Péter Sárosi

„Újra megjárta az elvonót Nagy Zsolt” – olvasom a sajtóban.

Elvonó: mindig feláll a hátamon a szőr, amikor ezt a kifejezést meghallom. Valami 50-es évekbeli klórszagú kórházi osztály jut róla eszembe, markos Ursula nővérekkel, ahol a zárt kórtermekben fekszenek leszíjazva az ágyakon az alkeszek. Besétál vizitre a fehérköpenyes doktor úr, átnézi a kórlapot. Hogy vagyunk, hogy vagyunk, meggyógyultunk-e már? És a végén megírják a papírt, hogy „kikezelték” a függőt a függőségből. Lehet hazamenni gyógyultan a családhoz, pecsét, puszi, agyő.

Sajnos sokan még mindig így képzelik el a függőség „gyógykezelését”. Beadják a függőséggel küzdő hozzátartozót az „elvonóra”, mint az elromlott autót a szervizbe. Aztán ott jól megszerelik. Nagy Zsolt persze valójában nem „elvonón” töltött három hónapot, hanem egy terápiás közösségben – ahol nem passzív elszenvedője volt valamiféle „elvonásnak”, hanem aktív résztvevője egy sorstársaiból álló, szakemberek által asszisztált közösségnek, bentlakásos környezetben. Nem ugyanaz.

Félreértés ne essék: van olyan, hogy a fizikai elvonási tünetek veszélyesek, és szükséges a detox. Az alkohol elvonási tüneteibe, a legtöbb más szerével ellentétben, akár bele is lehet halni. És ilyenkor kell detoxikáció, kórházi megfigyeléssel. Amire Magyarországon sajnos gyakran hónapokat kell várni, ráadásul még több napos absztinenciát is megkövetelnek. Na ez baj. De önmagában a detox még csak az első lépés: a fizikai elvonási tünetek leküzdése önmagában még nem a függőség vége.

A függőség egy biopszichoszociális (sőt, egyesek hozzáteszik: spirituális) állapot. Amiből a felépülésnek csupán egyetlen, és talán nem is legfontosabb eleme a biokémia. „Elvonni” a szert önmagában még nem elég. Az elvonási tünetek hiánya, vagy a fogcsikorgatva fenntartott józanság önmagában még nem felépülés. Mi több, a függőség nem egyszerűen egy egyén „betegsége” – sokkal inkább a közösség működési zavara. Arról szól, hogy egy egyén, akivel rossz dolgok történtek gyerekkorában, nem képes jól működni a közösségében. Ha úgy tetszik, a függőség a társadalom „betegsége”: tükrözi a társadalom egyenlőtlenségeit és igazságtalanságait. Nem véletlen, hogy a függőség éppen a legszegényebbek, a leginkább margóra szorultak körében a legpusztítóbb. És ez nem csak az egyén hibája, és nem az egyén „selejtessége”. Hanem a közösség működési zavarát, diszfunkcióját is mutatja: azzal is kell foglalkozni.

Az emberi életet sokan sokféle szakaszra osztják. Ezek a felosztások nem zárják ki, inkább kiegészítik egymást. Én egyre inkább úgy látom, hogy az ember szellemi fejlődése szempontjából az élet alapvetően három szakaszból áll. Nem feltétlenül felelnek meg ezek az életkor szakaszainak. Van, aki egész életére beragad az elsőbe, vagy belefagy a másodikba. Van, aki bejárja mindhármat.

Az első szakaszban kiszolgáltatottan jövünk a világra. Totális függőségben azoktól, akiknek a gondjára vagyunk bízva. Tőlük várjuk el, hogy mindent, ami kényelmetlen, távol tartsanak tőlünk. És ami kellemes, azt megszerezzenek nekünk. Az elutasítástól való félelem ebben a szakaszban egzisztenciális horror: ha elutasítják a szülei, az a gyereknek a létezése megszűnését jelenti. Ha rossz történik vele, azt a gyerek egyben mindig úgy fogja fel, hogy ő a rossz, ő a hibás.

A második szakaszban megszilárdítjuk saját egyéniségünk határait – és korlátait. Arra törekszünk, hogy mi magunk, önállóan kerüljük a fájdalmat, és keressük az örömet. Kialakítjuk a fájdalom időleges elviselésének, és az öröm késleltetésének képességét. Ezen képességünk az első szakaszban szerzett sérüléseink függvényeként alakul. Nyakig benne vagyunk a Valaki Projektben (copyright: Ram Dass): Valakivé akarunk válni, hogy szeressenek, tiszteljenek, féljenek. Ragaszkodunk, birtoklunk, kontrollálunk. Kapcsolatokat létesítünk, és arra vagyunk ítéltetve, hogy ezekben újraéljük az első szakasz kapcsolódásainak minden tanulságát és mulasztását.

