Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Európát elárasztja az egyre olcsóbb és egyre tisztább kokain. Egyesek katonákat küldenének a kikötőkbe – de közben jóval kevesebbet foglalkozunk azzal, hogy kik és miért fogyasztanak kokaint Európában, és velük mit lehet kezdeni.
Ma reggel interjút adtam a kokain-kereskedelem témájában a pozsonyi Pátria Rádiónak. Annak kapcsán, hogy a 444-en megjelent egy cikk az Európát elárasztó egyre olcsóbb és egyre tisztább kokainról. És valóban: a globális kokain-ipar soha nem láttott virágzásnak indult az elmúlt évtizedben. Vajon mit tehetünk a kokainnal? Úgy éreztem, hogy érdemes részletesebben is írnom arról, hogy mit gondolok erről.
Kezdjük először is a termeléssel és a kereskedelemmel. Hiába költött az USA az elmúlt 10 évben több, mint 10 milliárd dollárt arra, hogy visszaszorítsa a kokain-termelést Kolumbiában, a termelés rekordokat döntöget. Hiába foglal le a rendőrség minden eddiginél nagyobb mennyiségű kokaint Antwerpen és Rottermdam kikötőiben – csak a felszínt karcolgatja. A lefoglalások a teljes importnak a 10%-át sem érik el.
Az európai kokain-piac értékét több, mint 10 milliárd euróra becslik. A rendszeres kokain-fogyasztók számát 3,5 millióra becsülték 2021-ben. Irdatlan nagy piac – irdatlan nagy profitokkal.
Becslések szerint egy kokain-nagykereskedő akár 1000 százalékos extraprofitot is szerezhet. Hát persze, hogy megéri neki még így is beáldozni a behozott drog akár 10%-át is a lefoglalásokon. Amortizációs költség, be van kalkulálva. Mi több, gyanítom, hogy a lefizetett és beépített hivatalnokokkal le van egyeztetve.
És a kokain-kereskedők, számukra aprópénzből, le tudnak fizetni bárkit. Vajon hány dokkmunkás van, aki nem kapna az alkalmon, ha felajánlanak neki 50 ezer eurót, hogy csempésszen ki-be csomagokat a konténerekből? A vámhivatalok, rendőrök, politikusok lefizetése nagyobb tétel: de több profitot is hoz. Belgiumban a kábítószer-ellenes csoport vezető rendőréről is derült már ki, hogy lefizették.
És a kokain-kereskedők, számukra aprópénzből, le tudnak fizetni bárkit. Vajon hány dokkmunkás van, aki nem kapna az alkalmon, ha felajánlanak neki 50 ezer eurót, hogy csempésszen ki-be csomagokat a konténerekből? A vámhivatalok, rendőrök, politikusok lefizetése nagyobb tétel: de több profitot is hoz. Belgiumban a kábítószer-ellenes csoport vezető rendőréről is derült már ki, hogy lefizették.
A kereskedelmet egyre jobban leuralják a nyugat-balkáni szervezett bűnözői csoportok, akik a délszláv háborúkban edződtek – és váltak különösen kegyetlenné.
Ők nem fukarkodnak az erőszakos eszközökkel, és sajnos vannak ártatlan áldozatok is, mint a 11 éves kislány, akit eltalált egy eltévedt golyó a minap. Újságírókat, rendőröket tesznek el láb alól, ha útban vannak.
Belgiumban a közvélemény most a katonaság bevetését követeli. A rendőrség pedig erőforrásokat kér, hogy minden egyes konténert átvizsgálhassanak a kikötőben. De gondoljuk végig higgadtan: vajon a katonák nem lefizethetőek? És vajon ennyi pénzből nem lesz mindig olyan hivatalnok, rendőr, aki szemet huny? És még ha Antwerpenben lehet is csökkenteni a behozatalt: vajon egy ennyire jövedelmező biznisz nem fogja megtalálni az egyéb behozatali csatornákat?
