A Kaliforniai Egyetem (UCLA) pszichológia professzora összefoglalja tapasztalatait az amerikai iskolai prevenciós programok sikereiről és kudarcairól.
ELŐSZÓ (avagy mit előz meg a prevenció?)
Az Index online hírportál pár hete közzé tett cikkében (Tamás Bence: „Egy alkoholista társadalomnak könnyebb a drogról beszélni”) beszámolt arról, hogy „nő a rendszeresen alkoholizáló és kábítószerező fiatalok száma, miközben a kormány évente majdnem kétszázmillió forintot költ prevencióra. Szemléletváltozásra van szükség, mert a drog körüli formális iskolai kampány hatása csekély.” A szerző az Országos Egészségfejlesztési Intézet (OEFI) munkatársai által készített tanulmányra hivatkozik, amely a hazai iskolai alapú prevenciós programok hatásait próbálta felmérni.
A hatásvizsgálat 49 iskola bevonásával készült, ebből 35-ben az ifjúsági minisztérium (ICSSZEM) által támogatott, tanmenetbe illesztett drogprevenciós program működött, 15-ben pedig nem működött tanmenetbe illesztett prevenciós program. A vizsgálat kritikusai szerint ez a tanulmány leggyengébb láncszeme: ahogy a szerzők is elismerték, nagy nehézségekbe ütközött olyan iskolákat találni, ahol semmilyen prevenciós oktatás nem működött – főleg Budapesten. A kontroll-csoport kiválasztása pedig minden kutatás kulcsfontosságú eleme. A szakembereknek azonban végül mégis sikerült egy olyan kontroll-csoportot összeállítaniuk, amely megközelítőleg hasonló típusú, hasonló elhelyezkedésű iskolákból állt, így következtetéseiket nem lehet légből kapottnak nevezni.
A kérdőíves vizsgálat eredményeinek összehasonlító elemzése során fény derült arra, hogy az illegális drogok kipróbálóinak aránya közel ugyanakkora azokban az iskolákban, ahol működik prevenció, és azokban, ahol nem. Azok szemében, akik a fiatalok teljes szermentességét és a „drogmentes társadalmat” tekintik a prevenció céljának, ez egyenlő lehet az iskolai prevenciós programok hatástalanságának elismerésével. Holott szakmai körökben már évtizedek óta kevés vita folyik arról, hogy a drogmentes társadalom utópia, a prevenciót pedig nem lehet arra használni, hogy az illegális drogok iránti keresletet a fiatalok körében nullára csökkentsük vagy minimalizáljuk. Bár még mindig számos olyan program működik a magyar iskolákban, amely a „csak mondj nemet!” ideológián alapul (pl. a rendőrség által működtetett DADA program), nyilvánvaló, hogy a fiatalok jelentős része az ilyen üzenetek ellenére is kipróbálja az illegális drogokat. Sőt, ahogy az OEFI tanulmány megállapítja, „ha csupán riogatjuk a fiatalokat azzal, hogy ha kábítószereket használnak, akkor függővé válhatnak, romlik az iskolai teljesítményük, börtönbe kerülhetnek vagy különféle balesetek áldozataivá válhatnak – mindamellett, hogy ez igaz is lehet néhány szélsőségesen atipikus esetben – ha mégis kipróbálnak valamilyen szert, az így szerzett ’tapasztalat’ nyomán az elrettentő stratégia azonnal összeomlik.”
A szülők, politikusok és úgy általában a közvélemény természetesen gyakran éppen azt várja el az iskolai prevenciós programoktól, hogy elrettentsék a fiatalokat a drogok használatától. Mintha a droghasználat valamiféle betegség lenne, ami ellen be lehetne oltani a gyerekeket, akárcsak a kanyaró ellen. Gyakran halljuk, hogy a megfelelő nevelés, családi környezet, ismeretek megvédenek a „veszélyes kábítószerek” kipróbálásától. Azért az idézőjel, mert ugyanakkor egyetlen szülő sem gondolja komolyan, hogy ugyanezek a tényezők védelmet nyújtanának a fiatalok számára egy pohár sör megivásától, amit hajlamosak jótékonyan elnézni, mivel az első pohár sört senki nem tartja szükségszerűen az alkoholizmushoz vezető útnak. Le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy ez másként működne az illegális drogok kipróbálásánál. A drogokat kipróbáló fiatalok többsége teljesen „normális” családi háttérrel, lelki élettel és mentális képességekkel rendelkezik. Míg azonban a kipróbálással szemben sem a család, sem a nevelés nem tesz immunissá, addig az abúzussal, az intenzív és kontrollálatlan szerhasználattal szemben komoly védelmet nyújthat. És itt az iskolai prevenció felelőssége: nem megszüntetni és kiirtani a drogfogyasztást, hanem képessé tenni a fiatalokat arra, hogy ne merüljenek el a drogabúzus örvényében.
A hatásvizsgálat szerzői is megfogalmazzák ezt a felismerést: „ Meg kell említenünk, hogy a jó és hatékony prevenció nem a tiltáson és nem az elrettentésen alapul, ui. ez csak a fogyasztást serkenti – hiszen a fiatal az első próbálkozás után ébred rá, hogy nem következett be, amivel riogatták: nem adagolta túl magát, az élmény pedig addig soha nem tapasztaltan kellemes volt. Éppen ezért a hatékony prevenció véleményünk szerint inkább ártalomcsökkentő, azaz szekunder prevenció – különösen a középiskolás korosztály esetében – nem tagadja el, hogy egyes szerek használata teljesen veszélytelen is lehet, illetve a kockázati tényezők a minimális szintre csökkenthetők illetve ott is tarthatók, ha bizonyos érettséggel nyúl hozzá a szerhez úgy, hogy tisztában van az adott szer hatásmechanizmusával és megfelelő önismerettel bír.”
Ha az iskolai prevenciót nem tekintjük általános keresletcsökkentő stratégiának, amelynek célja, hogy szépítse a drogok kipróbálásának statisztikai adatait, akkor átértékelhetjük a prevenció hatékonyságáról alkotott képünket is. A prevenció hatékonyságát ugyanis nem az mutatja, ha egy 5 órás prevenciós képzés után az illető fiatal rémült arccal utasítja el a buliban neki felkínált spanglit, hanem ha elgondolkodik arról, hogy milyen veszélyei lehetnek, ha tanulás alatt/helyett spanglizik, ha részegen volán mögé ül, ha nem iszik elég vizet, miközben Ecstasy-mámorban táncol. Ezzel meg is válaszolhatjuk a címben feltett kérdést: a prevenció nem akadályozhatja meg, hogy a fiatalok tömegesen illegális szereket próbáljanak ki, viszont megelőzheti, minimalizálhatja a drogokkal való kísérletezés kockázatait, ártalmait.
A hatásvizsgálat szerint márpedig a jelenleg folyó iskolai prevenciós programoknak lehet és van ilyen ártalomcsökkentő hatása, a kormány által prevencióra költött százmilliók tehát nem számítanak az ablakon kidobott pénznek, a prevenciós szakemberek fontos és felelősségteljes munkát végeznek.
A szemléletváltozásra azonban valóban szükség van, több szinten is. Az OEFI tanulmány ebből a szempontból is rendkívül jelentős felismerésekhez vezethet.
1. Az elavult elrettentő-szemléletű programokat fel kell váltani korszerű szemléletű, interaktív módszereket alkalmazó programokkal.
2. A tanárok és rendőrök többnyire nem számítanak hiteles információ-forrásnak a diákok szemében (főleg azok körében, akik már kipróbáltak valamilyen szert), amikor nem algebráról és történelemről, hanem drogokról van szó. A kortárs segítők, iskolai szociális munkások alkalmazása sokkal hatékonyabb.
3. A fiatalok véleményének megismerése mindig meghatározó jelentőségű a prevenciós programok kialakításában.
Bár a TASZ Drogpolitikai Programja nem végez közvetlenül prevenciós vagy ártalomcsökkentő tevékenységet, alapvető fontosságúnak tartjuk, hogy az általunk a büntetőjogi fenyegetés alternatívájaként a jogalkotók figyelmébe ajánlott egészségügyi-szociális programok sikeresen és hatékonyan működjenek. Ezt kívánjuk elősegíteni az alábbi tanulmány lefordításával is, amely bár sokakból ellenérzéseket és ellenérveket válthat ki, a konstruktív vita mindenképpen felfrissítheti az iskolai prevencióval kapcsolatos közbeszéd állóvizét.
A kutatási eredmények a jelenlegi drogprevenciós módszerek alternatívái mellett szólnak
Rodney Skager
Az egyetemes absztinenciáért folytatott országos kampány ellenére a fiatalok évtizedek óta széles körben használják az alkoholt és az illegális drogokat. A média üzenetei, a prevenciós programok tananyaga és a szigorú büntetőpolitika együttesen sem volt képes jelentős változást hozni. Új megközelítésre van szükség.