Végül, van egy harmadik szakasza az életnek. Az emberek jelentős része nem jut el ide: a második szakaszban éli le teljes életét. A továbblépéshez az kell, hogy az ember tapasztalata, tudása bölcsességgé kristályosodjon. Rádöbben arra, hogy olyan Úton jár, ahol nincsenek nagy megérkezések. És hogy az Úton a küldetése nem az, hogy minden áron kerülje a kényelmetlenséget, hanem az, hogy megtanulja jobban elviselni. Nem az a célja, hogy keresse annak az örömét, ami nincs. Hanem az, hogy tudjon örülni annak, ami van. Nem akar már Valaki lenni – nem keresi görcsösen mások elismerését és nem akar megfelelni mindenki elvárásainak. De értékeli azokat az emberi kapcsolatokat, közösségeket, ahol kölcsönösen segítenek egymásnak begyógyítani az első szakaszban szerzett sérüléseket.

Mindhárom szakaszban babalépésekkel indulunk el. Ingatag, rogyadozó lábbal kezdünk járni. Nem ritkán pofára esünk. Vagy rálépünk mások lábára. De tanulunk. És a legtöbbet nem abból tanuljuk, ha átgázolunk másokon. Hanem abból, ha segítő kezet nyújtanak nekünk – vagy mi nyújtunk másnak. Nem magányos ragadozók vagyunk, hanem szociális állatok.

„Erőszakkal tolná le a lakók torkán az egyszer már elutasított drogambulancia létesítését a józsefvárosi baloldal,” harsogja a kormánypropaganda. „Drogközpont polgárőrség helyett? Pikó úr, elment magának az esze? A drogosokat ki kell szorítani a kerületből, a közbiztonságot pedig meg kell erősíteni,” harsogja bejegyzésében a józsefvárosi fideszes képviselő.

Az ember azt gondolhatná, hogy legalábbis egy „liberális” civil szervezet tűcsere központjának nyitása hergelte fel ennyire a helyi Fideszt. De nem. Mindezt a hisztériát azért keltik, mert a Református Egyházhoz (!) köthető Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió végre zöld utat kapott az új addiktológiai központ megnyitásához a Magdolna negyedben.

A létesülő drogambulanciára – mint korábban már többször megírtam, elmondtam én is itt a Drogriporteren – olyan nagy szüksége van a kerületnek, mint a pohár vízre a sivatagban szomjazónak. Mégis, a kormánysajtóban aljas húzással következetesen „drogközpontnak” nevezik. Amiről persze az átlagpolgárnak az a helytelen asszociációja támad, mintha egy ilyen „központban” egyenesen úgy osztogatnák a drogokat az óvodásoknak, mint a cukorkát. Miközben a drogambulancia célja éppen az, hogy a szerhasználati problémákkal küzdő emberek számára támogatást nyújtson a felépüléshez.

Amit a józsefvárosi Fidesz, és a sajtója, művel a drogtémában már hosszú évek óta, azt tanítani kellene a fekete propagandával foglalkozó politológiai kurzusokon. Ha keresem a jelzőket, cserben hagy a szókincsem: a gyalázatos tűnik talán a legkifejezőbbnek. Gyalázat, ahogy emberek nyomorúságát, szenvedését, és a körülöttük élő emberek félelmeit, szorongását olcsó politikai pecsenyesütögetésre használják fel. Gyalázat, hogy ahelyett, hogy felelős politikai képviselőként elősegítenék, hogy a közjót, a közbiztonságot, a közegészséget leginkább szolgáló válaszok szülessenek, mindent elkövetnek, hogy ezeket ne lehessen bevezetni. Hogy befeketítsenek mindent és mindenkit, aki a valódi, emberséges, korszerű megoldásokat támogatja.

Én mindenesetre ezúton is szeretném biztosítani az addiktológiai központ munkatársait a szolidaritásomról: ne adjátok fel, fiúk!

Emlékeztek Sherezádéra, az 1001 éjszaka hősnőjére? Aki minden nap új mesét mesél a perzsa királynak, hogy az nehogy kivégezze. A meséket pedig úgy fejezi be, hogy függőben hagyja a történet egy szálát – így a király oldalát majd kifúrja a kíváncsiság, hogy mi lesz a folytatás. Ezzel megszületett az, amit a mai Netflix-sorozatokból már unalomig ismerünk, és amit angolul cliffhanger-nek neveznek. Amikor az epizód végén a történések függőben maradnak, így szavatolva, hogy a néző oda legyen ragasztva a képernyőhöz és folytassa a sorozatot.

