Thomas Insel idén megjelent könyve érdekes kör-(és kór-)képet állít fel az amerikai nép mentális egészségének alakulásáról a 60-as évektől napjainkig. Mi magyarok is sokat tanulhatunk belőle: nem elég, hogy tudjuk, mi működik a mentális betegségek kezelésében. De az is fontos, hogy foglalkozzunk a mentális egészséget rontó társadalmi tényezőkkel, amelyek a szenvedést újratermelik és súlyosbítják.
Thomas Insel neurológus kutató és pszichiáter több, mint 10 évig volt igazgatója a Nemzeti Mentális Egészség Intézetnek (National Institute of Mental Health, NIMH), ami a mentális betegségekkel kapcsolatos tudományos kutatások egyik fő támogatója az USA-ban. Ebben a minőségében számos olyan kutatást finanszírozott, ami fényt derített a mentális betegségek mögött álló neurológiai folyamatokra az agyban. Hitt abban, hogy ezek a kutatások áttörést hozhatnak a mentális zavarok kezelésében. Egészen 2015 májusáig, amikor egy találkozás megváltoztatta az egész hozzáállását és arra késztette, hogy otthagyja az állását.
Nem véletlen, hogy Insel ezzel a sztorival kezdi az új könyvét, ami „Gyógyítás: utunk a mentális betegségtől a mentális egészségig” (Healing: Our Path from Mental Illness to Mental Health) címmel jelent meg idén angolul. És ami nem csak a saját személyes fejlődését, de az egész ország mentális betegségekhez való hozzáállásának fejlődését is nyomon követi.
Az Insel életében mérföldkőnek bizonyult találkozásra egy konferencián került sor Portland-ben, Oregon államban, ahol NIMH igazgatóként előadást tartott arról, hogy intézménye milyen úttörő kutatásokat támogatott az elmúlt években. Agyszkennerrel készített képeket mutogatott arról, mi történik egy depressziós ember fejében. Beszélt arról, hogy a szkizofréniában szenvedő gyermekek őssejtjeiben rendellenes neuron-elágazásokat lehet kimutatni. Tudományos szempontból ezek fontos eredmények voltak: büszke volt rá, hogy sikerült az adófizetők pénzét hasznosan elkölteni.
Az előadás után azonban felszólalt egy szakállas férfi, aki másként vélte: „Úgy látszik, maga nem érti ezt az egészet. Van egy 23 éves fiam, aki szkizofréniával küzd. Eddig ötször került kórházba, háromszor követett el öngyilkossági kísérletet és ma már hajléktalan. A házunk lángokban áll, és maga itt falfesték kémiai összetételéről beszél nekünk. De mit tesz azért, hogy eloltsuk a tüzet?”
Inselt mélységesen felkavarta ez a találkozás. Eleinte ellenérveket keresett: „a tudomány maraton, és nem sprint”. „Többet kell tudnunk, mielőtt többet tehetünk.” „Legyen türelmes, a forradalmakhoz idő kell.” De aztán magába szállva rájött, hogy a férfinak igaza van. Mert hiába volt méltán büszke azokra a tudományos kutatásokra, amelyek a mentális zavarok mögött húzódó neurológiai folyamatokat vizsgálták. Valójában ezekkel a kutatásokkal nem jutottunk sokkal közelebb ahhoz, hogy a mentális zavarral élők és hozzátartozóik élete könnyebbé váljon. Hiábba értettük meg jobban a mentális betegségek neurológiai hátterét: azok diagnózisát, terápiáját illetően az elmúlt 1-2 évtizedben nem sikerült igazi áttörést elérni. Mi több, eközben az amerikai társadalom mentális egészégi állapota ijesztően romlott és romlik.
Vajon mi a magyarázata annak, hogy azoknak az amerikaiaknak, akiknek pszichiátriai ellátásra lenne szükségük, csupán 40%-a jut be valamilyen ellátásbe? Miközben a legtöbb betegség esetében, pl. rák, cukorbetegség, ez az arány jóval magasabb. Hogy lehet, hogy azoknak, akik ellátásba jutnak, csupán 40%-a kap a személyes szükségleteiknek megfelelő ellátást? És csak az ellátásba jutók egyharmadának javul tartósan az állapota? Miért illetik ilyen sokan a „broken” (elromlott, összetört) jelzővel az amerikai mentális egészségügyi ellátórendszert? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv.
