Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Tételesen szétszedtük Rétvári Bence államtitkár baloldalt ostorozó és a kormány állítólagos drogpolitikai sikereit magasztaló Facebook-posztját.
Rétvári Bence államtitkár Hodászon járt egy pszichiátriai betegeket gondozó intézetben. Amivel ugye önmagában nem lenne probléma, feladata, hogy megnézze, hogy működik az ellátórendszer. A látogatást azonban arra használta fel, hogy utána megossza velünk a drogfüggőséggel, illetve „a baloldal” állítólagos „drogliberalizációs” törekvéseivel kapcsolatos „magvas” gondolatait a Facebook-on.
Mivel ez a poszt állatorvosi lova annak, hogyan képes egy hozzá nem értő politikus más emberek nyomorúságából politikai tőkét kovácsolni, ezért részletesen és tételesen elemezzük a poszt mondanivalóját. Lássuk!
Rétvári azt állítja, Hodászon számos gondozottal találkozott, akik szerinte „azért töltik életük hátralevő részét egy ilyen otthonban, mert pár évnyi drogfüggőség az egész életükre szóló súlyos pszichiátriai betegséget okozott náluk.”
Ez az állítás súlyosan téves és félrevezető. A drogfüggőséggel gyakran valóban együtt járnak pszichiátriai társbetegségek (komorbiditás), és a kezeletlen pszichiátriai betegségek gyakran elősegítik a függőség kialakulását vagy súlyosbodását (például ha a tünetek „öngyógyítására” használ valaki szereket). Olyan jelenséggel is találkozunk, amikor a rendszeres, mértéktelen drogfogyasztás károsíthatja az ember kognitív képességeit (különösen, ha a fogyasztó korai tinédzserkorban kezdi el). Azonban a szakirodalomban nem találunk olyan esetet, amikor valakinél „pár évnyi drogfüggőség” egy „életre szóló” pszichiátriai betegséget „okozott” volna. A szkizofréniára genetikailag hajlamos fiataloknál a rendszeres kannabisz-fogyasztás siettetheti a tünetek jelentkezését, azonban ok-okozati kapcsolatról nem beszélhetünk.
A drogfogyasztás önmagában senkit nem tesz elmebeteggé.
A pszichiátriai betegségek és a drogfüggőség kialakulásához számos közös kockázati tényező vezethet: például örökölt hajlam, kora gyermekkori élmények és traumák. A komborbiditásokkal egyébként érdemes lenne többet foglalkozni, hiszen az utcák tele vannak olyan margóra szorult emberekkel, akiknek esélye sincs színvonalas ellátást kapni sem a drogfüggőségükkel, sem a pszichiátriai zavaraikkal kapcsolatban. Rétvári úrnak inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy tudnak ezek az emberek nagyobb arányban ellátásba jutni. Ehhez persze olyan közösségi alacsonyküszöbű programokra lenne szükség, amelyeket a kormányzat az elmúlt években a leginkább leépített.
„Ha a baloldalon múlna, már holnaptól szabad utat engednének a kábítószereknek.”
Rétvári szerint az aktuális miniszterelnök-jelölt „egy fiataloknak tartott kampányrendezvényen hirdette meg, hogy elkezdené a kábítószerek dekriminalizálását.” Ez egyrészt csúsztatás és nem igaz. Márki-Zay Péter valójában a következő kijelentést tette: „Soha nem próbáltam a füvet, de az USA-ban egyre több államban dekriminalizálják, és nem omlott össze az ország.” Vajon ha valaki azt mondja, hogy az ország nem omlott össze a dekriminalizációtól (ami tény), akkor azzal automatikusan dekriminalizációt hirdet?
Ha rámutatok arra a tényre, hogy Rétvári úr szemüveges, és ez javít a látásán, akkor ezzel nem hirdetek meg automatikusan szemüveg-vásárlási akciót.
Márki-Zay Péter teljesen helyesen arra mutatott rá, hogy ez egy fontos, társadalmi vitára bocsátandó kérdés, hiszen a nemzetközi tapasztalatok szerint a drogfogyasztás dekriminalizációja (büntetésének megszüntetése) nem vezetett sehol a fogyasztás növekedéséhez. És semmiképpen nem jelenti azt, hogy „szabad utat engednének a kábítószereknek”, ahogyan arra Rétvári úr utalt – hiszen az valójában a jelenlegi kormány agresszív pálinka-liberalizációs politikájára igaz.
