Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Kaotikus életforma. Stabil egzisztencia hiánya. Ápolatlanság és igénytelenség. Lerobbant testi-lelki állapot. Így képzeli el az átlagember „a drogost”. Pedig a tudatmódosító szerek fogyasztóinak túlnyomó többségére ez egyáltalán nem igaz.
Homonnay Gergely halála kapcsán valóságos komment-háború indult el a szociális médián (ami valójában inkább antiszociális média). Míg egyesek szerint az elhunyt „csak egy drogos” volt, aki magának köszönhette, hogy ilyen fiatalon halt meg, mások azon erősködnek, hogy „nem volt drogos”, hiszen egy életvidám, egészségtudatos emberről volt szó.
Mindkét oldal képviselői megegyeznek abban az előítéletes képben, amit az illegális tudatmódosító szerek fogyasztóiról ápolnak. Az általuk tételezett „drogos” képhez csupa negatív tulajdonságot társítanak: egy nihilista, lepukkant, mentálisan zavart, megbízhatatlan figura rajzolódik ki a szemünk előtt, aki nem foglalkozik a saját egészségével. Egy megvetendő, elítélendő, erkölcstelen ember, aki a puszta létezésével is fenyegetést jelent a társadalom értékrendjére.
Ezzel a megbélyegző sztereotípiával szemben a drogfogyasztó emberek túlnyomó többsége a leginkább olyan, mint a nem-fogyasztó emberek. Sokkal több közös van bennük, mint amennyi különbség elválasztja őket. Az, hogy valaki illegális szereket használ, egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy olyan csúszdára került, ahol a fű (amit tévesen „kapudrognak” tartanak) kipróbálásától egyenes út vezet a „keményebb” drogok és a függőség felé.
Rengeteg a magán- és közéletben is jól funkcionáló, sikeres ember fogyaszt rekreációs célból illegális szereket, akik egyébként nagyon is ügyelnek a testi-lelki egészségükre, ápoltságukra és törődnek másokkal.
A legkülönfélébb okokból fogyasztanak. Van, aki számára ez „szociális síkosító”, ami megkönnyíti a gőz kiengedését és gazdagítja a társas kapcsolatokat. Mások számára a felfedezés izgalma. Megint mások a szexuális élményeiket, vagy éppen a fizikai-mentális teljesítményüket akarják fokozni a szerekkel.
A legtöbb ember alkalomszerűen fogyaszt illegális szereket, és csak egy kisebbségük válik függővé – a fű esetében ez az arány nagyjából megfelel az alkoholfogyasztók körében mért aránynak. Talán sokak számára nem meglepő, hogy nagyjából ugyanazok a kockázati tényezők azok, amelyek a legális és az illegális szerektől való függőség kialakulását és eszkalálódását gerjesztik. Így például a kezeletlen mentális problémák, a feldolgozatlan traumák, a tartalmas emberi kapcsolatok hiánya.
Ha személyesen is megismerünk drogfüggőséggel küzdő embereket, akkor az egyik alapvető élményünk az, hogy milyen sok olyan ember válik függővé, akiről azt mondhatjuk: „jó emberek”.
Olyanok, akiknek a szíve tele van szeretettel és szeretet-vággyal – csak azért lettek „rossz gyerekek,” mert nem kapták meg azt a szeretetet, elismerést, tiszteletet, kötődést, amit minden gyereknek meg kellene kapnia. Akiket bántottak, megbélyegeztek, kiközösítettek, mert valamilyen szempontból mások voltak, és ezeket a traumákat cipelik magukkal a felnőttkorba.
És olyanok is, akik „jó gyerekek” voltak, és felnőttként is tele vannak megfelelési kényszerrel. Akik egy olyan életet élnek, amiről azt gondolják, hogy élniük kell – és nem olyat, amilyet igazából szeretnének élni.
Akik látszólag fényes karriert futnak be a maguk területén, és minden szempontból megfelelnek a nyárspolgári elvárásoknak, csak éppen ott belül boldogtalanok.
Bizony: gyakran az is alkoholizmushoz vagy egyéb függőséghez vezet, ha az ember túlságosan is ellenőrizni akarja a saját életét. Ha túl „jó” akar lenni, ha túlságosan is meg akar felelni a társadalmi elvárásoknak ahelyett, hogy megtanul nemet mondani másoknak, vagy éppen igent mondani új élményekre. Ha túlságosan is a komfort-zónájának a rabja.
Azzal, hogy a „drogos” jelzőt egy megbélyegző nyelvi husángként használjuk, magunk is hozzájárulunk ahhoz, hogy az emberek problémás viszonyba kerüljenek szerekkel. Mint a stigmák általában, ez is önbeteljesítővé válhat.
Az emberek megpróbálnak szabadulni a „drogos” stigmájától, ezért meghasonlanak saját magukkal. Hazugságokból, titkokból, önáltató féligazságokból szőnek bonyolult hálót maguk köré, amibe teljesen belegabalyodnak. A rejtőzés lételemükké válik, és a szégyen öngerjesztő spiráljába kerülnek. Ez pedig megakadályozza őket abban, hogy valódi segítséget és támogatást kérjenek.
A probléma kezelésének első lépése a probléma láthatóvá tétele – szoktuk mondani. Amíg valaki kollektív megbélyegzést és megvetést, mi több, büntetőeljárást kockáztat azzal, hogy őszintén előáll az ő történetével, addig hogyan jutunk el akár a láthatóvá tételig is? Hogyan juthatunk el odáig, hogy a szerhasználattal kapcsolatos kockázatokról őszintén lehessen beszélni?
Ha Te is fontosnak tartod a hiteles, együttérző tájékoztatást a drogokat fogyasztó emberekkel kapcsolatban, akkor támogasd a Drogriportert!