Rosemary Kennedy és a fordulat a mentális betegségek kezelésében
A Kennedy-család sokáig kevésbé ismert tagja volt Rosemary Kennedy, a merénylet áldozatául esett Jack Kennedy elnök (JFK) testvére. Élettörténete összefonódott a mentális betegségek történetével. Az 1918-ban született Rosemary-t gyermekkorában az egyik legelragadóbb, legokosabb Kennedy-gyermeknek tartották. Hamarosan kiütközött azonban, hogy súlyos mentális problémákkal küzd. Szélsőséges hangulatingadozásaival a család nehezen tudott mit kezdeni. Először bentlakásos egyházi iskolába adták, de ott az állapota csak tovább romlott.
Apja, John Kennedy, a pszichiáterek tanácsára az akkoriban legkorszerűbbnek tartott gyógymódhoz, a lobotómiához fordult. Az 1941-es műtét azonban katasztrofális eredményekkel járt. A lány elveszítette az értelmes beszéd készségét, és járni is újra kellett tanulnia. Élete végéig állandó ellátásra szorult.
Rosemary sorsa a családi életrajzírók szerint évtizedekig egy bűnös titokként mérgezte meg a Kennedy-család életét. A korban megszokott módon egy intézetbe dugták, ahol szinte teljes elszigeteltségben élte életét. Még a saját családtagjai is csak 1961-ben tudták meg a teljes igazságot, amikor az apa agyvérzése miatt már nem tudott tovább gondoskodni a lánya intézményes kezeléséről. Az anya, Rose Kennedy soha nem bocsátotta meg magának, hogy hagyta, hogy a lányát eltávolítsák a családból. Évekkel később azt nyilatkozta, hogy bár nagyon bántotta, hogy két fia is merénylet áldozatává esett, de a leginkább amiatt szenvedett, ami Rosemary-vel történt.
Rosemary sorsa egyáltalán nem volt egyedülálló. Akkoriban mintegy 600 ezer ember élt bentlakásos állami elmegyógyintézetekben az Egyesült Államokban, elszakítva a közösségtől, a családjától. Gyakran hosszú évtizedekig, vagy élete végéig. Ez volt a sztenderd eljárás a mentális betegségek esetében. A mentális zavarokkal küzdő emberek a család számára szégyenfoltot jelentettek, próbálták őket minél inkább elkülöníteni a „normális” emberektől. És ez sok család életében jelentett súlyos traumát.
Rosemary húgát, Eunice-t is mélyen megrázta a nővére sorsa. Amikor bátyját 1961-ben elnökké választották, elhatározta, hogy kihasználja a befolyását arra, hogy gyökeresen átalakítsa a mentális egészséghez való hozzáállást az országban. Eunice részt vett annak az 1963-as beszédnek a megírásában, amelyet az elnök a Kongresszushoz intézett – és ami paradigmaváltást jelentett az eddigi politikához képest.
Még ebben az évben, Jack Kennedy halála előtt egy hónappal, hatályba lépett a Közösségi Mentális Egészség Törvény (Community Mental Health Act), ami rendelkezett az elavult bentlakásos állami intézmények felszámolásáról és közösségi ellátással való felváltásáról. A törvény felgyorsította az ún. deinstitutionalizáció (intézménytelenítés) folyamatát, és elősegítette az akkor forradalmian újnak számító antipszichotikus gyógyszerek (pl. klorpromazin) alkalmazását. Ezek jelentőségét a mentális gyógyászatban a penicilinéhez hasonlították, és számos páciens esetében drasztikus életminőségjavulást eredményeztek, ami lehetővé tette az elmegyógyintézetek elhagyását.
Felemás intézménytelenítés
Az elmegyógyintézetekben élők száma az évszázad végére 90%-al csökkent. Állandó elmegyógyintézeti kezelésre ezután csak a legsúlyosabb esetekben került sor. A mentális egészséggel kapcsolatos válság azonban távolról sem oldódott meg. A közösségi ellátás eszméje, bár kétségkívül előremutató volt, nem úgy került átültetésre a valóságban, mint ahogy azt várták. Az elmegyógyintézetek lakói közül tömegek kerültek az utcára, mindenféle ellátás nélkül. Tömegeiket tovább gyarapították a vietnámi háborúból hazatérő, poszt-traumatikus stressz szindrómával (PTSD) küzdő veteránok.
