A TASZ munkatársának cikke a Népszabadságban Michael Phelps füves fotójáról
Forrás: Népszabadság 2009. február 25.
A tizennégyszeres olimpiai bajnok, Michael Phelps sztorija bővelkedett az izgalmas fordulatokban: nem elég, hogy a sajtónak kiszivárogtatott füvezős fénykép miatt büntetőeljárást kezdeményeztek ellene és 3 hónapra eltiltották, még az egyik szponzora, a Kellogg's is elpártolt tőle. Könnyen lehet azonban, hogy a multicég elszámította magát, ugyanis már nem az 1980-as években járunk, a marihuánafogyasztók jóval öntudatosabbak, az elnököt pedig nem Reagennek, hanem Obamának hívják.
Az amerikai sajtó egyáltalán nem úgy fogadta az esetet, mint akár tíz évvel ezelőtt tette volna. Egyre kevesebben hajlandók beállni az álszent bírálók sorába, és egyre többen kérdezik meg: ugyan miért kellene Phelpsnek bocsánatot kérnie? Azért, mert az amerikai lakosság majdnem feléhez hasonlóan ő is elkövetett egy olyan áldozat nélküli bűncselekményt, amelyet még az USA volt és jelenlegi elnökei is nyíltan megvallottak? Vajon az államnak menynyiben van több köze ahhoz, ha valaki füvet szív, mint ha alkoholt iszik?
Olyan patinás lapokban jelentek meg az ügy kapcsán a marihuánatilalom létjogosultságát megkérdőjelező publicisztikák, mint a Washington Post, a Wall Street Journal és a National Review Online. A média is átalakulóban van, egyre nagyobb szerepet kapnak a blogok és a videómegosztó oldalak, amelyek segítségével felszínre törnek a fűfogyasztással kapcsolatos autentikus hangok is, megrepesztve a féligazságokon és tudatlanságon alapuló elutasítás jégpáncélját. A NORML nevű szervezet ellenkampányában arra szólítja fel a fűfogyasztókat, hogy ne vásároljanak többé a Kellogg's-tól. Valószínűleg a cég marketingesei is meglepődtek, amikor elárasztották őket a tiltakozó telefonhívások és emailek…
Sokak szerint Phelps ártott a sportolói imidzsnek és rossz üzenetet küldött a fiatalságnak.
Ennél nagyobb butaságot nem is állíthatnának. Csupán annyi történt, hogy anynyi más korabeli fiatalhoz hasonlóan Phelps is elment bulizni, ahol annyi más korabeli fiatalhoz hasonlóan szívott néhány slukkot egy fűvel töltött pipából. Az erről készült képet szándékán kívül jelentette meg a bulvársajtó – tehát a morális károkért, ha lennének, a médiát terhelné a felelősség. De az ifjúság erkölcseit valójában az az álszentség és prüdéria veszélyezteti, amellyel a társadalom ehhez a legális tudatmódosítókhoz képest egyébként mérsékelten ártalmas növényhez viszonyul.
A szakemberek a drogprevenció egyik alapelemének az őszinte párbeszédet tartják, de ha a fiatalok azt látják, hogy kiközösítést és nyilvános megszégyenítést von maga után, ha valakiről kiderül, hogy drogot fogyasztott, mennyire fognak őszintén beszélni a saját élményeikről? Mennyire fordulnak bizalommal valós problémáikkal a fiatalok a segítőkhöz, ha azt látják, hogy a marihuánával kapcsolatos elrettentő kampányok szemérmetlenül hazudnak nekik a fű hatásairól? (Egy kormány által támogatott reklám például a serpenyőben sülő tojáshoz hasonlította az agyat füvezés közben.) Vajon milyen üzenet az, hogy az állam börtönbüntetéssel fenyeget egy olyan cselekményt, amit még az állam elnöke is csupán fiatalkori bohóságainak egyikeként sorol fel?
Márpedig a drogellenes háború még mindig teljes gőzzel dübörög az USA-ban. Az új elnöknek eszében sincs radikális fordulatot végrehajtani a drogpolitikában, a rendőrségi razziák az elnökválasztás óta is töretlenül folytatódnak. Egyedül 2007-ben 800 ezer amerikait állított elő a rendőrség pusztán a marihuána birtoklása miatt, és ez a szám folyamatosan emelkedik. Ráadásul a rendőrség aránytalanul sok feketét és latint állít elő, jóval többet, mint ahány százalékát a droghasználó népességnek adják. Az USA-ban a világon a legnagyobb a lakossághoz viszonyított börtönnépesség (kb. 800 fogvatartott jut 100 ezer lakosra – Európában átlagosan 100), és ez jelentős részben a szigorú drogtörvényeknek köszönhető.
