Péter Sárosi is the Executive Director of the Rights Reporter Foundation. He is a human rights activist and drug policy expert, the founder and editor of the Drugreporter website since 2004, the author of countless articles, co-author of books and director of films about harm reduction and drug policy reform. He was the Director of the Drug Policy Program at the Hungarian Civil Liberties Union between 2004 and 2015. He is experienced in working at international drug policy forums such as the Commission on Narcotic Drugs. He was twice elected to the Core Group of the EU Civil Society Forum on Drugs. He is the co-chair of the Eurasian Harm Reduction Network. He has been representing the Hungarian Harm Reduction Network at the government’s drug advisory body in Hungary since 2007. Peter also contributed to building a network of advocacy NGOs in Europe: the European Drug Policy Initiative. He provided technical assistance to several NGOs, and launched several campaigns on drug policy reform. As a member of the Drugreporter video advocacy team, he has produced videos about drug policy issues in a number of countries. These videos are now part of a unique online drug policy video library.
A spiritualitás terén is jelentkezik a nemi szerepek hatása.Mi, férfiak, jellemzően szenvedünk attól a fogyatékosságtól, hogy képtelenek vagyunk érett, felnőtt módon kifejezni az érzelmeinket. A megküzdési stratégiáink, ha belegondolunk, valójában borzasztóan gyerekesek. Leülni és egy üveg piába fojtani a bánatot? Emészteni magad belül, miközben sziklaszilárd kifejezést erőltetsz az arcodra? Nehezen tudunk kedvesek és gyengédek lenni, mert rettegünk attól, hogy puhának, érzelgősnek, nőiesnek bélyegeznek minket (az is sokat elmond önmagában, hogy a „nőies” az valami szégyellésre...
Az a nagy helyzet, hogy mélyen meg vagyunk arról győződve, hogy az élet fair.Persze lehet, hogy az eszünkkel tudjuk, hogy nem így van. De a racionalitáson túl a sejtünkbe van ivódva a bizalom, hogy nem történhet velünk nagy baj. Mert van valami – egy gondviselő jóindulatú akarat – ami vigyáz ránk. Van valamiféle kozmikus igazság-szolgálatás, ami értékeli a jó tetteket és megbünteti a gonoszakat. Attól függetlenül így van ez, hogy ateisták vagy hívők vagyunk – mert, mint írtam, ez a meggyőződés túl van a racionális meggyőződéseinken. Ha úgy tetszik, a DNS-ünkbe van...
„És ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával,” mondja Pál apostol (Róm. 12:2).Ebben a mondásban minden egyes szó egy új világot nyit meg – minden egyes kifejezés mögött évezredek bölcsessége rejlik. Amit egymástól függetlenül több kultúra is felfedezett magának. És ami azoknak is fontos tanulságokkal szolgálhat, akik egyébként nem hívő keresztények – de fontos átalakulás előtt állnak.A világ – görögül: aión.A hellenisztikus korban a ciklikus idő, az egymásra következő világkorszakok istenségeként tisztelték, akit egy kör...
A halál sokféle formában eljöhet értünk.Van, akit hirtelen ragad el. Az egyik pillanatban még lélegzik, tervez, szorong, szeret és vágyik, mintha nem lenne holnap – a másik pillanatban már élettelenül hever, mint egy darab kő.És van, akit hosszas, fájdalmas küzdelem után visz el a halál – miközben akár évekig kell farkasszemet néznie az elmúlással, minden percben azt várva, vajon ez lesz-e az utolsó.Van, akit vadul, erőszakosan és csúnyán ér a halál.És van, akit szelíden von magával, mint ahogy a szél fújja le az őszi levelet a fáról, hogy leszállingózzon az avarba.És van a...
Ilyenkor húsvét szombatján mindig elgondolkodom a halálról és az elmúlásról. Ez most elég hosszú lesz, de remélem, lesznek, akik velem tartanak és végigolvassák ezt az eszmefuttatást (is).Sok embert megkérdeztem már arról, hogy vajon mit éreznek a halállal kapcsolatban. Voltak, akik azt válaszolták, hogy egyáltalán nem is gondolnak rá. Mások időről-időre gondolnak rá – de, állításuk szerint, nem félnek tőle különösebben. Ellenben sokan félnek attól, ahogyan meghalhatnak: a szenvedéstől, ami a haldoklást övezi. És vannak azok, akik gyakran gondolnak az elmúlásra – és ez a...
Borzasztó rossz irányt vett ez a mi kis magyar szappanoperánk. Vagy inkább úgy fogalmaznék: görcsösen próbálják nagyon rossz irányba terelni. Azok, akik évek, évtizedek óta folyamatosan tolják a nőellenes, a családi erőszakot „hisztinek” minősítő propagandát, és akik felelős pozícióból aktívan akadályozták, hogy Magyarországon hathatós védelmet kapjanak az áldozatok – éppen ők most a leghangosabbak.Felfedezték magukban a jogvédő harcost. Hát jó mélyen el volt eddig temetve! És több mint érdekes, hogy éppen most, éppen ezt a pillanatot választotta, hogy előugorjon teljes...
A nemrég Magyarországon is kitüntetett amerikai antropológus, Philippe Bourgois szokatlanul őszinte és egyben emberi képet nyújt a társadalom margójára szorult olyan embercsoportokról, akiket a sajtóban szinte csak démonizáló módon ábrázolnak: mint a drog-fogyasztók és terjesztők.
„Már nem időszerű” – ezt a megjegyzést írták rá 1949-ben arra az aktára, ami a Szenes Hanna magyar zsidó költőnő és szabadságharcos érdemeinek elismerését célzó brit kérelmet tartalmazta.
Nem elég, hogy zsidó volt, akit a britek dobtak le ejtőernyővel 1944-ben, hogy segítse a zsidóság deportálásának megakadályozását. De ráadásul még nő is volt. Mínusz egy pont.
A háború után a britek kérték, hogy brit tiszti rangját poszthumusz századosi fokozattal ismerje el a magyar Honvédség: de visszadobták azzal, hogy „százados nő” rendfokozat nincs rendszeresítve...
Mérő Vera megkért, hogy nézzem meg és véleményezzem a Magyar Hang új, függőségekkel foglalkozó műsorának első részét. Amiben Beszterczey Judit újságíró beszélget Molnár Gusztávval az alkohol-problémáiról. Vera egy FB posztban (alul majd belinkelem, a műsorral együtt) kritizálta a műsorvezetőt. Szerinte az egész beszélgetés annak a régi TV-műsornak az atmoszféráját árasztja, amiben Csernus Imre sztárpszichiáter osztotta ki és alázta meg a hozzá fordulókat a nyilvánosság előtt.
Elöljáróban szeretném elmondani, hogy szerintem az tök jó, ha a média gyakrabban foglalkozik a függőségek...
„Előbb kellett volna gondolkodni!” – kapta meg a reménybeli 42 éves anyuka a lombik-programban a műtősnőtől. Miután már 10 perce hiába várt műtőben meztelenül, kiszolgáltatott pózban a dokira, és panaszkodott, hogy fáj a csípője.
Amikor ilyeneket olvasok, akkor mindig elszomorodom.
Hiszen az ember egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben, élete egy ennyire fontos, meghatározó pillanatában ki van éhezve egyetlen támogató, együttérző gesztusra, szóra. És ehelyett jól odamondanak neki – jól belerúgnak. Hagy érezze rosszul magát.
Ebben a mondatban, hogy előbb...