Hallgassuk meg a fiatalokat
Amerikának a drogproblémák területén is a valóság talaján kell megvetnie a lábát. Az lehet a kezdet, hogy meghallgatjuk a fiatalokat. Mit mondhatnak el nekünk a saját szociális világukban folytatott szerhasználatról? Mit gondolnak azokról a törekvésekről, amelyek a szerhasználatot próbálják megelőzni? A jelenlegi drogprevenciós programokat anélkül alakítják ki, hogy a fiatalok véleménye ehhez jelentősen hozzájárulna. A prevenciós programokat szponzoráló és alkalmazó szervezetek ritkán kérdezik meg a tinédzsereket, hogy mit gondolnak ezekről a programokról. Az oktatók továbbá kötelező jelleggel, elrettentő céllal megbüntetik a fiatal elkövetőket anélkül, hogy meggyőződnének róla, vajon a kevesekkel való példa-statuálás megakadályozza-e a többieket a kísérletezésben. A fiatalokkal folytatott hiteles párbeszédre lenne szükség. Az őszinte és nyílt kommunikáció szándékaik átgondolására késztetheti a fiatalok iránt aggódó felnőtteket, és új reményt adhat nekik.
A releváns szakirodalom áttekintése
A második lépésben meg kell ismerni azokat a válaszokat, amelyeket a kutatások és a hozzájuk kapcsolódó elméletek három kérdésre adnak nekünk. Az első kérdés az, hogy vajon van-e bizonyíték a jelenlegi prevenciós programok hatékonyságára? A második kérdés, hogy melyek a fiatalkori fejlődés és szocializáció azon alapelvei, amelyek magyarázzák a jelenlegi törekvések kudarcát és egyidejűleg hasznos alternatívákat kínálnak? Harmadszor, milyen oktatási elveket kell beépíteni egy alternatív prevenciós gyakorlatba?
Ennek a három kérdésnek a megválaszolásához rövid áttekintést nyújtunk a vonatkozó szakirodalomról. A tanulmányokat a minőség és relevancia alapján válogattuk össze, egyes esetekben pedig a legújabb kutatási eredményeket mutatjuk be. Az áttekintés természetesen soha nem helyettesítheti az eredeti tanulmány elolvasását. A kiválasztott tanulmányok a kérdésekre vonatkozó kutatásnak csak kis szeletét mutatják be.
I: A jelenlegi prevenciós programok hatékonysága
A prevencióval kapcsolatos empirikus kutatás, illetve a tizenévesek és a fiatal felnőttek emberi fejlődésére vonatkozó tudásunk szilárd alapot biztosít ahhoz, hogy elvessük a legtöbb jelenlegi prevenciós programot.
A szerhasználat normalizációja
Az alkohol és más drogok, különösen a marihuána használata az átlagos amerikai tinédzserek szociális világának integráns részévé vált, a zéró-toleranciával és fiatalkori absztinenciával kapcsolatos nemzeti elkötelezettség ellenére is. A prevenciós üzenetek és taktikák, amelyek nem veszik figyelembe a normalizáció horderejét, kudarcra vannak ítélve.
Bizonyíték
Newcomb, M., & Bentler, P. (1988). Consequences of Adolescent Drug Use: Impact on the Lives of Young Adults. Sage. (A serdülők droghasználatának következményei: a fiatal felnőtteknél jelentkező hatások)
Ez a longitudinális tanulmány, melyet a Nemzeti Drogabúzus-ellenes Intézet (NIDA) támogatott, tinédzserek egy nagy csoportját vette vizsgálat alá 12-14 éves koruktól kezdve egészen felnőttkoruk kezdetéig. A droghasználat mellett a családi és szociális kapcsolatok, a deviáns viselkedés, a mentális egészség, a munkahelyi karrier, a szexuális viselkedés és a tanulmányi teljesítmény is felmérésre került. A szerzők arra következtettek, hogy a legális és illegális drogokkal való kísérletezés „az Egyesült Államok tizenévesei között normatív viselkedésnek számíthat, mind a prevalencia, mind a fejlődési célok perspektívájából.” (214.o.) Ezt a következtetést már egy évtizeddel ezelőtt vonták le.
Skager, R. & Austin, G. (2001). Alcohol, Tobacco, and Other Drug Use among California Students in Grades 7, 9, and 11. Eighth Biennial Statewide Survey (Alkohol, dohány és más szerhasználat a kaliforniai 7., 9. és 11. évfolyam tanulói körében. Nyolcadik kétéves állami felmérés) Office of the Attorney General of California, Crime Prevention Center.
Ez a kutatás azzal kapcsolatban szolgáltat adatokat, hogy az USA legnépesebb államában, Kaliforniában a fiatalság körében a droghasználat már régóta normalizált cselekvésnek számít. A legújabb felmérés szerint a 16. életévét betöltött fiatalok túlnyomó többsége úgy gondolja, hogy a marihuána használata széles körben elterjedt kortársai körében, és a szert éppoly könnyű beszerezni, mint az alkoholt. Tízből hét tizenegyedikes diák gondolta úgy, hogy a korosztályukhoz tartozók legalább fele kipróbálta már a marihuánát. Tízből nyolcan arról számoltak be, hogy mind az alkoholt, mind a marihuánát könnyű vagy viszonylag könnyű megszerezni.
Johnson, L., Bachman, J. & O’Malley, P. (1999). Monitoring the Future: National Results on Adolescent Drug Use Overview of Key Findings (A jövő monitorozása: a serdülőkori droghasználat felmérésének eredményei) Washington, D.C.: NIDA, 2000, pp 3-6.
Ez a Michigan Egyetem kutatói által rendszeresen készített országos felmérés kimutatta, hogy az 1999-ben az Egyesült Államokban tanuló egyetemisták több mint fele fogyasztott már illegális drogot még a középiskolai érettségi előtt. 1975 és 1998 között a felmérésben részt vevő végzős középiskolás diákoknak minden évben legalább 82%-a számolt be arról, hogy a marihuánát könnyű vagy viszonylag könnyű megszerezni. Ez az arány 1999-re 90%-ra emelkedett.
Tájékoztatás helyett indoktrináció
A drogellenes médiahirdetések és a politikailag korrekt iskolai alapú prevenciós programok által szolgáltatott információk nélkülözik a hitelességet a fiatalok számára, amikor azokat saját drogokkal kapcsolatos információ-forrásaikkal hasonlítják össze. Az ilyen üzenetek és programok kifejlesztői azt a végzetes hibát követték el, hogy tájékoztatás helyett indoktrinációt folytatnak. Ez hibás információkhoz, a veszélyek felnagyításához és a „tények” elfogult bemutatásához vezet. A valódi tájékoztatás azért hiteles, mert őszinte, és mert a teljes történetet elmondja. Tiszteletben tartja a tanulók illetékességét és önálló döntéshozáshoz fűződő jogát. Ezzel szemben azok az emberek, akik rájönnek, hogy indoktrinációnak estek áldozatul, elfordulnak az üzenet közvetítőjétől. A drogedukációs indoktrináció központi eleme a ’kapudrog elmélet’. Eszerint az elmélet szerint a marihuána használata nagy valószínűséggel olyan „keményebb drogok” használatához vezet, mint a heroin és a kokain, illetve a dependencia és az addikció kialakulását eredményezi. Ezt a következtetést a tudományos kutatás soha nem támasztotta alá. A józan ész azt mondja, hogy ez az elmélet jócskán felnagyította a problémát, mivel mintegy 80 millió amerikai felnőtt próbálta ki élete során valaha a marihuánát, míg a heroinfüggők számát jelenleg kevesebb mint egymillióra becsülik, jóval kevesebbre, mint az az elmélet által megjósolható lenne (MacCoun és Reuter, alább, 18. o.). A kapudrog elméletet napjainkban már megcáfolta a tudományos kutatás.
Bizonyíték
Beck, J. (1998). 100 years of “Just Say No” versus “Just Say Know.” (A ’Mondj nemet!’ és ’Mondd, hogy tudod’ 100 éve) Evaluation Review, 22(1), 15-45.
A szerhasználat veszélyeinek eltúlzása és a teljes igazság elhallgatása hiteltelenné teszi az üzenetközvetítőt és az üzenetet, főleg ha a célcsoport hozzájut ellentmondó információkhoz és tapasztalatokhoz. A prevenciós oktatásban alkalmazott „elrettentő” taktika a „józansági” mozgalomból ered, amely az országos alkoholprohibíció bevezetéséhez vezetett. Az elrettentő gyakorlatról a korabeli tudósok egy csoportja azt írta, hogy az „sem nem tudományos, sem nem józan, sem pedig nem tanulságos”, így ez a megközelítés alacsony hatékonyságú, ha nem kontraproduktív hatással jár. A fiatalok körében megugró droghasználat problémájának kezelésében a NIDA az 1970-es években a felelősségteljes döntéshozáson alapuló oktatás jelentőségét hangsúlyozta. Ezt a megközelítést azonban hamarosan támadás alá vette a szülői mozgalom, amely absztinencia-alapú üzeneteket követelt, Beck szerint „gyakorlatilag a legális és az illegális drogokkal kapcsolatos jelenlegi tudásunk tökéletlen és elfogult bemutatását erőltetve.” Az elrettentő taktika szintén gyakori eleme a Szövetség a Drogmentes Amerikáért szervezet által szponzorált üzeneteknek is.