Az állami elmegyógyintézetek megszűnésével a szövetségi kormányra hárult a feladat, hogy kiépítse a közösségi ellátás intézményhálózatát. Hamar kiderült azonban, hogy erre sem a megfelelő erőforrások, sem a megfelelően képzett szakemberek nem állnak rendelkezésre. A kor közösségi pszichiáterei, pszichológusai jellemzően a kevésbé súlyos, viszonylag erős szociális hálóval rendelkező emberekre összpontosítottak. Elsősorban pszichodinamikus terápiás módszereket (főleg pszichoanalízis) alkalmaztak. Az intézményes ellátásból kikerülő súlyos mentális betegségekkel (Severe Menthal Illness, SMI) küzdő, gyakran az utcára kerülő emberek ellátását nem vállalták el. Hiányoztak az otthonteremtést, munkahelyteremtést támogató programok. Az utcai élet pedig gyors romlást eredményezett a mentális betegek állapotában.
1977-re az állami elmegyógyintézetek 400 ezer ágya szűnt meg – azonban az intézetekből elbocsátott betegeknek csupán 5%-a került át közösségi ellátásba!
Jimmy Carter elnök még tett egy utolsó kísérletet arra, hogy a rendszert megjavítsa. 1980-ban aláírta a Mentális Egészség Ellátórendszer Törvényt (Mental Health System Act), ami a közösségi pszichiátriai ellátás fejlesztését írta elő. Ez a törvény hangsúlyosan nem csak a betegségek kezelésére – hanem a mentális egészség megőrzésére, és a problémák megelőzésére fókuszált. A mentális egészséget nem kizárólag orvosi kérdésként fogta fel, hanem társadalmi kérdésként is, így próbált koordinációt teremteni a különféle egészségügyi (pl. pszichiátriai kezelés) és szociális beavatkozások (pl. lakhatás) között. Még egy betegjogi szekciót is tartalmazott.
Amennyiben ezen az úton haladnak tovább a dolgok, akkor valószínűleg másként alakul minden.
Neoliberális fordulat
A 80-as évekkel azonban lezárult a proaktív, társadalmi felelősségvállalástól vissza nem riadó szövetségi kormányzás kora az USA-ban. Ronald Reagan elnökké választásával egy teljesen új, neoliberális-neokonzervatív doktrína vált uralkodóvá, ami a problémák forrásának a „túlzott” állami beavatkozásokat tette meg. És tudatosan, szisztematikusan építette le a jóléti államot – és benne a mentális betegségekkel foglalkozó ellátórendszert is.
Reagen egyik első dolga a beiktatását követően az volt, hogy szakított Kennedy és Carter örökségével. Egy tollvonással megszüntette a szövetségi állam mentális egészségre fordított költségvetésének nagy részét. A mentális egészség, ami nem volt túl népszerű téma, és a mentális betegséggel küzdők nem rendelkeztek nagy érdekérvényesítő erővel, lekerült a napirendről. Jellemző, hogy még azokat a mentális egészség tanácsadókat is menesztették a Fehér Házból, akiket még Carter fogadott fel.
Az eredmény: még több súlyos mentális betegséggel küzdő ember maradt mindenféle ellátás nélkül. A várólisták növekedtek, programok szűntek meg, szakemberek vándoroltak el a meglévő intézményekből.
A vagyonosok, akiknek jó biztosításuk van, persze ezután is hozzáférhettek jó minőségű ellátáshoz és a legjobb szakemberekhez. De milliók maradtak megfelelő egészségbiztosítás nélkül. És az állami rendszerben (Medicaid) finanszírozott ellátások minősége pedig alacsony maradt. A szolgáltatások nem integráltak, hanem töredezettek: nincsen összehangolva például a lakhatást és a pszichiátriai ellátást biztosító szakemberek munkája.
A mentális betegségek egyik szomorú következménye: az öngyilkosságok számának emelkedése. Az USA-ban minden évben 47 ezer ember válik öngyilkosság áldozatává – mintha minden nap 129 embert gyilkolnának le egy iskolai lövöldözésben. Minden 11 percben öngyilkos lesz valaki. Az öngyilkosságok 90%-a valamilyen mentális zavarral áll összefüggésben. Egy mentális betegséggel küzdő ember várható élettartama még mindig annyi, mint amennyi az 1920-as években volt egy áltagos ember várható élettartama.