A drogellenes háború évtizedek óta dühöng, és a drogok kínálata és hozzáférhetősége sokkal nagyobb, mint valaha. Talán ideje felismerni, hogy maga a megközelítés rossz. Hiába összpontosítjuk az erőforrásokat arra, hogy elzárjuk az elosztó-csapokat – ha a másik, a fogyasztói oldalon a kereslet egyre nő. Két lyukat betömünk – három új keletkezik helyette. Levágjuk a hidra három fejét – négy újat növeszt helyette.
Amiről jóval kevesebb szó esik, az a keresleti, a fogyasztói oldal. Ideje lenne őszintén feltenni a kérdést: kik fogyasztanak kokaint és miért?
A válasz sokáig az volt, hogy a kokain a menedzserek, politikusok, az elitek drogja. De ma már ez egyre kevésbé igaz. Tény, hogy a kokain magas ára (100-150 Euro az átlagár az EU-ban) még mindig korlátozza, hogy kik jutnak hozzá. De egyre inkább megengedheti magának a középosztály is. Az Európai Kábítószer- és Kábítószer-függőség Megfigyelő Központ (EMCDDA) jelentése szerint az elmúlt tíz évben a kokain ára nem nőtt, és tisztasága viszont igen. Ha belekalkuláljuk az inflációt, akkor ez bizony azt jelenti: könnyebb beszerezni.
És az ár és a tisztaság mellett ott van a beszerzés módja is. Ma már egyre többen neten keresztül rendelik a kokaint, amit házhoz szállítanak. A közösségi média, a Snapchat, az Insta, tele van kokainhirdetésekkel. Darkweb piacok, titkosított chatek, lenyomozhatatlan digitális globális pénzügyi tranzakciók: ez már nem az a világ, ahol a rendőr elkapta a sarki dílert. A Globális Drogvizsgálat szerint egyes fiatalok szerint gyorsabban házhoz jön a kokain, mint a pizza!
Ha a magyar adatokat nézzük, akkor a kokain fogyasztása stabilan nőtt az elmúlt években. És aki jár az éjszakában, az könnyen szembesülhet vele, hogy mennyire szerves részévé vált a kokainfogyasztás a nagyvárosokban.
De vajon a könnyebb beszerezhetőség, ár, tisztaság, net, elég magyarázat arra, hogy miért ilyen népszerű a kokain? Nem az.
Az a nagy igazság, hogy a kokain nagyon jól passzol ahhoz az életmódhoz, amit a fogyasztói társadalmak megkövetelnek és kialakítanak. A kokain elsősorban a dopamin nevű ingerületátvivő anyag kiválasztását befolyásolja az agyban. A dopamin az egyik motorja az agy jutalmazó rendszerének: ha valami olyan ingerrel találkozunk, amit kellemesként, hasznosként azonosítunk, akkor dopamint választunk ki. Ezáltal éberebb, eufórikusabb állapotba kerülünk – az izgatott, felfokozott várakozás állapotába. Ebből még kell, szerezd meg, menj utána, még-még-még – üzeni az agy. A kokain ezt boostolja sokszorosára.
Valójában az egész fogyasztói társadalom azon az elven működik, mint a kokain.
Folyamatosan olyan ingerekkel bombáz minket a reklámokon, a közösségi médián stb. keresztül, amelyek rövidtávú dopamin-fröccsöket indítanak el bennünk. Az ún. közösségi médiát kialakító informatikusok el is ismerték, hogy a cél a dopamin-alapú függőség-gerjesztés volt. Hogy az ember minél több időt töltsön fent, hiszen függővé válik a visszajelzésektől, amelyek serkentik a jutalmazó-rendszerünket.
