Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
A legtöbb rövid életrajz szerint Billie Holiday, a legendás fekete jazzénekesnő a drogfüggőségébe halt bele. A valóság ennél szomorúbb: az amerikai Szövetségi Kábítószer-ellenes Hivatal rasszista indítékból kergette a halálba.
Aki nézi a most futó zseniális Lovecraft Földjén című filmsorozatot, hitetlenkedve és borzongva szembesülhet a faji szegregáció mindennapi valóságával az 50-es évek Amerikájában. Nem elég, hogy a feketéket másodrangú szerepbe szorították az élet szinte minden területén, a legrosszabb a jogbiztonság teljes hiánya volt, amivel bárhol és bármikor szembesülhettek. Mindennaposak voltak a lincselések: egy fekete férfinak elég volt kicsit tovább rajta felejteni a tekintetét egy fehér nőn, máris ki volt téve az erőszakos megtorlásnak. A feketék számára a lázadás, az önkifejezés egyik legkreatívabb módja a polgárjogi mozgalom kibontakozása előtt a zene és a tánc – a jazz volt.
“Különös gyümölcs” – ezzel a címmel lett világhírű Billie Holiday, az afro-amerikai énekesnő slágere a 30-as évek végén. A cím nem valamiféle egzotikus trópusi gyümölcsre utal, hanem az útszéli fákra felakasztott, meglincselt feketékre. Jonathan Hari a Chasing the Scream (A sikoly üldözése, magyarul a nem túl szerencsés “Kábulat ára” címet adták neki) című könyvében leírja, hogy amikor Billie előadta a dalt, a teremben lekapcsolták a villanyt, és kizárólag az énekesnő arcát világították meg. Ez a dal a szívéből szólt: a saját apja, az első világháborúban mustárgáz támadás áldozatául esett veterán is azért halt meg, mert a bőrszíne miatt megtagadták tőle az ellátást az USA-ban.
A dal valójában egy politikai protest song volt a javából, tiltakozás az értelmetlen és gonosz faji erőszakkal szemben. Nem csoda, hogy nem aratott vele viharos sikert a gyerekeiket lincselésekre cipelő és ott kedélyesen fotózkodó fehér családapák és családanyák körében. Volt egy valaki, akit különösen felbőszített Holiday bátor kiállása: Harry Anslinger, a Szövetségi Kábítószer-ellenes Hivatal igazgatója.
Anslinger még a 30-as évek sztenderdjei szerint is elvakult rasszistának számított. Meg volt győződve arról, hogy a fehérek felsőbbrendűek, és hogy a feketék alárendeltségét, kirekesztését minden eszközzel fenn kell tartani. A jazzt a fehér keresztény kultúrát fenyegető veszélyforrásként azonosította és keresztesháborút hirdetett ellene.
Harry J. AnslingerFotó: Ed Clark
Anslinger még az alkoholtilalom idején kezdte munkáját, az akkor még újnak számító kábítószerek, a heroin és kokain ellen újonnan létrehozott ügynökség vezetésével bízta meg Hoover elnök. Mivel azonban ekkoriban még viszonylag kevés fogyasztója volt ezeknek a szereknek, ő a 30-as években nagyszabású kampányt indított egy főleg a mexikóiakkal, a feketékkel és a jazzel azonosított szer, a kannabisz ellen. Ő volt az, aki először használta a mexikói spanyol szlengből átvett “marihuána” kifejezést, mivel úgy gondolta, a mindenki által ismert kender szóval nem lehet elég félelemérzetet kiváltani az emberekből a gonosz mexikóiakkal szemben. A bulvársajtó mesteri használatával elhitette, amiről ma már tudjuk, hogy hazugság volt: hogy a kannabisz fogyasztásától az emberek dühöngő őrültté és gyilkossá válnak (erről itt írtam bővebben).
Anslinger gátlástalanul használta arra a hatalmát, hogy megfélemlítsen, zsaroljon, ellehetetlenítsen, börtönbe zárjon olyan feketéket, akik szerinte “nem tudták, hol a helyük.” Miután Holiday a fenyegetései ellenére sem volt hajlandó lemondani arról, hogy a Strange Fruit című számát nyilvánosan előadja, elrendelte a megfigyelését és zaklatását. Kiszimatolta, hogy Holiday maga is szokott drogokat fogyasztani, és megbízta az egyik ügynökét, hogy adjon el neki heroint, és tegyen azért, hogy a nő függősége minél súlyosabb legyen. 1948-ban aztán az ügynök vádjai alapján Holidayt börtönbe zárták heroinfogyasztás miatt.
Anslinger gondoskodott arról is, hogy amikor az énekesnő kiszabadult, nem hosszabbították meg a fellépői engedélyét – ami abban az időben kötelező volt. Így Holiday elesett a számára életet jelentő nyilvános szerepléstől. Mind egzisztenciálisan, mind lelkileg egyre mélyebbre süllyedt – és az alkohol- és heroin-függősége is súlyosbodott. Amikor 1959-ben súlyos májkárosodása miatt kórházba került, szinte pánikolva kérte a barátait, hogy ne hagyják ott. Rettegett tőle, hogy Anslinger ügynökei meg fogják ölni.
Sajnos igaza lett, még ha jogilag nem is lehetett rájuk bizonyítani az emberölést. Anslinger odaküldte az embereit Holiday szobájába, és hozzábilincseltette az ágyhoz. Tett azért, hogy Holiday ne kapjon helyettesítő gyógyszert, metadont, ami az ő egészségi állapotában alapvető lett volna a felépüléshez. Megfelelő kezelés hiányában a szárazelvonás rendkívül megviselte a beteg nő szervezetét, és hamarosan belehalt a fájdalmaiba.
Ma már tudjuk, hogy a későbbi heroinfüggőség kialakulásában óriási szerepe van a gyermekkorban átélt traumáknak, lelki sérüléseknek (erről írt Máté Gábor a magyarul Sóvárgó démonok címmel megjelent könyvében). Amikor egy kisgyermek nem tapasztalja meg a biztonság és szeretet élményét, amikor a szülei nem képesek biztosítani számára ezt – akkor az élete során alapvető problémái lesznek a más emberekhez való egészséges kapcsolatok kialakításában. Holidaynek nagyon nehéz gyermekkora volt, családja nyomorban élt, és gyermekként felnőttek szexuálisan is bántalmazták.
Holiday igazi tragédiája az, hogy egy a fehérek által uralt társadalomban nőtt fel, ahol már kisgyermekkora óta bántották, kitaszították, majd amikor felnőttként a drogfogyasztásban keresett vigaszt, ugyanez a fehér társadalom még mélyebbre lökte a gödörbe, és mindent megtett azért, hogy ne tudjon felépülni a függőségéből.
Sorsa nem egyedi, Anslinger eljárása pedig nem egyszerűen “túlkapásnak” minősül. Az amerikai drogellenes háború soha nem szólt arról, hogy a drogfogyasztó emberek egészségét védje. Kezdetektől rasszista motívumokkal bírt, a szegények és kisebbségek kirekesztésének fenntartását szolgálta.