Miközben a világon az öngyilkosságok aránya lassan, de biztosan csökken, Amerikában 1999 és 2018 között 33%-al nőtt!
A korai kezelésbevétel kulcsfontosságú a mentális betegségeknél – és az öngyilkosság megelőzésében. Teljesen más például, ha valaki még a szkizofrénia korai stádiumában jut ellátáshoz, mintha már súlyos, késői stádiumban. A gyakran hajléktalan mentális betegek többnyire már csak a legsúlyosabb állapotban jutnak ellátáshoz.
Állapotukat az utcán tovább súlyosbítja a szerhasználat, amit sokan egyfajta öngyógyításként, túlélési technikaként alkalmaznak. A napokig tartó szerhasználat, a megfelelő alvás, evés, tisztálkodás és társas érintkezés hiányával együtt, még egy egészséges embert is pszichotikus állapotba tud sodorni. A mentális betegséggel küzdők végül sok esetben a kórházak sürgősségi osztályain kötnek ki, ahol aztán napokat töltenek el, mert nincs megfelelő pszichiátriai intézmény, ami be tudná őket fogadni. Ide-oda tologatja őket a rendszer, amíg aztán visszakerülnek az utcára.
És a másik intézményrendszer, ami szinte számolatlanul nyeli el a mentális betegségekkel élőket, anélkül, hogy megfelelő ellátást biztosítana nekik: a büntetésvégrehajtás. Több százezer ember kerül rácsok mögé, akiknek az igazi problémája a súlyos mentális zavarok, a függőség és a hajléktalanság.
Sokat elmond, hogy 2014-ben mintegy 350 ezer súlyosan mentális beteg ember ült rácsok mögött – miközben az állami elmegyógyintézetekben összesen 35 ezer ember – tízszer kevesebb – állt kezelés alatt.
„Az elmúlt három évtizedben a fogdák és börtönök váltak a de facto elmegyógyintézetekké,” írja Insel.
A legszörnyűbb az, hogy az utcai kaotikus életmódhoz és teljes létbizonytalansághoz képest a börtönök még mindig gyakran pozitív változást jelentenek. Ideiglenesen.
Mert a börtönök még a személyzet legjobb szándékai esetében is az egyik legkedvezőtlenebb környezetet biztosítják egy mentális vagy viselkedési problémákkal küzdő ember felépüléséhez. Elzárják az éltető szociális kapcsolatoktól, tovább lökik az elmagányosodás felé, újratraumatizálják a már traumatizált embereket. Nincs intimitás, nincs privátszféra, a fizikai rácsok mellé mentális rácsok épülnek.
A betegségközpontú megközelítéstől az egészségközpontú megközelítés felé
Thomas Insel szerint az amerikai állam mentális egészséghez való hozzáállása ezer sebtől vérzik. De ez a következetés nem jár együtt pesszimizmussal. Hiszen szerinte alapvetően tudjuk, hogy mi az, amik működik. A probléma az, hogy nem csináljuk azt, ami működik – vagy nem megfelelőképpen, nem megfelelően összehangolva. Nem is főleg az egyes módszerekkel van a probléma: hanem az egész rendszer működésének hiányosságaival.
Az elmúlt évtizedben elég jelentős pozitív fejlemények is történtek a mentális egészségügyi rendszer fejlesztése terén.
Ilyen például a koordinált szakellátás (coordinated specialty care) program, ami a súlyos mentális zavarokkal, például szkizofréniával küzdő embereknek nyújt integrált tanácsadást és segítséget. Ez egy kliens-központú kezdeményezés, amelyben egy különféle szakemberekből (pl. pszichiáter, pszichológus, családsegítő, pedagógus stb.) álló csapat segíti a fiatalt és a hozzátartozóit abban, hogy döntést hozzanak a felépülés különféle kérdéseiben. Része a gyógyszeres kezelés és a pszichoterápia mellett az iskola, a lakhatás, a munkavállalás, a konfliktusmegoldó képességek fejlesztése.
A fő cél, hogy már korán, az első pszichotikus epizód előtt/alatt megfelelő ellátásba jusson az illető, elkerülve a későbbi esetleges kórházi kezelést, hajléktalanságot, bebörtönzést. A Kongresszus támogatásával 2020-ban már 340 ilyen program működött 50 államban, és a hatásvizsgálatok szerint az esetek 80%-ában sikerül elérni a kitűzött célokat (pl. iskolázás, munkába állás), míg csak az esetek 10%-ában volt szükség kórházi kezelésre.