Golub, A., & Johnson, B. (2001). Variation in youthful risks of progression from alcohol/tobacco to marijuana and to hard drugs across generations. (Az alkoholfogyasztásról/dohányzásról a marihuánára, és a keményebb drogokra történő átszokás különféle kockázatai a fiatalok körében) American Journal of Public Health, 23(2), 225-232.
Ez a bonyolult metodológiájú tanulmány az országos drogabúzus-felmérés (National Household Survey on Drug Abuse) adatain alapul, melyeket 1979 és 1997 között vettek fel. A szerző arra következtet, hogy „… a fiatal marihuána-használók valószínűleg soha nem haladnak tovább a keményebb drogok használatához … az etnográfiai vizsgálatok dokumentálták azokat a kulturális normákat, amelyek elfogadják a marihuána-használatot, de erőteljesen ellenzik a keményebb drogok használatát …” A szerzők a gondolatmentet folytatva rámutatnak arra, hogy „ezen eredmények szerint a kapudrog-jelenség a fiatalok körében speciális helyeken és időszakokban uralkodó normákat tükrözi, a szintek közötti kapcsolatok pedig messze nem kauzálisak.” (229. o.) Más szóval a marihuána használata nem „okoz” kokain- vagy heroin-használatot. Valójában annak van elsősorban hatása, hogy egy bizonyos szociális kontextusban mi számít normálisnak és kívánatosnak.
MacCoun, R.J. & Reuter, P. (2001). Drug War Heresies: Learning from Other Vices, Times, and Places. (A drogháború eretnekségei: tanuljunk más rossz szokásoktól, korszakoktól és helyektől) Cambridge University Press
Ez a könyv átfogó elemzést kínál az USA és számos más ország drogpolitikájáról, beleértve a prevenciós oktatás szabályozását és annak eredményeit. A szerzők megfigyelik, hogy a jelenlegi prevenciós programok szinte teljesen az általános prevalencia csökkentésére törekszenek. Ennek következtében a prevenciós programok hatásvizsgálatai „… arra koncentrálnak, hogy az adott program csökkenti-e a szerhasználatot a serdülők körében, és nem fordítanak kellő figyelmet a droghasználat gyakoriságának és stílusának, vagy a használat ártalmainak mérésére.” A szerzők kimutatják, hogy „a serdülőkorú droghasználók többsége valójában anélkül éli át a fiatalkori kísérletezés időszakát, hogy bármilyen maradandó vagy akut károsodást szenvedne.” (37. o.) A függőség természetesen még mindig kockázatot jelent egyes használók számára. Az USA összlakosságát tekintve a marihuána használóinak körében 10% azoknak az aránya, akik valaha is függővé váltak a drogtól, és több ember válik függővé a marihuánától, mint a kokaintól vagy herointól (19. o.). Az őszinte, elfogulatlan információátadás ebben a formában ritkán jelenik meg a politikailag korrekt prevenciós oktatásban, ahol a hangsúly még mindig az egyébként már megcáfolt kapudrog elméletre helyeződik.
A jelenlegi oktatási stratégiák értékelése
Az alkohol és marihuána használatának normalizációja a fiatalság körében arra enged következtetnünk, hogy az alkoholfogyasztás, az illegális drogfogyasztás és a dohányzás megelőzésének jelenlegi irányzatai túlnyomórészt alacsony hatékonyságúak. Ezt a konklúziót terjedelmes tudományos szakirodalom támasztja alá.
Bizonyíték
National Research Council (2001). America’s Policy on Illegal Drugs: What We Don’t Know Keeps Hurting Us. (Amerika illegális drogokkal kapcsolatos politikája: amit nem tudunk, az bánt minket.) Committee on Data and Research for Policy on Illegal Drugs. Charles F. Manski, John V. Pepper, and Carol V. Petrie, editors. Committee on Law and Justice and Committee on National Statistics. Commission on Behavioral and Social Sciences and Education. Washington, DC: National Academy Press.
Az amerikai drogpolitika ezen áttekintése 14 irányzatot különböztetett meg a droghasználat megelőzése terén, de elismerte, hogy az osztálytermekben folyó előadások képezik az iskolai alapú prevenció elsőszámú stratégiáját. A szerzők arra következtettek, hogy a jelenlegi iskolai prevenciós programok hatékonyságával és az irányzatok társadalmi hatásaival kapcsolatban legalábbis korlátozott bizonyíték áll rendelkezésre, illetve az ezen programok hatékonyságát látszólagosan alátámasztó kutatásokban komoly tervezési és mérési hibák jelentkeztek.
Peterson, A.V., Kealey, K.A., Mann, S.L., Marek, P.M. & Sarason, I.G. (2000). Hutchison smoking prevention project: Long-term randomized trial in school-based tobacco use prevention—Results on smoking. (Hutchinson dohányzás-megelőző projekt: az iskolai alapú dohányzás-prevenciós program dohányzásra gyakorolt hatásának hosszú távú, randomizált vizsgálata) Journal of the National Cancer Institute. 92(24), 1979-1991.
Ezt a tanulmányt úgy idézik, mint amely „a tudományos szigor új mércéjét állította fel a prevenciós kutatások számára.” (Richard Clayton, Ph.D., az egészség-magatartás professzora, a Kentucky Orvosi Egyetem Prevenciós Kutatóintézetének igazgatója). A szerzők egy 15 éve folyó dohányzás-prevenciós tanulmány eredményeiről számoltak be, amelyben 8.400 diák és 600 tanár vett részt, a vizsgálatot pedig szigorú tervezés előzte meg a célcsoport és kontrolcsoport összehasonlítása terén. A kutatás arra a kérdésre keresett választ, hogy vajon a „szociális befolyásoláson” alapuló megközelítés csökkenti-e a fiatalkori dohányzást a középiskolában és azon kívül. A szociális befolyásolás skálája egészen a kortársi befolyástól a dohányreklámokig terjedt. Azt is gondosan vizsgálták, hogy a tanárok hogyan valósították meg a programokat, teljesítményüket példaszerűnek találták. A szerzők arra következtettek, hogy „figyelemreméltó hasonlóság állt fent a kontrolcsoport és a célcsoport életkörülményei között, mind a nemek, mind a dohányzás hatásai, mind az a priori alcsoportok vonatkozásában.” „A kontrol és célcsoport dohányzási prevalenciájában jelentkező eltérés hiánya ahhoz a következtetéshez vezetett, hogy … a beavatkozásnak nagyon kicsi vagy semmilyen hatása nem volt a dohányzás prevalenciájára.” (1987-1988. o.)
Rosenbaum, D., & Hanson, G. (1998). Assessing the effects of school-based drug education: A six-year multilevel analysis of project D.A.R.E. (Az iskolai alapú drogprevenció hatáselemzése: a DARE program hat éves multiszintű analízise) Journal of Research on Crime and Delinquency, 35(4), 381-412.
Ezek a kutatók arról számoltak be, hogy az ország legnépszerűbb drogprevenciós programjának „nem volt hosszú távú hatása a droghasználat különféle mutatóira” és egyes bizonyítékok a külvárosi fiatalok körében bumeráng-hatásra utaltak, tehát az ehhez a népességhez tartozó, a DARE (Magyarországon D.A.D.A. – a ford.) programban részt vevő fiatalok gyakrabban használtak drogokat, mint azok, akik nem vettek részt a programban. Ez az egyik legújabb azoknak a kutatásoknak a sorában, amelyek kimutatták, hogy a DARE program nem hatékony, sőt, egyes fiatalok számára kontraproduktív.
National Household Survey on Drug Abuse: Main Findings. (Drogabúzus Országos Felmérés: fő eredmények) (1998). Office of Applied Studies, National Institute on Drug Abuse, SAMHSA, US Department of Health and Human Services, Rockwell MD, March 2000, p. 174.
Ez a jelentés arra következtett, hogy „bár az iskolán kívüli, elsősorban a médián keresztül továbbított prevenciós üzenetek széles körben elterjedtek, nincsenek hatással az illegális droghasználat vagy az ittas állapot előfordulására.” A Nemzeti Drogabúzus-Ellenes Inzézet (NIDA) ezenkívül arról is tudosít, hogy „az illegális drogokat használó fiatalok majdnem 80%-a, az elmúlt évben legalább 51 vagy több alkalommal lerészegedő fiataloknak pedig több mint háromnegyede saját bevállása szerint látott vagy hallott prevenciós üzeneteket az iskolán kívül.”
Brown, J.H., D’Emidio-Caston, M., & Pollard, J.A. (1997). Students and Substances: Social power in drug education. (A diákok és szerek: szociális erő a drogprevencióban) Educational Evaluation and Policy Analysis, 19(1), 65-82.
