Péter Sárosi is the Executive Director of the Rights Reporter Foundation. He is a human rights activist and drug policy expert, the founder and editor of the Drugreporter website since 2004, the author of countless articles, co-author of books and director of films about harm reduction and drug policy reform. He was the Director of the Drug Policy Program at the Hungarian Civil Liberties Union between 2004 and 2015. He is experienced in working at international drug policy forums such as the Commission on Narcotic Drugs. He was twice elected to the Core Group of the EU Civil Society Forum on Drugs. He is the co-chair of the Eurasian Harm Reduction Network. He has been representing the Hungarian Harm Reduction Network at the government’s drug advisory body in Hungary since 2007. Peter also contributed to building a network of advocacy NGOs in Europe: the European Drug Policy Initiative. He provided technical assistance to several NGOs, and launched several campaigns on drug policy reform. As a member of the Drugreporter video advocacy team, he has produced videos about drug policy issues in a number of countries. These videos are now part of a unique online drug policy video library.
A nemrég Magyarországon is kitüntetett amerikai antropológus, Philippe Bourgois szokatlanul őszinte és egyben emberi képet nyújt a társadalom margójára szorult olyan embercsoportokról, akiket a sajtóban szinte csak démonizáló módon ábrázolnak: mint a drog-fogyasztók és terjesztők.
„Már nem időszerű” – ezt a megjegyzést írták rá 1949-ben arra az aktára, ami a Szenes Hanna magyar zsidó költőnő és szabadságharcos érdemeinek elismerését célzó brit kérelmet tartalmazta.
Nem elég, hogy zsidó volt, akit a britek dobtak le ejtőernyővel 1944-ben, hogy segítse a zsidóság deportálásának megakadályozását. De ráadásul még nő is volt. Mínusz egy pont.
A háború után a britek kérték, hogy brit tiszti rangját poszthumusz századosi fokozattal ismerje el a magyar Honvédség: de visszadobták azzal, hogy „százados nő” rendfokozat nincs rendszeresítve...
Mérő Vera megkért, hogy nézzem meg és véleményezzem a Magyar Hang új, függőségekkel foglalkozó műsorának első részét. Amiben Beszterczey Judit újságíró beszélget Molnár Gusztávval az alkohol-problémáiról. Vera egy FB posztban (alul majd belinkelem, a műsorral együtt) kritizálta a műsorvezetőt. Szerinte az egész beszélgetés annak a régi TV-műsornak az atmoszféráját árasztja, amiben Csernus Imre sztárpszichiáter osztotta ki és alázta meg a hozzá fordulókat a nyilvánosság előtt.
Elöljáróban szeretném elmondani, hogy szerintem az tök jó, ha a média gyakrabban foglalkozik a függőségek...
„Előbb kellett volna gondolkodni!” – kapta meg a reménybeli 42 éves anyuka a lombik-programban a műtősnőtől. Miután már 10 perce hiába várt műtőben meztelenül, kiszolgáltatott pózban a dokira, és panaszkodott, hogy fáj a csípője.
Amikor ilyeneket olvasok, akkor mindig elszomorodom.
Hiszen az ember egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben, élete egy ennyire fontos, meghatározó pillanatában ki van éhezve egyetlen támogató, együttérző gesztusra, szóra. És ehelyett jól odamondanak neki – jól belerúgnak. Hagy érezze rosszul magát.
Ebben a mondatban, hogy előbb...
Vannak dolgok, amikben irigylem a kisbabákat. Például abban, hogy bár gyorsan és őszintén kifejezik a kényelmetlenségek miatti ellenérzéseiket – de egyben elég könnyű őket megvigasztalni.
Amikor a kislányomat elvisszük oltásra, akkor tök jó kedve van. Egészen addig, amíg a doktornéni megszúrja. Akkor méltatlankodva felsír. De miután felvesszük és megdajkáljuk, gyorsan megnyugszik. És pár perc múlva teljesen elfelejti az egészet.
Hiányzik belőlük (tudom, tudom, majd megírják az okosok: ez majd változni fog) az, ami a mi felnőtt életünket gyakran megkeseríti: egyrészt az...
Biztos megvan nektek a Beatles „Help” című slágere. Gyermekkorom óta jól ismerem, de csak nemrég állt össze nekem, hogy miről is szól valójában. A gyermekkori trauma árnyékáról.
„When I was younger, so much younger than today
I never needed anybody’s help in any way”
(Amikor fiatalabb, jóval fiatalabb voltam, mint ma,
Nem volt szükségem rá, hogy bárki bárhogyan segítsen rajtam)
A szöveget szerző John Lennon a II. világháború közepén született, miközben bombák hulltak a kórház környékén. Kisgyermekként átélte, hogy a szülei elhagyják. Az apja...
Hérodotosz, a nagy görög történetíró (mások szerint mesemondó) azt írta, hogy a világon nincs nagyobb kín annál, mint amikor sok mindent belátsz, de semmin sincs hatalmad változtatni.
A tehetetlenség kínja ez.
Talán sokan éreznek így azok is, akiknek az élete megfeneklett és nem képesek kilábalni a gödörből, amibe kerültek. Nevezzék ezt a gödröt akár depressziónak, függőségnek vagy másnak.
Az ember nem hülye. Belátja, hogy ugyanazokat az ördögi köröket futja. Naphosszat csak elemzi, kritizálja magát. Azonosítja a gyengeségeit. Szapulja a gyarlóságát. Szeretne változni. De nem...
46 éve ezen a napon születtem.
Anyukám szerint kemény menet volt: hosszú, küzdelmes vajúdás után az orvosok nem voltak benne biztosak, hogy túlélem, ezért azonnal az inkubátorba küldtek.
Felnőttként többször eltűnődtem már: vajon egészen idáig – eddig a traumatikus születés-élményig – visszavezethető az, hogy oly sokáig és sokszor nem éreztem otthon magam ebben a világban? Hogy úgy éreztem, nem vagyok e világra való?
Nem tudom.
Mindenesetre az idegenség-érzés még ma is fel-fel bukkan. Az érzés, hogy más vagyok, mint aminek látszom. Hogy imposztor vagyok, aki...
Az ember egy idő után rájön, hogy a boldogtalanság egyik legmegbízhatóbb záloga az, ha túl sokmindent akarsz csinálni. Ráadásul mindezt egyszerre.
Korunk egyik rákfenéje az, amit multitasking-nak neveznek: a figyelmünk megosztása különféle tevékenységek között. A neurológiai kutatások szerint a multitasking valójában illúzió. Az emberi agy egyszerre csak egy dologra képes fókuszálni. Amikor azt hisszük, hogy multitasking-olunk, akkor valójában folyamatosan váltogatjuk a figyelmünk fókuszát.
Mindannyian teszünk ilyet.
Eszel és közben tévét nézel. A gyerekkel játszol és közben...
Sharon Salzberg meditációs oktató meséli, hogy gyakran képzeli el úgy a különféle nehéz érzéseket – mohóság, félelem, féltékenység, gyűlölet – mit látógatókat, akik kopogtatnak a lakása ajtaján. Vajon hogyan reagáljon a jövetelükre?
Régen egyszerűen csak feltépte az ajtót és így köszöntötte őket: „Gyertek csak be, érezzétek magatokat otthon, itt minden a tiétek!” És közben szinte el is felejtette, hogy valójában a tudatossága, a figyelme, a szeretetre való képessége a valódi lakók – háttérbe szorították őket a jövevények.
Manapság már másként reagál. Nem...