Nem gyógyítják meg véglegesen a mentális betegséget: de megtanítanak vele együtt élni családokat.
Egy másik integrált megközelítési modell az ún. egészségotthon (Health Home) program. Ezt abból a megfontolásból hozták létre, hogy a statisztikák szerint a mentális zavarokkal küzdő emberek jóval rosszabb egészségi állapotban vannak az általános népességnél (pl. cukorbetegség, szív- és érrendszeri betegségek, szerhasználati problémák stb.). És a mentális problémáik miatt gyakran kihullanak az általános egészségügyi ellátásból, vagy csak súlyos állapotban kerülnek be. Az egészségotthonok olyan centrumok, ahol nővérek koordinálásával orvosok, szociális munkások, pszichiáterek és pszichológusok dolgoznak együtt azon, hogy kimondottan a mentális betegek együtt kapjanak ellátást a lelki és a fizikai problémáikra. A program jelentős megtakarítást jelent az adófizetőknek a kórházi kezelések csökkentése terén.
A harmadik példa eredetileg Afrikából, Zimbabwe-ból származik és a sorstárs segítésben rejlő kihasználatlan potenciálra mutat rá olyan országokban, ahol nincs elég szakember. A 14 milliós Zimbabwe a gyarmatosítás, a polgárháborúk és az éhínségek utóhatásaival küzd. 700 ezer ember hajléktalan, és mintegy 1 millióan küzdenek PTSD-vel és egyéb mentális zavarokkal, például depresszióval. Ez utóbbit a zimbabwe-iek találóan kufungisisa-nak (túlgondolkodás) nevezik. 2005-ben mindössze 12 (!) pszichiáter jutott az országban a mintegy egymillió emberre, akinek szüksége lett volna ellátásra.
Egyikük, Dr. Dixon Chibanda dolgozta ki a Barátság Pad (Friendship Bench) nevű programot, ami egyszerűségében is zseniális és nemzetközi elismerést váltott ki. Dr. Chibanda egy néhány hetes tanfolyamot tartott idős nőknek, akiknek a szerepe a matriarchális zimbabwe-i nagycsaládokban hagyományosan fontos. A tanfolyam részeként megtanította őket a kognitív viselkedésterápia néhány alapfogására a kufungisisa ellen. Majd a klinikák elé padokat állítottak fel, ahol ezek az idős hölgyek egyszerűen leültek és beszélgettek a depressziós betegekkel. A módszer egy klinikai hatásvizsgálat szerint meglepően eredményesnek bizonyult, és a Barátság Pad programban résztvevő depresszióval küzdő betegek állapota a 6 hónapos utánkövetés során jelentősen jobban javult, mint a csak hagyományos kezelést kapóké. A módszert ma már számos nyugati nagyvárosban, így New Yorkban és Londonban is alkalmazzák.
A három P
Inselnek magának is volt esélye bizonyítani, amikor 2018-ban Gavin Newsom lett Kalifornia kormányzója, aki tanácsadójának nevezte ki. Newsom még San Francisco polgármestereként szembesült azzal, hogy egyre nagyobb problémát jelent a hajléktalanság terjedése és a túlzsúfolt börtönök. Kalifornia, a világ ötödik legnagyobb gazdasági egysége, részben a kedvező klímájának köszönhetően (az utcán is át lehet telelni), vezeti a hajléktalanok arányának listáját is az USA-ban. A hajléktalanság, a börtönök túlzsúfoltsága és a mentális betegségek pedig egyértelműen összefüggenek. Insel ezért egy 12 milliárd dolláros mentális egészség fejlesztési csomagot hagyott jóvá az államban. A cél, hogy a 2 millió SMI-vel küzdő kaliforniai megfelelő ellátáshoz jusson.
Newsom kormányzó Inselt nevezte ki tanácsadónak, aki egy évet azzal töltött, hogy az államot bejárva tapasztalatokat gyűjtött a problémákról és megoldásokról. Ennek során találkozott egy pszichiáterrel, aki a következőképpen határozta meg neki a felépülés lényegét: „felépülés? Az nem más, mint a három P.”
A derék közegészségügyi szakember erre elgondolkodott, vajon mi is lehet ez a három P. Prozac? Pszichoterápia? Rá is kérdezett az illetőnél.