Ez a tanulmány a Kaliforniai Drog-, Alkohol-, Dohány Prevenciós Tanulmányok (DATE) sorozatába tartozik. Azért is különös érdeklődésre tart számot, mivel a szerzők mind az oktatókat, mind a tanulókat megkérdezték, ez utóbbiak képezték a célcsoportot. A legtöbb középiskolás tanuló arról számolt be, hogy az iskolai prevenciós programokból származó információk kevés vagy semmilyen hatást nem gyakoroltak a szerhasználattal kapcsolatos döntéseikre, és ugyanezt mondták a kurzusokat vezető tanárokról. A kutatók rámutattak arra a lehetőségre, hogy a negatív eredmények mögött a tinédzserekben a tanárok szavahihetőségével kapcsolatos kétségek állnak: „… ugyanakkor a legtöbb tény arra utal, hogy a drogprevenció megkönnyítheti a negatív hatások kialakulását, melyek az oktatókról alkotott negatív képtől egészen a bumeráng-hatásig terjedhetnek.” A szerzők a szociális pszichológia területén folytatott alapvető kutatásokra hivatkoznak, amelyek kimutatják, hogy abban az esetben, ha az emberek nem viseltetnek bizalommal vagy szimpátiával valaki iránt, aki hatni kíván rájuk, akkor azok „éppen az ellenkezőjét tehetik annak, mint amit a hatást gyakorló személy tesz vagy, amit tőlük elvár.” (p. 79)
Gorman, D.M. (2002). The “science” of drug and alcohol prevention: the case of the randomized trial of the Life Skills Training Program. (A drog- és alkohol-prevenció „tudománya”: az életvezetési tanácsadás program randomizált hatásvizsgálata) International Journal of Drug Policy, 13, 21-26.
A drogpolitikában bekövetkező változások folytán egyre nagyobb hangsúly helyeződött a programok költséghatékonyságára, és ez abban az igényben fejeződött ki, hogy a programoknak „tudományosan megalapozottnak” és „kutatásokon alapulónak” kell lennie. Egy Botvin és kollégái által nemrégen megjelentetett tanulmány (Addictive Behaviors, 2000) azt állította, hogy egy program lezárulta után hat évvel még kimutatható volt az alkohol, a marihuána és más drogok használatában bekövetkező csökkenés. Gorman ugyanakkor a Nemzeti Kutatótanács Drogabúzus-Bizottságának (NRCC) azon irányelveit idézi (23. o.), amelyek szerint a hatásvizsgálatoknak legalább az eredeti mintacsoport 75%-át le kell fedniük. Ezzel szemben Botvin csupán szelektált alcsoportok adatait dolgozta fel. Csupán a „különösen megbízható” mintát használta fel, amely az eredeti mintának csak 7,5%-át tette ki, és nem szolgáltat információt arról, hogy vajon mi alapján válogatta össze ezt a csoportot. Míg Botvin azt állította, hogy ez a csoport demográfiai szempontokból nem különbözik, Gorman rámutatott arra, hogy az eredeti csoport meglehetősen homogén volt, és a kiválasztási kritériumokban jelentkező különbségek önkényes választáson vagy más, az eredeti csoportra jellemző tényezőkön alapultak (24.o.), illetve más külső befolyásoló tényezőkön. A hat évvel később készített hatásvizsgálathoz használt mintacsoport csupán 302 főből állt és távolról sem felelt meg az NRCC kritériumainak, így külső befolyásoló tényezőket tükrözhet. Más szavakkal a kutatás következtetései megalapozatlannak számítanak.
Gorman, D.M. (1996). Etiological theories and the primary prevention of drug use. (Etiológiai elméletek és a droghasználat elsődleges prevenciója) Journal of Drug Issues, 26(2), 505-520.
Ez a munka átfogó összefoglalást nyújt a jelenlegi drogprevenciós megközelítésekről és az azokat alátámasztó elméletekről. Azonosítja a hibákat azokban a vizsgálatokban, amelyek látszólag alátámasztják egy a szponzoráló intézmények által jelenleg favorizált módszer, az életvezetési tanácsadás (Life Skills Education, LSE) hatékonyságát. Különösen arra mutat rá, hogy tudományos szempontból nem számít megfejelő módszernek az, hogy a siker kritériumait vizsgálatonként aszerint váltogatják, hogy az adott esetben mi tűnik jelentősnek. Bemutatja a kutatási metodológiai egyéb hiábáit. Az LSE és az ahhoz hasonló programok naív feltevéseken alapulnak és unverzális tananyagot kínálnak, amely minden csoportra és alkalomra érvényes, illetve a fiatalkori droghasználatot magyarázó túlegyszerűsítő elméletekre épülnek.
A szövetségileg támogatott, tudományosan megalapozott stratégiák alkalmazásának kudarca
Az LSE-t és más szociális-hatás modelleken alapuló programokat látszólag alátámasztó kutatási eredményeket cáfoló kritikák ellenére a szövetségi Drogabúzus Prevenciós Központ (CSAP) „tudományosan megalapozottnak” nyilvánított számos ilyen programot, melyek bevezetését az iskoláknak is ajánlja. (A lista nem tartalmazta a DARE programot). A szövetségi központ ajánlása ellenére ezeket a programokat mégsem alkalmazzák széles körben az iskolák. Egy nemrég megjelent tanulmány a korábbi kutatásokból már ismert hasonló eredményeket erősítette meg. Ezek a kutatások megkérdőjelezik az iskolák képességét arra, hogy megfelelő időt és pénzforrásokat mozgósítsanak a program-kínálat bővítésének céljából. Ennek az egyik oka az, hogy az iskolákra nagy nyomás nehezedik a közoktatás tradicionális céljainak megvalósításával kapcsolatban.
Hallfors, D & Godette, D. (2002). Will the ‘Principles of Effectiveness” improve prevention practice? Early findings from a diffusion study. (Vajon javítanak-e a prevenciós gyakorlaton a „hatékonyság alapelvei”? Egy diffúziós vizsgálat előzetes eredményei) Health Education Research, 17(4), 461-470.
Ez a tanulmány 12 állam 104 iskola-kerületét vizsgálta a tudományosan alátámasztott drogprevenciós programok bevezetésének és megvalósításának szempontjából. Míg számos kerületben valóban bevezettek ilyen programokat, a gyakorlati megvalósítás korlátozott volt. Az iskola-kerületek koordinátorainak csupán 19%-a számolt be arról, hogy „… az iskolák bizalommal alkalmazzák a tudományosan alátámasztott programokat. A jellemző problémák között szerepelt a tanárok képzésének és a szükséges eszközöknek a hiánya, illetve a rendelkezésre álló eszközök korlátozott használata, a megkövetelt tanórák és oktatási stratégiák korlátozott végrehajtása, illetve hogy nem megfelelő korcsoportok számára tartják az órákat.” A kutatások ezenkívül olyan egyéb tényezőket is kiemeltek, mint a támogatások hiánya, a nem megfelelő infrastruktúra, a decentralizált döntéshozatal és a programok számára kidolgozott irányelvek hiánya.
Hibás elméletek arról, hogy miért drogoznak a fiatalok
Ahogyan Gorman is rámutatott (az imént idézett munkájában), a jelenlegi drogprevenció kudarca részben azzal magyarázható, hogy a prevenciót olyan bizonyítatlan, túl-egyszerűsítő vagy túl-általánosító elméletekre alapozzák, amelyek a fiatalokori droghasználat okait próbálják magyarázni.
A fiatalkori szerhasználat okait magyarázó elméletek közül kettő különösen népszerű. Az első személyiségi hibákkal, például az alacsony önbecsüléssel, a személyes hatékonyság érzetének gyengeségével vagy a szocális és életvezetési képességek hiányával magyarázza, hogy a fiatalok kipróbálják a drogokat. A másik elmélet szerint a kortárs közösség befolyásolása a fő ok. Ezek az elképzelések nem veszik figyelembe azokat a kutatási eredményeket, amelyek szerint az egészséges, szocálisan sikeres fiatalok szintén kipróbálják a drogokat, és hogy a modellkövetés és a spontán imitáció sokkal hatékonyabb befolyásoló erővel bírnak, mint a kortárs közösség közvetlen nyomása.
I. Feltevés: A fiatalok azért próbálják ki a drogokat, mert személységi zavarokkal küszködnek
Ennek a látszólag magától értetődő feltevésnek a szinte univerzális elfogadottsága ellenére az alkohol- és droghasználat egyáltalán nem korlátozódik azokra a fiatalokra, akik „deviánsak,” hiányos szocális és életvezetési képességekkel rendelkeznek, vagy érzelmileg zavarodottak. Ez a feltevés a jelenlegi „kockázati-tényező” megközelítést tükrözi, amely a prevenciót kompenzációs stratégiának tekinti, vagyis hogy „hozza rendbe” azt, ami a fiataloknál nincs rendben.
Bizonyíték
Shedler, J.S., & Block, J. (1990). Adolescent drug use and psychological health. (Serdülőkori droghasználat és mentális egészség) American Psychologist, 45, 612-630.
