Haruki Murakami, a japán író írja az egyik novellájában: „A meghalásnak vannak olyan formái, amelyek nem végződnek temetésben. A halál oly formái, amelyeket nem tudsz kiszagolni.”
Ha tetszenek Neked az írásaim a Drogriporteren, ha adnak neked valamit, kérlek, adj Te is valamit, támogasd a munkánk: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: Laura Makabresku
