Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Nemzeti drogstratégia kialakítása helyett inkább a fővárosi drogstratégia elgáncsolásával foglalkozik a kormánypárt.
„Budapesten súlyos a droghelyzet” – jelentette ki Szentkirályi Alexandra, a Fidesz fővárosi vezetője a minapi videójában. Alapvetően egyetértek. Mármint azzal, hogy helyzet súlyos. A gond az, hogy Alexandra kínosan ügyel arra, hogy kizárólag a fővárosról beszéljen. A Fővárost teszi felelőssé, és annak drogstratégiáját. Aminek a visszavonását indítványozta a Fővárosi Közgyűlés számára (részletes információk a Kontroll.hu remek riportjában).
Pedig a droghelyzet valójában az egész országban súlyos. És az igazi kérdés az, hogy vajon ki viseli ezért a fő felelősséget. Vajon a forrásaiktól megfosztott, autonómiájukban jelentősen megkurtított önkormányzatok? Vagy pedig a 14 éve szinte teljhatalommal uralkodó kormányzat, ami mindent a saját kezébe központosított az oktatástól az egészségügyig?
Kezdjük azzal, hogy például az alkohol nevű keménydrog fogyasztásával járó károk tekintetében még mindig világelsők közt vagyunk – és ma is ez az elsőszámú probléma. Ez teszi tönkre a legtöbb életet, családot. Messze többet, mint az illegális szerek együttvéve. És vajon a pálinka-szabadságharcot meghirdető kormányzat mit tett az elmúl 14 évben ez ellen? Nincs stratégia, nincs koncepció, nincs forrás, nincs intézményhálózat – de még politikai akarat sincsen. Befolyásos alkohol-lobbi, Nemzeti Pálinka Tanács és pálinka-promóció: az van.
És akkor ott vannak az illegális drogok. Ami a nagy különbség a jelenlegi helyzet és a mondjuk 20 évvel ezelőtti helyzet között, az pont az, hogy most már vidéken is nagyon sok helyen nagyon súlyos, sőt, egyre súlyosabb a droghelyzet. A dizájner drogok meghódították a kistelepüléseket is. Minél nagyobb a kilátástalanság, minél nagyobb a kirekesztettség: annál nagyobb a pusztítás. Akár a fővárosról, akár vidékről van szó. Erről szól az Elhagyatva című dokumentumfilmünk. Szóval: ez egy országos probléma, nem elszigetelt budapesti jelenség.
A helyzet súlyosságát nem csupán az jelenti, hogy „terjed” a dizájner drogok fogyasztása (2010 óta terjed). Hanem az is, hogy a magyar állam csődöt mondott abban, hogy segítséget nyújtson az érintett embereknek és közösségeknek.
Az elmúlt 20 évben leépült a drogkoordináció és annak intézményei (pl. Nemzeti Drogmegelőzési Intézetet), megszüntették a drogköltségvetést és a pályázati rendszert. Hidegháború indult a civil szervezetek ellen, akik a droggal kapcsolatos segítő programok túlnyomó részét nyújtják. Mi több, az ún. gyermekvédelmi törvény farvizén kitiltották a drogprevenciós programjaikat az iskolákból is. Tabutémává vált az ártalomcsökkentés, életmentő programok lehetetlenültek el, a két legnagyobb tűcsere bezárt a fővárosban. A 2013-ban létrehozott nemzeti drogstratégia, ami egyébként számos fontos célt is tartalmazott, 2020-ban lejárt – anélkül, hogy értékelték volna, vagy újat készítenének elő.
Ezután jönnek civil szakemberek, akik azt mondják: ha már a kormány nem csinál semmit, legalább a Fővárosban próbáljunk valamit tenni. Mozgósítsuk az önkormányzatok megmaradt erőforrásait, kapcsolatait, tekintélyét – alkossunk egy fővárosi drogstratégiát a civilek bevonásával. És lőn: hónapok munkájával, alapos helyzetfelmérő vizsgálat és társadalmi vita után, a szakemberek és érintettek széleskörű bevonásával, megszületik az első fővárosi drogstratégia. Próbál változást elérni: szakmai rendezvényeket szervez, szakterületeket köt össze, tudást bővít, képzéseket tart, kisebb pályázati pénzeket oszt el tűzoltást végző programok között.
És a legdühítőbb az, hogy az a kormány, ami évek óta ül a babérjain – jobban mondva a szétvert drogkoordinációs és ellátórendszer romjain – most hirtelen megélénkül. Nem, nem azt teszi továbbra sem, ami a feladata lenne. Nem próbál támogatni, forrásokat teremteni és intézményhálózatot építeni, ó nem. Hanem minden erővel próbálja elgáncsolni azokat, akik legalább valamit próbálnak tenni a drogkrízis ellen. Külön „drogkutató” intézetet tart fent, fizetett propagandistákkal, csak azért, hogy keresztbetegyen nekik.
Szóval itt tartunk: most azok a szakemberek, akik a drogstratégia megvalósításán dolgozhatnának, azzal vannak elfoglalva, hogy megvédjék annak a puszta létezését. A kormánytól – aminek közben azzal kéne foglalkoznia, együtt a civilekkel, hogy több prevenció legyen az iskolákban, több megkereső munkás az utcákon, több ember kerüljön be hepatitis C gyógykezelésbe, több hajléktalan szerhasználó jusson lakhatáshoz, több ember épüljön fel a függőségből – ehelyett most ostoba demagóg politikai álvitákra megy el a drága idő.
Kik ennek a legnagyobb áldozatai? Nem is mi, azok a szakemberek, akik ezt a drogstratégiát készítették és akiket most sároznak. És akik egyébként nem pénzért, hanem lelkesedésből, munka mellett vettünk részt az egészben. Hanem azok a családok, amik éppen a szétesés határán állnak a szerhasználati problémák miatt. Fuldokolva, segítség nélkül, magukra hagyva. Iskolák, ahová nem jut el korszerű prevenció. Gyerekek, akiknek a szülei függőséggel küzdenek. Gyermekvédelmi intézmények, ahol már a macskán kívül szinte mindenki drogozik. Lakóközösségek, ahol a lépcsőházban betépnek emberek, ahol a kisboltban nem élelmiszer csomagolására veszik már a legtöbb alufóliát, hanem kristályt szívnak belőle. Hát ők a valódi áldozatok.