A 18 éves fiatalok körében a pszichológiai jellemvonások és droghasználat kapcsolatát egy longitudinális kutatás segítségével állapították meg, amely az iskola előtt vette kezdetét és 3 éves életkoruktól kísérte nyomon a vizsgált személyeket. A szülői gondviselésre vonatkozó adatokat 5 éves életkortól kezdve vizsgálták, a személyiségi jellemvonásokat pedig a kutatás kezdetétől. A szerzők arra következtettek, hogy „a drogokkal (főleg marihuánával) kapcsolatos tapasztalatokat szerző serdülők a minta legjobban alkalmazkodó csoportját képezték.” Azok a vizsgált személyek, akik a problémás droghasználat jeleit mutatták 18 éves korukban, már a használat megkezdése előtt is viselkedési problémákkal küszködtek. A drogokat soha ki nem próbálók szociálisan izoláltak voltak a moderált vagy alkalmi droghasználókhoz képest. A kutatók azt is megfigyelték, hogy a drogabúzust (a kísérletező vagy alkalmi használattal szemben) nem lehet pusztán edukációs beavatkozással megelőzni. Más megközelítési formákra is szükség van, így például a terápiának és a környzeti változásnak. A szerzők aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a média eredményeiket félreértelmezve arra következtet majd, hogy a droghasználat javítja a serdülők lelki egészségét. Ugyanakkor erre nem találtak bizonyítékot. (Ha az alkohol- és marihuána-használatot úgy fogják fel, mint a tizenévesek szociális életének normális részét, akkor a legnépszerűbb, szociálisan sikeres fiatalok valószínűleg legalább alkalmilag drogokat fognak használni.)
Skager, R. & Austin, G. (2001). Op. cit.
Amikor arról kérdezték őket, hogy kortárs ismerőseik miért próbálták ki az akoholt vagy más drogokat, a végzős középiskolás diákok a pozitív okokat gyakrabban jelölték meg, mint a negatívakat. Egy nemrégen megjelent kutatás szerint a 16 évesek kétharmada (67%) azért használt drogokat, hogy „jól érezze magát.” (Az alkohol- és droghasználat rekreációs formaként való felfogása volt az uralkodó a kaliforniai tanulmánysorozat folyamán adott válaszokban is.) Több mint felük (57%) választotta ki a kíváncsiságot („hogy megtudják, milyen is az”). Körülbelül a felük (52%) jelölte meg a csoport-normáknak való megfelelést („mert a barátaik is használják”). Ez volt a három leggyakrabban megjelölt válasz. A negatív motívumokat, például az unalmat, a válaszadók kevesebb mint fele részesítette előnyben.
Evans, W.P., & Skager, R. (1992). Academically successful drug users: An oxymoron? (Droghasználók, akik sikeresek a tanulmányaikban: egy oximoron?) Journal of Drug Education, 22(4), 353-365.
Egy a kaliforniai diákok körében végzett felmérés és egy függetlenül kiválasztott dél-kaliforniai mintán alapuló felmérés elemzése kimutatta, hogy a sikeres tanulmányi eredményekkel rendelkező középiskolás tanulók több mint 70%-a kipróbált már valamilyen drogot. Mi több, ezek között a diákok között legalább annyi gyakori droghasználó volt, mint azok között, akik kevésbé sikeres tanulók voltak. A kutatók szerint „… az oktatóknak ügyelniük kell arra, hogy a gyenge iskolai eredményeket ne tekintsék a droghasználat legnyilvánvalóbb jelének. Az olyan közvetítő tényezők, mint a továbbtanulási ambíciók, az szülők iskolai végzettsége és az érzelmi stabilitás ellensúlyozzák a szerhasználat negatív hatásait ennél a csoportnál.”
II. Feltevés: A kortás befolyás kényszeríti a fiatalokat a drogok kipróbálására
Az alkohol vagy más drogok használatára irányuló közvetlen kortársi nyomás jelentéktelen tényezője a drogok kipróbálásának. A spontán imitáció sokkal jelentősebb tényező, mint ahogy az a szocális tanulás elméletéből következik. Az imitáció alapvető hajlam az emberi tanulás során, és különösen jelentős, ha gyermekek, serdülők és felnőttek új szociális helyzetben találják magukat és be akarnak illeszkedni illetve tartozni szeretnének valahová. A kortárs befolyás elkerülését hangsúlyozó jelenlegi prevenciós edukáció (ellenállási képességek fejlesztése – resistance skills training, RST) naív és patronáló felfogást tükröznek arról, hogy a legtöbb fiatal miért próbálja ki a drogokat. A legtöbb tizenéves az ivást és a egyéb droghasználatot szórakozásnak, a barátokkal való összetartozásnak vagy érthető kíváncsiságuk kielégítésének tekinti, így valószínűleg nem fogja ezt mondani: „Köszönöm, nem kérek.”
Bizonyíték
Harris, J.R. (1995). Where is the child’s environment? A group socialization theory of development. (Hol van a gyermek környezete? A fejlődés csoportszocializációs elméltete) Psychological Review, 102(3), 458-489.
A szerző az emberi személyiség szociális eredetéről szóló kutatás áttekintésével az imitációt mint az emberi tanulás és fejlődés alapvető folyamatát mutatja be. A korai gyermekkor legelső koopreatív viselkedési mintái között találhatók „az olyan cselekedetek, amelyek a kortársak cselekedeteit utánozzák … A fiatalok arra törekszenek, hogy úgy öltözzenek, beszéljenek és viselkedjenek, mint az azonos nemű és korú társaik.” Az antropológiai bizonyítékok szerint a vadászó-gyűjtögető és törzsi társadalmakban a gyermekek és fiatalok ritkán tanulnak közvetlen instrukciók vagy oktatás útján. Inkább arra ösztönzik őket, hogy figyeljék meg és utánozzák a felnőtteket.
Lightfoot, C. (1992). Constructing self and peer culture: A narrative perspective on adolescent risk-taking. (Az én és a kortárs kultúra kontrukciója: a serdülőkori kockázatvállalás narratív perspektívái) In L.T. Winegar & J. Valsiner (Eds.). Children’s Development Within Social Context. Vol.2, Research and Methodology. Laurence Earlbaum Associates.
Ez a fejezet a konstruktivista és narratív pszichológia szemszögéből újraértelmezi a serdülők kockázatvállaló magatartását mint olyan szociális viselkedést, amely „egyéni tapasztalatokat és a csoport által megosztott tudást teremt.” (240. o.) A kortárs nyomás „kevésbé jelenti a konformitásra való törekvést, inkább vágyat egy olyan tapasztalat után, amely releváns a csoport identitása szempontjából.” (235. o.) A szerhasználatra vetítve ez azt jelenti, hogy a nem csak egy a valahová tartozásra irányuló belső késztetés jelenthet motivációt, de a kortárs csoporton belüli droghasználat olyan közös tapasztalatot teremt, amely felerősíti az összetartozás érzését a résztvevők között, illetve a csoport különleges tulajdonságait, amelyek más csoportoktól megkülönböztetik.
Coggans, N., & McKellar, S. (1994). Drug use amongst peers: Peer pressure or peer preference? (Droghasználat a kortársak körében: kortárs nyomás vagy kortárs preferencia?) Drugs: Education, Prevention and Policy, 1(1).
Ez a brit tanulmány a kortárs nyomás, önértékelés és a fiatalkori droghasználat közötti kapcsolatról szóló kutatásokat tekinti át. A konklúzió az, hogy a nyílt kortárs nyomás nem jelentős tényező, a nagy önbecsüléssel rendelkező fiatalok pedig éppolyan nagy valószínűséggel kipróbálnak drogokat, mint a korlátozott vagy alacsony önbecsüléssel rendelkező társaik. A droghasználat sokkal inkább játszik „az egyes egyének saját fejlődésében betöltött szerepet”, mintsem hogy „azt feltételezhetnénk, hogy a droghasználatra irányuló motiváció kizárólag személyiségi vagy szociális zavarokból táplálkozik.” (15. o.)
Gorman, D.M. (1995). Are school-based resistance skills training programs effective in preventing alcohol misuse? (Hatékonyak-e az ellenállási képességek fejlesztésére irányuló programok az alkoholabúzus megelőzésében?) Journal of Alcohol and Drug Education, 41, 74-98.
Ez a munka áttekinti az drogok kipróbálása és a fiatalok körében leginkább elterjedt drogabúzus, az alkoholabúzus megelőzésére irányuló ellenállási képességek fejlesztése (RST) programról szóló kutatási eredményeket. A szerző kevés bizonyítékot talált arra, hogy az RST programok hatékonyan működnének. „Az áttekintett vizsgálatok többsége azt bizonyítja, hogy az ehhez hasonló programok, bár káros hatással nem járnak, kevés vagy semmilyen hatást nem gyakorolnak a résztvevőkre. Egyes kutatások kimutattak ugyan pozitív hatásokat, azonban ezek csupán a célcsoportok egyes alcsoportjaira korlátozódnak.” A negatív eredmények annak köszönhetőek, hogy ezek a programok olyan elméleten alapulnak, amely csupán két kockázati tényezőt (a kortárs nyomás és a média hatása) vesz figyelembe azok közül, amelyek a fiatalkori alkoholhasználathoz vezetnek. A szerző azt javasolja, hogy vessük el „a prevenció univerzális megközelítését, amely szerint minden tanulónak ugyanarra a beavatkozásra van szüksége, ehelyett támogassuk a speciális kockázatvállaló csoportokat megcélzó programokat.”
Az elrettentő büntetés kontraproduktív stratégia
Az elrettentő büntetés célja, hogy a fiatalokat eltántorítsa a szerhasználattól azáltal, hogy „példát statuál” a szabályszegővel. A rajtakapott tinédzserek megbüntetése tehát csak arra jó, hogy a többiekben félelmet ébresszen a hasonló sorstól. A legtöbb amerikai iskolában bevezettek kötelező elrettentő szabályokat, ugyanakkor nincs arra bizonyíték, hogy ez a droghasználat csökkenéséhez vezetett volna. Az elrettentő gyakorlat ugyanakkor cinizmust és elidegenedést gerjeszt a fiatalok körében.