Ha egy cselekedetet az állam nem sújt büntetőjogi szankciókkal, az még nem jelenti, hogy „szabad utat” engedne neki: hanem azt, hogy megpróbálja egészségügyi és szociális eszközökkel elérni, hogy az emberek egészségesebb döntéseket hozzanak az életükről.
Az Európában egyre több országban bevezetett dekriminalizáció ráadásul megszünteti a fogyasztók rejtőzködését és elősegíti azt, hogy többen jussanak hozzá létfontosságú programokhoz, segítséghez.
„Ezzel szemben a kormány mindent megtesz a kábítószerek visszaszorítása érdekében.”
Egy ország drogpolitikai elkötelezettségét a leginkább azon lehet lemérni, hogy milyen nemzeti drogstratégiát hozott, és azt hogyan hajtotta végre.
Magyarország viszont Európában egyedülálló módon nem rendelkezik nemzeti drogstratégiával. A legutóbbi drogstratégia 2020-ban lejárt, amikorra is „drogmentes Magyarországot” kellett volna létrehoznia: de többek között éppen Rétvári posztja a bizonyíték, hogy ez nem valósult meg.
Magyarországnak akkor járnának csodájára a drogpolitika terén, ha egy korszerű drogstratégiával rendelkezne, aminek megvalósítására jelentős erőforrásokat fordítana – azonban Európa legszigorúbb drogtörvényével a leginkább rosszalló fejcsóválást váltottunk ki a nemzetközi szakmai és tudományos fórumokon. (Rétvári úr persze velem ellentétben nem jár hasonló konferenciákra, ezért ezt nem tudja.) Az Európai Kábítószer- és Kábítószer-függőség Megfigyelő Központja (EMCDDA) már régóta rámutatott arra, hogy a büntetési tételek szigorítása nem jár a drogfogyasztás visszaszorításával, míg az enyhítése a növekedésével. Az ENSZ ügynökségei jelenleg már egyöntetűen a dekriminalizáció mellett állnak ki. A tudományos kutatások igazolták, hogy a kriminalizációnak, ami nem mellesleg rengeteg pénzbe kerül, milyen borzasztóan káros hatásai vannak a droghasználók egészsége és általános jólléte szempontjából, hiszen a társadalom peremére szorítja és kirekeszti őket.
„Az új jogszabály – amelyet a baloldal nem támogatott – lehetővé tette a dizájnerdrogok elleni határozott fellépést is. A hatékonyabb szabályozás eredménye a számokban is megmutatkozik: 2016-ban még csak 219 főt, 2019-ben viszont már 914 főt ítéltek el jogerősen új pszichoaktív anyagokkal való visszaélés miatt.”
Ez a tipikus fából vaskarika érvelés. Az állítólag határozott fellépés hatékonyságát azon méri le, hogy hány embert ítéltek el jogerősen a szigorú fellépés következtében.
Ennyi erővel ezeket a számokat arra is lehetne bizonyítékként felhozni, hogy a helyzet súlyosbodott, hiszen több az elkövető!
A valóságban az eredményességről legfeljebb abban a kontextusban lenne érdemes beszélni, hogy vajon milyen hatást sikerült kifejteni a drogpiacra és a drogfogyasztói szokásokra. És ha ezt nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a törvényhozó mindig le van maradva a drogterjesztők mögött: a betiltott szerek helyére új szerek, a lecsukott dílerek helyére új dílerek kerülnek.
Ráadásul a piac gyakori változásai oda vezetnek, hogy drámaian megnövekedett a halálos túladagolások száma a szintetikus kannabinoidok fogyasztása következtében – amiben, dicstelen módon, szintén az élvonalba tartozunk Európában!
Erről egyébként szakmai konferenciát is szerveztünk.