Nem csoda, hogy a börtönlobbi dollármilliókkal támogatja a büntető igazságszolgáltatás reformját ellenző kampányokat. Ha valamire rámutatott a Phelps-botrány, akkor arra, hogy mennyire hazug az a kormánypropaganda, amely szerint a marihuánaszívás lusta semmirekellővé teszi a fiatalokat. Valószínűleg éppen ezért irritálja ez ennyire a közvéleményt: semmi sem idegesítőbb, mint ha igazságainkról kiderül, hogy előítéletek. A fűszívók között éppúgy vannak olimpiai bajnokok, filmsztárok, tudósok és leendő amerikai elnökök, mint az alkoholfogyasztók körében. Az igazán fontos az lenne, hogy a fiatalok megtanuljanak mértéket tartani, és a füvet démonizáló vagy istenítő ideológiák helyett megismerjék annak valódi kockázatait.
Rengeteg tisztességesen dolgozó, rendezett körülmények között élő, családos, adófizető felnőtt embert ismerek, aki időről időre rágyújt egy füves cigire. Bár ezt az egy jogszabályt tudatosan megszegik, alapvetően normatisztelő, hasznos tagjai a társadalomnak. Nem bünőzők, nem betegek, nem áldozatok. Vajon ők lennének a kivételek? Nem. Még a statisztikák szerint is inkább az a szabály, hogy a legtöbb ember képes mértékkel, saját és mások életét nem veszélyeztetve füvet szívni.
A magyar rendőrség és ügyészség által évente ezrével elterelésre küldött emberek több mint 90 százaléka alkalmi fűszívó, akinek semmi szüksége kezelésre. Nem hiszem, hogy bármiért bocsánatot kellene kérniük, vagy hogy erkölcsileg elítélendőbb, az egészségre károsabb lenne otthon elszívniuk egy spanglit, mint meginniuk egy pohár bort. Mégis, a hatályos Btk. szerint súlyosabb büntetés jár az otthoni füvezésért, mintha részegen kirakatokat zúztak volna.
Vajon miért jobb, ha bűnözőktől vásárolják meg a füvet, akik sem adót nem fizetnek, sem fogyasztóvédelmi előírásokat nem tartanak be, mintha speciális, csak felnőttek által látogatható boltokban jutnának hozzá? A jelenlegi gazdasági válság idején különösen fontos lenne elgondolkodnunk azon, hogy az illegális drogkereskedelem minden évben több száz milliárd dollárnyi adómentes bevételt szavatol a bűnszervezetek és terroristák számára. A helyzet hasonló, mint az éppen 75 éve visszavont amerikai alkoholtilalom idején, amely az Al Caponék virágzásához vezetett.
Tisztában vagyok azzal, hogy van a fűfogyasztóknak egy olyan kisebbsége, amely nem képes a kontrollált droghasználatra. Még kevesebben, de vannak olyanok is, akik később áttérnek az intravénás heroininjektálásra, és akiknek a szenvedély tönkreteszi az életét. Különösen szomorú látni, amikor tizenéves droghasználók teljesen a társadalom peremére sodródnak.
De vajon őket a szigorú tilalom megvédi? A tapasztalataink szerint éppen azok számára bír a büntetőjog a legkisebb elrettentő erővel, akik a leghajlamosabbak a problémás szerhasználatra. Ráadásul ezek a fiatalok többnyire már egyébként is megindultak egy olyan úton, amelyet a családi összetartás és értékek, az őszinte emberi kapcsolatok hiánya jellemez: a drogproblémák gyakran csak tünetei egy kiüresedett és törékennyé vált emberi élet válságának.
A büntetőjogi tiltás csupán még mélyebbre taszítja őket az örvénybe. Ami nekik kell, az gondoskodás, szeretet, őszinteség és tartalmas élet. Jelenleg Magyarországon négyszer annyit költünk büntetőjogi elrettentésre, mint egészségügyi és szociális segítségnyújtásra: a lelkiismeretünket azzal nyugtathatnánk meg a leginkább, ha a mérleg nyelve végre az ellátás javára billenne át.
Sárosi Péter