És nem csak a közösségi média, de az egész rendszer arra épül, hogy folyamatosan elhitesse az emberi elmével: a boldogsághoz az kell, hogy még többet fogyasszon. Hogy elhitesse: amiben van, amilyen, az nem jó. Mindig más kell, mint ami van. Mássá kell válni, mint aki. Meg kell szerezni egy bizonyos terméket, hogy ő is olyan elégedett és boldog legyen, mint a reklámokban szereplő hófehér fogsort villantó mosolyok gazdái – akik persze a valóságban többnyire szorongásokkal és depresszióval küzdő modellek. És miközben egyre több termék, szolgáltatás hirdeti magáról, hogy segít nekünk elérni a boldogságot – valójában egyre több fiatal érzi magát egyre kielégületlenebbnek, egyre szorongóbbnak.
A kokain kiválóan alkalmazkodik ehhez az egész rendszerhez. Rövid távon elhessegeti a szorongást, az ember a világ császárának érezheti magát. Túltengő magabiztosság, önelégültség. A hatások orrba szippantva gyorsak, és viszonylag gyorsan elmúlnak – könnyű beilleszteni a rohanó nagyvárosi életformába.
És a kokain ma már nem csak topmenedzserek és nem is csak lecsúszott alvilági figurák drogja: tolja a kőműves, a tanár, a könyvelő, a szakács, a callcenteres és bizony a rendőr és a politikus is.
Családapák, akik kihasználják, hogy van pár órájuk a gyerek nélkül. Üzletemberek, akik megjutalmazzák magukat egy sikeres tárgyalás után. Haverok, akik felszívnak egy-két csíkot a vendégségben. Anyukák, akik csajos estét tartanak a barátnőkkel. Házaspár a szex előtt.
A kokain rendkívül banális és hétköznapi tud lenni. Aki nem ismeri, az gyakran észre sem veszi a különbséget: legfeljebb annyit lát, hogy az illető élénk, éber és beszédes.
A kokain, ez a gyakran démonizált szer, valójában a legtöbb fogyasztója életébe anélkül beilleszkedik, hogy lerombolná azt. Éppúgy, mint az alkohol, ez is megtalálja a helyét és idejét.
Van azonban a fogyasztóknak egy kisebb része, akiknél az eleinte alkalmi kokainozás súlyos függőségi spirálba torkollik. Ők azok, akik egyébként is sok szempontból labilisabbak és sérülékenyebbek. Mert olyan, még a kora gyermekkorra visszavezethető, feldolgozatlan traumákat rejtegetnek, amelyek a mindennapjaik részévé teszik a szenvedést. Ők azok, akiknek a kokain nem egyszerűen örömforrás: hanem azt a normális, hétköznapi működést teszi lehetővé, ami a legtöbb ember számára az alap.
Olyan ez, mint amikor valaki egész életében egy régi, rossz hűtőszekrény veszett búgását, zörgését hallja – és egyszer csak hirtelen elnémul a zaj. És az emberünk magában felkiált: „jaaaa, hogy így is lehet?”
És innentől már kényszeres megküzdési stratégiává válik nála a kokain, ami csak rövid távon enhyíti a szenvedést – hosszú távon viszont egyre több ártalmat okoz. Különösen akkor, ha valakinek gyenge a szociális hálója, instabil az egzisztenciája. A kokainfüggőség alattomos: szép lassan kifakítja az élet apró, természetes örömeit.
Azért írtam erről ilyen részletesen, mert az alapkérdés – mit kezdjük a kokainnal – megválaszolásához fontos, hogy megértsük, pontosan, hogy mit is jelent a kokain azok számára, akik fogyasztják. Egyrészt látjuk tehát, hogy az ún. drogellenes háború teljes kudarcot vallott nem csak a kokain-kereskedelem visszaszorításában, de egyben olyan rendszerszintű erőszakot és bizonytalanságot teremt, ami szükségessé teszi a reformokat. Másrészt azt is látjuk, hogy a kokain tömegek életébe, mindennapjaiba épült bele, és sikerének egyik oka az, hogy rendkívül jól passzol ahhoz a fogyasztói társadalmi rendszerhez, amiben élünk.