Bizonyíték
Foster, S. E. & Richter, L. (2001). Malignant Neglect: Substance Abuse and America’s Schools. (Rosszindulatú hanyagság: szerhasználat Amerika iskoláiban) National Center on Addiction and Substance Abuse. Columbia University. Report
Az amerikai iskolák többsége kötelező büntetéseket ír elő azon diákok számára, akik megszegik a szerhasználat tilalmát. A büntetési tételek jellemzően magukba foglalják az automatikus kizárást az iskolából, a felfüggesztést vagy alternatív iskolába történő átirányítást. A tanulmány szerint az iskolák 88%-a alkalmaz hasonló szabályokat az illegális drogok fogyasztóival, 87% az alkoholfogyasztókkal, 79% pedig a dohányosokkal szemben is. A szerzők szerint az ilyen szabályozás konzisztens ugyan a zéró-tolerancia elveivel, két negatív következménnyel jár. Először is a szülők és a kortárs tanulók inkább hallgatnak arról, ha tudomásukra jut, hogy valaki drogokat használ, mert meg akarják óvni a büntetéstől. Az elrettentő büntetéseket bevezető iskoláknak ezenkívül csupán kis hányada kínál segítő szolgáltatásokat azok számára a tanulók számára, akiknek drogproblémáik vannak.
Brown, J.H., & D’Emidio-Caston, M. (1995). On becoming “at risk” through drug education. (A drogprevenciós programok kockázatnövelő hatásáról) Evaluation Review, 19(4), 451-492.
Ez a tanulmány szintén a kaliforniai DATE vizsgálatok adatait elemzi. Beszámol a diákok a drogokkal kapcsolatos iskolai programokkal és szabályokkal kapcsolatos véleményéről. A tanulók többnyire úgy gondolják, hogy az elrettentő szabályok éppen azokat a diákokat rekesztik ki, akiknek a leginkább szükségük lenne a segítségre. A szerzők megjegyzik, hogy a Nemzeti Jövő-Monitorozási Tanulmány (National Monitoring the Future Study) szerint „nincs bizonyíték arra, hogy a diákok inkább a viselkedésüket változtatnák meg ahelyett, hogy kockáztatják a kicsapást.” (484. o.) A szerzők konklúziójukban kritizálják a prevenciós programokat azért, mert nem veszik figyelembe azokat az élettapasztalatokat, amelyeket a diákok hoznak magukkal az osztálytermekbe, különösen azokat a tapasztalatokat, amelyek a saját vagy mások droghasználatából erednek. Ez a gyakorlat aláássa az iskolai prevencióban részt vevő oktatók hitelességét, mivel üzeneteik ellentétesek lehetnek azokkal az tapasztalatokkal, amelyeket a diákok személyesen élnek át.
Resnick, M.D., Beaman, P.S., Blum, R.W., Bauman, K.E., Harris, K.M., Jones, J., Tabor, J., Beuhring, T., Sieving, R.E., Shew, M., Ireland, M., Bearinger, L., & Udry, J. (1997). Protecting adolescents from harm. (A serdülők védelme az ártalmaktól) Journal of the American Medical Association, 278(10), 823-832.
A Serdülők Egészségét Vizsgáló Országos Longitudinális Program (National Longitudinal Study of Adolescent Health) szerint csak a szülőkhöz-családhoz illetve az iskolához való „kötődés” (connectedness) képes védelmet nyújtani a szerhasználattal kapcsolatos egészségügyi kockázatokat vállaló magatartással szemben. Az iskolai elrettentő (vagy más) szabályok és a dohányzás, alkohol és illegális drogok használata között semmilyen kapcsolat nincsen. Csak a fiataloknak a családhoz illetve az iskolához fűződő kapcsolata van összefüggésben a pozitív magatartásbeli mutatókkal, például alacsonyabb szintű szerhasználattal.
II: A fiatalkori fejlődés és szocializáció elvei
A tanulmány szerint a fiatalok mentális képességeivel kapcsolatos, illetve a modern, komplex társadalmakba való szocializációs folyamatot bemutató viselkedés- és társadalomtudományi kutatások eredményei nem támasztják alá a prevenció jelenlegi irányzatait. A serdülőkori fejlődés három tényezőjét kell figyelembe venni: (a) kognitív tényező, avagy a felnőttekéhez hasonló gondolkodásra való képesség, (b) szocializáció és a kortárs közösség kritikus szerepe, és (c) a személyes identitás konstrukciója.
A serdülők éppolyan jó gondolkodási képességgel rendelkeznek, mint a felnőttek
A felnőtt gondolkodás és probléma-megoldás képességei a korai serdülőkorban alakulnak ki. A tinédzserek felfedezik az inkonzisztenciákat az érvelésben, mélyre ható kérdéseket tesznek fel a szabályokkal és előírásokkal kapcsolatban és megkérdőjelezik a világ működésének módját. A helyes információk birtokában éppolyan racionális döntéseket hoznak, mint a felnőttek. Mikor saját későbbi tapasztalataik ellentmondanak annak, amire gyermekként tanították őket, hajlamosak a korábbi ismeretek elvetésére. Míg a serdülők éppoly helyesen gondolkodnak, mint a felnőttek, nélkülözik az élettapasztalatokat. A fiatalokra jellemző impulzív, kockázatvállaló magatartást sokkal inkább a tapasztalatok hiánya magyarázza, mintsem az intelligencia hiánya.
Bizonyíték
Moshman, D. (1999). Adolescent Psychological Development: Rationality, Morality, and Identity. (A serdülők pszichológiai fejlődése: racionalitás, moralitás és identitás) Erlbaum.
Ez a serdülők fejlődéséről szóló munka a következő konklúzióra jut: „Az esetek többségében a serdülő- és felnőttkor közötti különbség elsősorban a kulturális elvárásokban és korlátozásokban jelenik meg, mintsem a lényegi pszichológiai jellemzőkben. Ha megértjük, hogy a fejlődés nem korlátozódik a gyermekkorra, akkor a serdülőkort úgy határozhatnánk meg a legjobban, mint a felnőttkor első fázisát.” Ez a konklúzió arra vezeti Moshmant, hogy a serdülőket „tapasztalatlan felnőttként” jellemezze és azt sugallja, hogy a serdülők számára megfelelő oktatásnak sokkal inkább a felső, és nem az általános iskolák oktatási módjához kellene hasonlítania.
Hine, T. (1999). The Rise and Fall of the American Teenager. (Az amerikai tinédzser felemelkedése és bukása) Perennial.
Ez a serdülőkor USA-beli történetét bemutató tanulmány másféle bizonyítékokkal támasztja alá Moshman következtetéseit. A történelem korábbi korszakaiban a legtöbb tizenéves nem élte meg az életnek azt a szakaszát, amit mi „serdülőkorként” azonosítunk. Az elemi iskola befejezése után a tizenévesek nagy többségének felnőttkori munkahelyi és élet-szerepeket kellett felvállalniuk. Csupán a befolyásos családok leszármazottai folytatták tanulmányaikat a közép- és felsőfokú oktatásig. Ezt olyan korlátozó intézményei kontextusban tették, amely a kontroll tekintetében tulajdonképpen kiterjesztette ki a gyermekkort, korunk kultúrája számára már elképzelhetetlen módon. Amire a „serdülő” fogalma elterjedt, már jócskán megkezdődött a 20. század. Az általunk ismert tinédzser-kultúra nem jelent meg egészen a II. világháborúig.
Quadrel, M.J., Fischhoff, B. & Davis, W. (1993). Adolescent (in)vulnerability. (A serdülők sérülékenysége/sérthetetlensége) American Psychologist, 48(2), 102-116.
A cikket megjelentető folyóirat szerkesztője úgy jellemezte ezt az írást, mint amely „megkérdőjelezi azt a régóta fennálló hiedelmet, hogy a serdülők nem képesek helyes döntéseket hozni ha bizonyos lehetőségek közül kell választaniuk … és kétségbe vonja azt a vélekedést, hogy a serdülők sérthetetlenség-érzete … kockázatvállaló magatartásformákhoz vezet, … illetve elveti az olyan prevenciós szemléletet, amely a serdülők inkompetenciájáról és sérthetetlenség-érzetéról szóló elméleten alapszik”. (Takanishi, R. P., 86. o.) A szerzők arra következtetnek, hogy a serdülők inkompetenciáját hirdető elméletek kontraproduktív paternalizmushoz vezetnek, amely „lealacsonyítja és stigmatizálja a serdülőket”. (114. o.) A prevenciós edukáció vonatkozásában azt javasolja, hogy az oktatási folyamatot sokkal a inkább felnőtt igényeknek megfelelővé kellene tenni.
A kortárs csoportok szocializációja
Akár fiatalokról, akár felnőttekről is van szó, a kortárs csoportok tagjai összehasonlítják és szembeállítják magukat más csoportok tagjaival. Ez a folyamat elősegíti a csoportszolidaritás kialakulását. Másfelől a különlegesség és különbözőség érzetével jutalmazza a individuális tagokat, hozzájárulva a személyes identitás fejlődéséhez. A kortárs csoportok különösen nagy befolyással bírnak a serdülőkorban, amikor az egyén önmagáról alkotott koherens érzetének konstrukciója a fejlődés kulcsa.