„A három P: people (emberek), place (hely) és purpose (cél).”
A maga zseniális egyszerűségében ez a definíció valóban jól összefoglalja, hogy mire is van szüksége annak, aki fel akar épülni egy mentális betegségből vagy viselkedési zavarból, mint amilyen a függőség.
Kell hozzá a közösség: kielégítő, kölcsönösségen alapuló emberi kapcsolatok. A mentális problémák zavarba ejtően nagy részénél találunk a háttérban elmagányosodást, szociális izolációt. Az emberek úgy érzik, nem képesek megértve, szeretve lenni – és megérteni, szeretni másokat.
Kell egy hely, amit otthonnak hívhat, ahol otthon érezheti magát. Azok között, akik mentális problémákkal küzdenek, elképesztően sok embernek nincs stabil lakhatása. Vagy az utcán él, vagy rendezetlen körülmények között.
Kell egy cél, ami lelkesít. Ez nem azt jelenti, hogy az ember fanatikussá váljon: hanem azt, hogy találjon jelentést, értelmet a mindennapi életben. Hogy örömet jelentsenek neki a hétköznapi tevékenységei, és tudjon hálát adni azért, ami van.
Mindebből következik, hogy a mentális egészség nem pusztán medikális kérdés: hanem szociális ügy is. Hiába tudjuk, hogy esetleg a neurobiológiai szinten, az agyi képalkotó eljárások szerint mi történik az agyban, vagy esetleg milyen gyógyszerekkel lehet ezeket a folyamatokat befolyásolni. Ez csak az egyik oldala az érmének.
És ami Kaliforniában most elkezdődött Newsom kormányzósága alatt, az éppen ez: létrehozni azt a társadalmi kohéziót, ami segít a leginkább rászoruló embereknek a felépülésében. Összekötni az egymástól függetlenül, izoláltan működő pontokat az ellátórendszerben, integrálni a munkájukat. Esetmenedzsment segítségével egyszerre, koordináltan gondoskodni az egészségügyi és szociális ellátásról, hogy az SMI-vel küzdő emberek minél hamarabb bekerüljenek a kezelésbe. Lakhatásról és gyógyszerről, pszichoterápiáról és sorstárs segítésről, kórházi kezelésről és utána közösségi ellátásról, rehabilitációról. A program része, hogy a büntető-igazságszolgáltatásból az ún. mentális egészség bíróságok segítségével minél több embert tereljenek át az egészségügyi-szociális ellátásba. Ezt a részt bírálatok is érték, mert paternalistának tartják a kvázi-kényszerkezelés elrendelését, mint eszközt – de a céllal senki sem vitatkozik. Hogy a mentális betegséggel küzdő emberek ne a börtönben kössenek ki, hanem a közösségi ellátásban.
Nem kell feltalálni a spanyolviaszt: ezeket a módszereket évtizedek óta ismerjük, mégsem alkalmazzuk széles körben.
De a könyv alapvető tanulsága: a mentális egészség nem egyszerűen azért rossz az USA-ban, mert hiányos és rosszul működik a mentális betegségeket ellátó rendszer. Hanem azért, amilyen a „külvilág” az egészségügyi ellátórendszeren kívül: a lakhatási válság, a növekvő szegénység és társadalmi egyenlőtlenségek miatt. A mentális betegségek egyaránt sújtják a gazdagot és a szegényt, a kiváltságos és a hátrányos helyzetű csoport tagját. De a felépülésre a gazdagoknak és kiváltságosoknak jóval nagyobb esélyük van. Hiába a világ leggazdagabb és legerősebb országa az Egyesült Államok, ha a drága egészségügyi ellátást a lakosság jelentős része nem engedheti meg magának. Ha a gyermekágyi halandóság területén csupán a 63. helyre, a kisgyermekes családok szociális támogatása terén 41. helyre szorult a világon. És ha az USA még a gyermekek jogainak védelméről szóló ENSZ egyezményt sem ratifikálta.
Vajon sikerülhet-e egy országnak javítania a lakosság katasztrófális mentális egészségi állapotán? Ez a kérdés elválaszthatatlan attól, hogy az adott társadalomnak általában sikerül-e szolidárisabbá, igazságosabbá és kevésbé egyenlőtlenné válnia.
Akit érdekel, meghallgathatja az Ezra Klein Show podcast interjúját Thomas Insellel itt!
