Sharon Salzberg meditációs oktató meséli, hogy gyakran képzeli el úgy a különféle nehéz érzéseket – mohóság, félelem, féltékenység, gyűlölet – mit látógatókat, akik kopogtatnak a lakása ajtaján. Vajon hogyan reagáljon a jövetelükre?
Régen egyszerűen csak feltépte az ajtót és így köszöntötte őket: „Gyertek csak be, érezzétek magatokat otthon, itt minden a tiétek!” És közben szinte el is felejtette, hogy valójában a tudatossága, a figyelme, a szeretetre való képessége a valódi lakók – háttérbe szorították őket a jövevények.
Manapság már másként reagál. Nem zárja ki őket – de nem is adja át nekik az irányítást. Tudatosítja, hogy csak ideiglenes látogatók, de nem ők vannak otthon. Nem állandó lakók. Nem képviselik a legbensőbb valóját.
A jövevények nem véletlenül érkeznek: üzenet hordoznak. Az üzenetet hozójával le kell ülni, az üzenetet át kell venni. És meg kell vizsgálni magunkat, vajon hogyan reagálunk rá. Milyen rezdüléseket vált ki a testünkben, milyen húrokat pendít meg a lelkünkben. Meg kell nevezni őket.
Ültesd le egy teára. Tartsd rajta a szemed. Ne engedd, hogy átvegye a háztartás irányítását, különben elviszi az ezüst étkészletedet. De ne is rettegj tőle. Ne szégyelld magad, hogy ott van. A tudatod, az együttérzésre való képességed sokkal erősebb nála. Jön és megy, mint a felhők – de te maradsz, mint az ég. Amikor be akar szorítani, fojtogatóan körbe akar venni, akkor is találd meg magadban a tágasságot, a végtelen teret.