A vélekedések rendszerének (ideológia) kifejlesztése fontos részét képezi ennek az identifikációs projektnek. A szociális világ gyakran azt mondja a serdülőknek, hogy a szerhasználat élvezetes dolog, sőt, még jótékony is. Az alkohol és más drogok használata ezenkívül a felnőttek kontrollja alóli felszabadulás útját is demonstrálja. Különösen így van ez akkor, ha a felnőtteket úgy szemlélik, mint akik a szabadság és vidámság ellen vannak.
A serdülők ezenkívül hajlamosak arra, hogy dogmatikusan viszonyuljanak a jó és rossz dolgokkal kapcsolatos újonnan szerzett képzeteikhez, részben azért, mivel ezek közül a képzetek közül sokat még nem ellenőriztek a gyakorlatban. Ellenállóak az olyan üzenetekkel szemben, amelyek ellentmondanak a saját tapasztalataiknak, ez utóbbi a barátaiktól szerzett ismereteiket is magába foglalja. Ez az a sarokkő, amelyen a prevenciós programok hagyományos megközelítési formái gyakran elbuknak.
Bizonyíték
Harris, J.R. (1995). Op cit. p. 16.
Harris a kortárs csoportokról szóló szakirodalom szemléje során megfigyelte azt, hogy a serdülők viselkedése a komplex társadalmakban (azaz olyan társadalmakban, ahol a fiatalok számára nem engedélyezik, hogy a fizikai fejlődés kiteljesedésével rögtön felnőttnek nyilvánítsák magukat) a tinédzserek és a felnőttek egymással szembenálló csoportokba való ön-besorolását eredményezi. Ennek a különbségtételnek a fő következménye az, hogy a nyugati társadalmakban a bűncselekmények elkövetése különösen elterjedt a serdülők körében, a szabályszegők között gyakran olyan fiatalok is vannak, akik modell-gyermekek voltak és akik később törvénytisztelő állampolgárokká válnak. Harris következtetése szerint „a serdülők a felnőtt státuszra törekednek – szembeállítják magukat a felnőttekkel. Jellegzetes módon öltözködnek, viselik a hajukat, beszélnek és viselkednek, és bár testméretük a felnőttekéhez hasonló, bárki könnyen megkülönböztetheti őket.”
McAdams, D.P. (1993). The Stories We Live By (Az általunk megélt történetek) Guildford Press.
Ez a munka az identitás fejlődését követi nyomon a korai gyermekkortól egészen a felnőttkorig. Az identitást a szerző „személyes mítoszként” kezeli, amely az élet sikeres periódusaiban lefektetett elemek konstrukciója. A serdülőkor két mérföldköve az (a) formális vagy absztrakt gondolkodás és a (b) személyes nézetek vagy ideológia kifejlesztése. A szerző Erik Erickson nyomán az ideológiát „az emberiségről és a világról alkotott eszmék szisztematikus összességeként” fogja föl, amely a serdülőkorban jelenik meg, amint az absztrakt gondolkodás képessége kialakul arról, „aminek lennie kell”. (312. o.) Az ideológia az identitás „settingje”, amely elhelyezi az egyén személyes mítoszát „egy bizonyos etikai, vallási és episztemiológiai ’időben és térben’”. (81. o.) Más szavakkal a meggyőződéseknek szociális eredete van és a személyes identitás integráns részét képezik. (Emiatt olyan nehéz őket megváltoztatni; különösen a serdülőknek, akik még nem tapasztalták meg egyes eszméik következményeit).
III: A serdülők számára kialakított drogprevenciós programoknak hangsúlyozniuk kell a fiatalok iránti tiszteletet és a fiatalok bevonását
A prevenciós programoknak úgy kell megközelíteniük a fiatalokat, hogy közben számolnak az aktív részvételre való igényükkel. A tudományos kutatások pozitív eredményeket mutattak ki az interaktív tanulásnál, míg gyakorlatilag semmit az ismétlődő, „faktuális” tananyagnál, amely abból áll, hogy a tanárok a drogok veszélyeiről szóló információkat ismételgetnek a diákoknak. A tanárok és diákok közötti valódi interaktív oktatási kapcsolat során a tanulási folyamat és az időzítés áll az első helyen. A megfelelő kapcsolat bizalmon alapul – a tanulók tudják, hogy az oktató törődik velük és mindig őszinte. Magába foglalja a tiszteletet – a tanár elismeri a tanulók intelligenciáját, személyes tapasztalatait és aktív hozzájárulását. Magába foglalja a rugalmasságot – a tanulóknak egyenlő esélyük van a tanóra menetének befolyásolására és a tanár felismeri a „tanításra alkalmas pillanatokat”, amikor a tanulók meg akarnak tudni valamit. Végül magába foglalja a felelősséget is – a tanulók és a tanárok egyaránt felelősek azért, hogy a tapasztalatot érdemlegessé tegyék.
A kutatási eredmények egy másfajta tanulási folyamat mellett szólnak
A középfokú oktatást általában azért érik kritikák, mivel nem képes a serdülőket a mentális fejlettségüknek megfelelő szinten kezelni. Mivel a fiatalok a felnőttekével megegyező kognitív képességekkel rendelkeznek, képesek arra, hogy a prevenciós üzeneteket a saját információforrásaik fényében értékeljék. Így készek arra, hogy felismerjék a féligazságokat és túlzásokat. Rossz néven veszik, ha úgy kezelik őket, mintha nem lennének képesek önálló döntések meghozatalára. Nem fogadják el az olyan előadásokat, amelyek személyes döntések meghozataláról szólnak, miközben csupán egyetlen döntést mutatnak be úgy, mint ami elfogadható. Nyílt párbeszédre törekszenek és azt várják el a felnőttektől, hogy tisztelettel kezeljék őket.
Bizonyíték
Eccles, J.S., Midgley, C., Wigfield, A., Buchanan, C.M., Reuman, D., Flanagan, C., & Mac Iver, D. (1993). Development during adolescence (A serdülőkori fejlődés) American Psychologist, 48(2), 90-101.
Ezek a szerzők bemutatják azokat a tudományos eredményeket, amelyek szerint eltérések mutatkoznak a serdülők fejlesztésének igénye és az otthon és iskola szociális környezetének általános lehetőségei között. Azzal érvelnek, hogy a középiskolai tanulmányaikat megkezdő serdülők gyakran „regresszív” környezeti változással szembesülnek. A tanárokkal való kapcsolatuk személytelenné válik, kevesebb lehetőségük nyílik a döntéshozatalban való részvételre a tanórákon és azt tapasztalják, hogy függetlenségük csökken egy olyan időszakban, amikor a serdülőkor fejlődési folyamatai éppen ennek ellenkezőjét követelnék meg. Bár a munka az amerikai középiskolák általános kritikáját fogalmazza meg, a szerzők diagnózisa és következtetései helytállóak a legtöbb drogprevenciós programra vonatkoztatva is.
Tobler, N.S. & Stratton, H. (1997). Effectiveness of school-based prevention programs: A meta-analysis of the research (Az iskolai alapú prevenció programok: a kutatás meta-analízise) Journal of Primary Prevention, 18(1), 71-128.
Ez a mérföldkőnek számító kutatás 120 alkohol és drogprevenciós program tudományosan valid hatásvizsgálatának eredményei alapján egységes elemzést nyújt a programok jellemzőiről és eredményeik mutatóiról. Az interaktív tanulási stratégiák alkalmazása volt az egyetlen olyan jellemző, amely megkülönböztette a pozitív hatásokkal járó programokat azoktól, amelyek hatástalanok maradtak. A nem-interaktív programok növelték ugyan a diákok alkohollal és drogokkal kapcsolatos tudását, de nem változtatták meg a hozzáállásukat és nem csökkentették a szerhasználatot. Az interaktív programok pozitív eredményeket hoztak mind a három mutatóban: tudás, attitűdök és használat. A szerzők arra következtettek, hogy a csoport folyamat volt az a tényező, amely megkülönböztette az interaktív és nem-interaktív programokat.
Interaktív tanulás, kötődés és rugalmasság
A korábban már idézett serdülők egészségét vizsgáló országos longitudinális vizsgálat (Resnick et al., 1997) kimutatta, hogy a fiatalsággal járó minden kockázatvállaló magatartásformával (kivéve a terhességgel) szemben a legjelentősebb védelmi tényező az iskolához és családhoz való kötődés. A „kötődés” kapcsolatot jelent, de nem olyan absztrakciókkal való kapcsolatot, mint a család vagy az iskola, hanem gondoskodó kapcsolatot. Beck (1998) korábban idézett áttekintése az USA prevenciós edukációjának történetéről azt sugallja, hogy a fiatalok akkor használják a droggal kapcsolatos információkat, ha azok pontosak, őszinték és bizalommal adják át őket. A szerző szerint nem volt bölcs dolog elvetni az információ-átadó megközelítéseket csak azért, mert a korábbi prevenciós programok nem voltak hatékonyak. Ha a tanárok elfogult és pontatlan ismereteket szolgáltatnak, akkor a hatás vagy elmarad, vagy egyenesen kontraproduktív lesz azon tanulóknál, akik rendelkeznek más információforrásokkal is. A korábbi információs programok azért buktak el, mert inkább indoktrinációt folytattak, mintsem tájékoztatást.