Más megközelítés kell, de vajon mi?
Hiba lenne a kokaint ugyanúgy legálissá tenni, mint az alkoholt. Ha a kokaint éppúgy csilivili kirakatokban, reklámplakátokon hirdetnék és árulnák, mint a szeszes italokat, az közegészségügyi katasztrófához vezetne. Fontos lenne azonban az, hogy a kokain fogyasztóit ne kezeljük többé bűnözőnek. Hiszen a legtöbben egyébiránt éppen olyan törvénytisztelő, társadalmilag hasznos emberek, mint mi, akik nem fogyasztunk kokaint. A munkatársaink, a családtagjaink – még ha nem is tudjuk róluk. Ha tehetnék, nem az illegális piacot gyarapítanák, ahol a kölykök is hozzájutnak bármihez.
Egyes drogpolitikai szervezetek szerint a kokaint felnőtt emberek számára korlátozott, felügyelt módon, erre kijelölt üzletekben, patikákban kellene hozzáférhetővé tenni, a reklámozás, a fiatalkorúaknak való eladás szigorú tilalmával. Esetleg a kokain alacsonyabb hatóanyagtartalmú verzióival. Véleményem szerint mielőtt bármilyen elhamarkodott általános reformot hoznánk, az ilyen modelleket előbb kísérleti jelleggel, egyes városokra korlátozva kellene tesztelni, figyelve, hogy milyen következménnyel járnak. Közegészségügyi, bűnügyi és társadalmi szempontból.
Ha sikerülne egy optimális szabályozást kidolgozni, az jelentősen csökkenthetné a szervezett bűnözésből és illegalitásból fakadó ártalmakat. A szabályozás reformja azonban önmagában nem megoldás, és nem is a legfontosabb kérdés. Ami a legfontosabb lenne, hogy kezdjünk el végre komolyan befektetni megelőzésbe, felépülésbe és ártalomcsökkentésbe.
Abba, hogy egyrészt minél több fiatal kapjon egészséges, értelmes eszközöket ahhoz, hogy szembenézzen magánnyal, stresszel, szorongással, traumával. Ez a valódi megelőzés: nem az, hogy el kell rettenteni a fiatalokat a „drog rossz” dumával. A prédikációkat a hajukra kenhetik.
Másrészt pedig be kell fektetni abba, hogy aki már függőséggel küzd, az minél gyorsabban, minél inkább az egyéni igényeinek megfelelő ellátáshoz, támogatáshoz jusson. Különösen azok, akik a társadalom margóján élnek, hiszen ők jelentik azt a kemény magot, akik a legtöbb szenvedést élik meg – és a legtöbb zavart keltik a környezetükben is.
Nem véletlen, hogy bár a drogfüggőség a gazdagot és a szegényt egyaránt eléri – de a szegényekre, a kirekesztettekre jóval súlyosabb hatást gyakorol. A drogfüggőség nem csak egészségügyi, de szociális kérdés is: nem csak detoxra van szükség, de otthon, munka, jelentésteli emberi kapcsolatok és élet megteremtésére is.
Amikről beszélek, triviálisnak tűnhetnek – sokan azt gondolják, hogy „de hát ezt már most is csináljuk”. Hát nem. Egyáltalán nem csináljuk.
Olyannyira nem, hogy a kínálatcsökkentési-rendészeti költségeknek csupán a töredékét költjük még mindig megelőzésre, kezelésre és ártalomcsökkentésre. Az addiktológiai ellátórendszer krízisben van, nem csak Magyarországon, de Európa nagyon sok más országában is. Jóval többet kellene befektetnünk az emberekbe – és akkor rengeteg pénzt, időt spórolnánk meg, amit jelenleg a drogellenes háborúra fordítunk.