„Fontos kiemelni, hogy a kormány legalább akkora hangsúlyt fektet a megelőzésre is, mint a büntetésre. Az elmúlt években például 6 milliárd forintot fordított a gyermek- és ifjúságpszichiátria, addiktológia és mentálhigiénés ellátórendszer infrastrukturális feltételeinek fejlesztésére.”
Egy újabb ferdítés: valójában a kormány jóval nagyobb erőforrásokat fordít a büntető-igazságszolgálatásra (főleg a drogfogyasztók büntetésére), mint a prevencióra, kezelésre és ártalomcsökkentésre összesen.
Az elmúlt években a drogkérdésből elsősorban rendészeti kérdést faragtak.
És még a prevenciós programon részt vevő diákok többsége is arról számolt be, hogy rendőr által tartott, leginkább az elrettentésre összpontosító iskolai prevenciós programon vett részt – ami a nemzetközi szakirodalom szerint a legkevésbé eredményes.
A kormányzat az elmúlt években valóban fordított pénzt a prevencióra – mindezt EU-s fejlesztési támogatásokból (ajjaj, Brüsszel…), és ennek keretében számos vidéki szervezet kapott támogatást (bővebben itt). Azonban senki nem végezte el ezeknek a programoknak a hatásvizsgálatát: hogy vajon oda kerültek-e a pénzek, ahová a leginkább szükséges volt? Esetleg hány esetben került sor a NER-ben megszokott holdudvar-kifizető-hely létrehozására? Azt persze ismerjük el: épültek és szépültek épületek, például ifjúsági rehabok is ebből a pénzből, ami jó dolog. Sajnos azonban ezek kihasználtsága még mindig alacsony. Többek között ez azért is lehet, mert az ellátási lánc hiányos: a kormányzat elhanyagolja vagy éppen bezáratja azokat a programokat, amelyek az utcán elérhetnék a fiatalokat és bevonhatnák őket az ellátórendszerbe. Arról nem beszélve, hogy vajon mit ér egy rehab, ha utána a fiatalnak vissza kell térnie egy olyan kirekesztő környezetbe, ahol semmilyen támogatást nem kap?
És eközben a kormány megszüntette a címkézett kábítószerügyi költségvetést, az ún. KAB-os pályázatokat, amelyekre korábban a prevenciós szervezetek pályázhattak. És a legutóbbi homofób törvényében kihirdette, hogy csak engedéllyel rendelkező szervezetek mehetnek iskolába prevenciós foglalkozást tartani, aminek eredményeként jelenleg teljes káosz és tanácstalanság uralkodik a szakemberek körében.
Ezt az egészet valamiféle sikersztoriként eladni: arcpirító.
„2018 szeptemberétől pedig minden fiatal számára elérhetővé vált az iskolai szociális segítés.”
Az iskolai szociális munka fejlesztése, elsősorban a civilek nyomására, valóban a kormányzat napirendjén volt 2010 óta, azonban csigalassúsággal haladt.
Jelenleg egyetlen iskolai szociális munkás jut 1000 gyermekre, és egy iskolai szociális munkás körülbelül 12 intézményben dolgozik egyszerre.
Vajon lehet-e így érdemben színvonalas munkát végezniük? Talán ha a kormányzat inkább erre a kérdésre keresett volna megoldást ahelyett, hogy nyugdíjas rendőröket küld gyorstalpaló tanfolyam elvégzése után a problémás iskolákba, hogy ott erővel oldjanak meg évtizedek óta elmérgesedett szociális problémákat – akkor ma nem itt tartanánk.
„A határozott fellépés javára írható, hogy a kutatások szerint 2015 óta csökkent az új pszichoaktív szerek fogyasztásának mértéke az iskolások körében. De az olyan klasszikus drogok, mint a kannabisz tekintetében is kedvező változás történt. A 16 évesek körében a marihuánát kipróbálók aránya 2011-ben még közel 20 százalék volt, 2019-ben viszont már csak alig több mint 12,5. Ugyanebben a korosztályban tíz év alatt nagyjából megfeleződött az amfetaminnal, metamfetaminnal és crack-kel kísérletezők száma.”