A fiatalok nagyon érzékenyek a felnőttekhez fűződő kapcsolatuk minőségére. Bizonyos kapcsolati formák a kötődés kialakulása ellen dolgoznak. Az olyan a tanárok felé, akik nem veszik figyelembe, amit a diákok eddig tudtak a drogokról, és nem érdeklődnek aziránt, amit a diákok el szeretnének mondani, a diákok nem alakítanak ki kötődést. A fiatalok az ilyenfajta viselkedést nemtörődömnek és lealacsonyítónak tartják. A fiatalok és felnőttek közötti pozitív kötődés az ifjúságfejlesztő megközelítés sarokköve. Az ifjúságfejlesztő programok a rugalmasság fejlesztését hangsúlyozzák – tehát annak a képességnek a fejlesztését, amely lehetővé teszi a fiatalok számára, hogy az akadályok és megpróbáltatások ellenére is sikeresen helytálljanak. A rugalmasság elve a prevenciót a fiatalok hibáinak kompenzációjától (tehát a jelenlegi „kockázati-tényező” megközelítéstől) a pozitív tulajdonságok és erősségek fejlesztése felé irányítja. A jelen cikk azt mutatja be, hogy a rugalmasság elveit a drogprevencióra is alkalmazni lehet.
Brown, J.H. (2001). Youth, drugs, and resilience education. (Ifjúság, drogok és rugalmasság edukáció) Journal of Drug Education, 31(1), 83-122.
A jelenlegi kognitív neurológiai kutatások bemutatják, hogy az érzések és vonzalmak az emberi tanulás alapvető komponensét képezik. A jelentés érzete és a tárgyal kialakított kapcsolat elősegíti a tanulást és összeköti a viselkedéssel. Ezt a folyamatot a tanár és diák közötti szoros kapcsolat (kötődés) megkönnyíti. „Mikor a fiatalok elhiszik, hogy a felnőttek hallgatnak rájuk az őket érintő kérdésekben – szükségletek, félelmek, a droghasználattal kapcsolatos kíváncsiság -, akkor személyes kapcsolat alakul ki.” (105. o.) „A drogokkal kapcsolatos helyes információk megkülönböztetik egymástól a drogokat, a használat szintjeit és azokat a különféle helyzeteket, amelyekben a droghasználat előfordul.” (106. o.) A zéró-tolerancia elve által megkövetelt „ne drogozz” üzenetek és a kockázati-tényező megközelítésen alapuló prevenció más szóval minden drogot úgy kezel, mintha ugyanolyanok lennének, és elhallgatja azokat az információkat, amelyek elősegíthetnék azoknak a biztonságát, akik a kísérletezést választják. Egy olyan fiatal népesség esetében, ahol az alkohol és más drogok használata normaziáltnak számít, ez a megközelítés azt bizonyítja, hogy a felnőttek egyrészt nem értik azt a világot, amelyben a fiatalok élnek, másrészt nem is törődnek vele.
Tobler, N.S. (1992). Drug prevention programs can work: Research findings. (A drogprevenciós programok működhetnek: kutatási eredmények) Journal of Addictive Diseases, 11(3), 1-28.
Ez a tanulmány összehasonlítja egymással a különböző vezető-típussal rendelkező prevenciós programokat. A mentálhigiéniai szakemberek és tanácsadók voltak a leghatékonyabbak, utánuk a kortárs segítők következtek. A általános pedagógusok voltak a legkisebb hatással. (Ez az eredmény nem a tanárok általános inkompetenciáját sugallja, hanem azt a tényt, hogy az iskolai tanórákon megfelelőnek számító megközelítés nem működik a személyes választásokkal és fejlődéssel kapcsolatos oktatásnál). Tobler arra következtet, hogy a vezetőknek olyan embereknek kell lenniük, akik „kompetensek a csoport-folyamatban, akik megerősíthetik az interakcionális folyamatot és odafigyelhetnek arra a csoportra, amelyet egyidejűleg vezetnek is. A sikeresek vezetőknek megvan a képességük ahhoz, hogy útmutatóként viselkedjenek ahelyett, hogy uralkodnának. Képesek az ambivalencia tolerálására, tudják, mikor maradjanak csöndben, hogy megkönnyítsék a valódi dialógus kialakulását. Képesek arra, hogy segítsék a serdülőket a felelősségteljes döntések meghozatalában, és hogy ösztönözzék a szabad döntéshozatalt és az egyén személyes eltökéltségét.” (20-21. o.)
Ez visszavisz minket a kezdeti problémához – a felnőtteknek meg kell hallgatniuk a tizenéveseket. A könyv végén a szerző elmondja, hogy bár ezt a követelményt nem lehet a szigorú értelmeben vett tudományos kutatások eredményeivel alátámasztani, ékes példáját mutatja annak, hogy milyen sokat lehet tanulni azáltal, ha valaki inkább beszélgetni akar a fiatalokkal és nem beszédet intézni hozzájuk.
Hersch, P. (1998). A Tribe Apart: A Journey into the Heart of American Adolescence (Elkülönült törzs: utazás az amerikai serdülőkor szívébe) Fawcett-Columbine.
„A serdülőkorral kapcsolatos zavar napjainkban nem a lázadás miatt alakult ki, hanem sokkal inkább azért, mert nincs kommunikáció a felnőttek és kamaszok között, és mert a felnőttek nem néznek szembe realisztikusan és őszintén azzal, hogyan is néz ki a kamaszok világa valójában. A lényeg: bár oktathatjuk a kamaszokat a szívügyünknek tekintett dolgokra, ha nem érdekli őket, hogy mit gondolunk, vagy nincs olyan kapcsolat közöttünk, ami számítana nekik, illetve ha azt hiszik, hogy tudatlanok vagyunk azzal a valósággal kapcsolatban, amelyben élnek, nem fognak minket meghallgatni.” (365. o.)
A prevenciós oktatás egy olyan vállalkozás, amelynek során a felnőttek megpróbálják befolyásolni a fiatalok élettel kapcsolatos döntéseit. Ez nem olyan szokványos tanóra, mint az algebra vagy akár akár a történelem. A hitelességet és a bizalmat mindkét oldalon meg kell szilárdítani, ha pozitív hatást akarunk kiváltani. A kapcsolat és a kölcsönhatás az első. A tananyag tartalma csak akkor következhet, ha ezeknek az előzetes követelményeknek eleget tettünk.
A következőkben bemutatjuk az interaktív tanulás négy fő jellemzőjét.
• A felnőttek akkor nyújtanak információt, ha erre kérik őket, és nem predesztinált módon. Ez a „tanításra alkalmas pillanat” alapelve. A tanulókat be kell vonni a tanrend kialakításába. A nyílt vita és dialógus elősegíti az aktív részvételt.
• A felnőttek felismerik, hogy sok, ha nem a legtöbb tizenéves már találkozott a drogokkal (még azok is, akik soha nem próbálták ki), és hogy az ebből a saját tapasztalatból származó információkat és kérdéseket a felszínre kell engedni.
• A felnőtteknek hiteles információ- és tapasztalat forrásnak kell lennie. Az őszinteség és a nem ítélkező megközelítés alapvető a hitelesség kialakításában. A tanulóknak biztosnak kell lenniük abban, hogy a felnőtt felmerülő aggodalmai a saját egészségüket és biztonságukat szolgálják.
• A nyílt, interaktív tanulási folyamat egyértelműen elősegíti az ön-identifikációt a problémás használóknál, illetve segít azon kérdések megválaszolásában, hogy miként közelítsenek egy olyan baráthoz, akinek problémái vannak. Az intervenciót és az ehhez kapcsolódó segítő szolgáltatásokat az interaktív prevenciós programmal koordináltan kell alkalmazni.
Zárógondolatok
A fiatalok már tudják, hogy kipróbálhatják a drogokat. Tudatában vannak annak, hogy a drogok elérhetőek, illetve könnyen utána lehet járni, hogy hol lehet őket beszerezni. Tudják, hogy viszonylag kevés marihuána-fogyasztó kezd el más illegális drogokat használni. A legfontosabb az, hogy tudják, a kipróbálás vagy elutasítás az ő saját döntésük. A fiatalok nem kérnek engedélyt a felnőttektől, hogy drogokat használjanak, és egy őszinte, nyílt tanulási folyamat sem az engedélyadásról szól. A részt vevők közötti tapasztalatcsere egy ilyen folyamat során nem fog különbözni attól az információtól, amit a fiatalok egymás közti párbeszédeikben egymásnak mesélnek. A különbség egy bölcs és tájékozott tanár vagy facilitátor jelenlétében van, illetve a pozitív oktatási folyamat alkalmazásában.
Az eredeti angol szöveg elolvasható itt!
Linkek:
Safety first: ártalomcsökkentő iskolai prevenció
Egy alkoholista társadalomnak könnyebb a drogról beszélni (Index)