Egyrészt korábban már rámutattunk, hogy a tudományos bizonyítékok nem támasztják alá, hogy a szigorú drogpolitikát alkalmazó országokban csökkenne a droghasználat. Ha az európai trendeket nézzük, akkor azt látjuk, hogy nagyjából minden országban ugyanazok a trendek jellemzőek hosszú távon: a kannabisz fogyasztás például a 2000-es évek végén tetőződött, azóta csökken vagy stagnál.
Érdemes tehát mindig nemzetközi kontextusba helyezni ezeket a számokat, mielőtt véleményt alkotnánk arról, hogy vajon itt egyedi jelenségről lenne szó – arról nem is beszélve, hogy ennek vajon van-e köze a drogpolitikához.
A kannabisz-fogyasztásban bekövetkező változás egyébként csalóka: 2011-hez képest a fogyasztás valóban visszaesett, de leginkább csak a 2010 előtti szintre. Ami az új pszichoaktív anyagokat illeti, azok fogyasztása a 2010-es évtized közepén tetőződött, és azóta enyhén csökkent és stagnált, de egyáltalán nem beszélhetünk visszaszorulásról. Ez egyébként szintén megfigyelhető más európai országokban is. Egy szigorú drogpolitikával rendelkező országban ráadásul nehéz reális képet kapni a drogfogyasztás helyzetéről, többek között az epidemiológus szakemberek is módszertani problémákba ütköznek, amelyekről ebben a cikkben írtunk korábban.
„Ezek az eredmények most mind veszélybe kerülnének, ha a baloldal hatalomra kerülve ismét a drogliberlizáció felé mozdulna el. Magyarországnak viszont előre kell mennie, nem hátra!”
Bár a „drogliberalizáció” egy vörös posztó Rétvári úr szavazóinak, valójában ezt a jelszót senki sem hirdeti ma Magyarországon. „Liberalizációról”, mint írtam, legfeljebb az alkoholtermékek terén beszélhetünk, ebben az értelemben bizony éppen a jelenlegi magyar kormány a drogliberalizátor. És ennek hatását már tényleg lemérhetjük a kedvezőtlen szeszfogyasztási trendeken. Ahhoz, hogy előre menjünk, először hátra kell tekintenünk: az áprilisban alakuló új kormánynak értékelni kellene az elmúlt drogstratégia végrehajtását, és ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában kellene új drogstratégiát (és alkoholstratégiát) kialakítania. Ha már a jelenlegi kormány mindkettőt elmulasztotta.
„Mielőtt egy politikus a kábítószerek liberalizálásáról beszél, nézzen az intézetekben kezelt volt drogfüggők fátyolos tekintetébe, és utána kétszer gondolja meg, hogy mit mond!”
Nos, rengeteg olyan ember lenne ebben az országban, akinek Rétvári úr a szemébe nézhetne. Szemébe nézhetne azoknak az egészségügyben, oktatásban és szociális ellátásban dolgozó embereknek, akik megalázóan alacsony bérekért, széllel szemben, megbecsültség nélkül végzik az embermentő munkájukat. Szemébe nézhetne azoknak a szülőknek, akik tanácstalanok és nem tudják, kihez forduljanak a gyerekükkel, mert olyan helyen élnek, ahol nincs megfelelő addiktolgóiai ellátás. Szemébe nézhetne azoknak a drogprevenciós szakembereknek, akik nem tudják, mikor jutnak be vajon iskolába, és ki fogja őket támogatni. Szemébe nézhetne azoknak a tanároknak, akik nem tudják, mihez kezdjenek az iskolában drogot fogyasztó diákokkal, hiszen nincs színvonalas prevenció. És akiket egyébként megfenyegettek, amikor sztrájkolni mertek azért, mert a kormány nem hajlandó még érdemben tárgyalni sem a szakszervezeteikkel. Szemébe nézhetne azoknak az iskolai szociális munkásoknak, akik 12 iskolában dolgoznak egyszerre. Szemébe nézhetne azoknak a fiataloknak, akiket meghurcol a rendőrség, mert elszívtak egy spanglit, miközben Rétvári kormánya az agresszív pálinka-lobbit támogatja.
Remélem, a szembenézés nem marad el.
Kérlek, amennyiben fontosnak tartod a hasonló kritikus cikkek megszületését, támogasd Te is a Drogriporter munkáját!