A cliffhanger az emberi kíváncsiságot használja fel arra, hogy gyakorlatilag egyfajta függőséget idézzen elő. Bizonyára sokan ismerjük a kínt, amikor nem tudhatjuk meg, mi történt a kedvenc főhősünkkel/főhősnőnkkel, mert az eseményeknek egyszer csak vége szakad: folyt. köv.

Neurológiai kutatásokból kiderült, hogy a függőséggel való párhuzam nem csupán elvont hasonlat: az ilyen típusú kíváncsiság/sóvárgás éppúgy az agyunk jutalmazó rendszerét indítja be, mint például egyes drogok. Az agyunkat a cliffhanger fokozott dopamin-kiválasztásra készteti. Ez az izgalom az, ami az embereket a képernyő elé szegezi: és a streaming-szolgáltatóknak a stabil profitot biztosítja.

A szakirodalomban úgy nevezik: reward based learning, azaz jutalom alapú tanulás. Megtanítjuk az elménket arra, hogy a sorozatnézés izgalommal és örömmel (jutalommal) jár, ami kiragadja a szürke hétköznapok unalmából és banalitásából. Elfeledteti a magányt és csillapítja a fájdalmat. Ezért az elménk sóvárogni fog iránta.

Jordan Litman és Paul Silvia pszichológusok ezt a fajta kíváncsiságot úgy nevezték el, hogy „deprivációs kíváncsiság”: egyfajta kényszeres vágy arra, hogy valamilyen információ birtokába juthassunk. A lényege tehát egy információs hiány betöltése. („Ó, hogy is hívták azt a színészt abban a filmben? Na… Itt volt a nyelvem hegyén…”)

Van azonban a kíváncsiságnak egy másik, világosabb oldala is. Ezt a fajta kíváncsiságot Litman és Silvia úgy nevezték el, hogy „érdeklődés kíváncsiság” (interest curiosity). Ez nem valamilyen speciális információ birtoklására irányul. Nem egy hiány betöltése. Nem a valahová megérkezés iránti sóvárgás. Hanem az utazás öröme és a felfedezés izgalma.

Gyakorlatilag ez is jutalom alapú tanulás: azonban inkább kinyit, és nem bezár bennünket a világra. Az érdeklődés-kíváncsiság alapvető szerepet játszhat abban, hogy az ember felépüljön bármilyen olyan, őt kínzó lelki nyavalyából, ami a félelem és tehetetlenség ketrecébe zárja az elméjét.

Legyen bármi a problémánk gyökere, legyen bármilyen fájdalmas érzelemről, élményről szó – szorongás, stressz, pánik, sóvárgás, gyász és a többi – az elme képes arra, hogy megfigyelje magát. Reflektáljon magára. Ahelyett, hogy hagyod, hogy beinduljon az önmarcangoló automatizmus, és mechanikusan reagálj az érzelmeidre, úgy kell megfigyelned magad, mint ahogy egy érdekes járművet, eszközt figyelnél meg működés közben: „Hm, érdekes, vajon mit is érzek pontosan? Vajon pontosan milyen fizikai észlelésekkel járnak ezek az érzések?”

Nem véletlen, hogy Pema Chödrön buddhista szerzetesnő azt tanítja: „legyen nagyobb a kíváncsiságod a félelmednél.”

Egészséges kíváncsiság nélkül ugyanis nem alakíthatjuk ki azt, amit Carol Dweck, az emberi motivációt kutató pszichológus „gyarapodás mindset” (growth mindset)-nek nevezett. A hozzáállást, ami a nehézségekben lehetőséget lát, a hibákból és kritikákból tanul, mások sikeréből inspirálódik. Ami éppen ellentéte a „zárt mindset”-nek: amikor a nehézségekben leküzdhetetlen akadályt látunk, a hibáinkból és kritikákból azt szűrjük le, hogy reménytelen eseteket vagyunk, és fenyegetve érezzük magunkat más sikerétől.

Judson Brewer amerikai pszichiáter és neurotudós szerint a kíváncsiság – szupererő. Mert segít abban, hogy az agyadat átállítsd a túlélési reaktivitás módból a gyarapodási módba.

Ez persze nem jelenti azt, hogy évtizedek alatt bevésődött szokások, automatizmusok egyik napról a másikra meghaladhatók lennének. Az emberi elmét éppen úgy „rá kell szoktatni” arra, hogy kíváncsisággal reflektáljon a negatív érzéseire, mint ahogy rászoktattuk arra, hogy bekapcsolja a robotpilótát. Az önostorzó, kényszeres tépelődést (ruminációt), az aggodalmat, a különféle izgalmi állapotokba és gyönyörökbe való menekülést. A jó szokások kialakítása gyakorlást igényel. És azt, hogy az elme megtanulja: ez a fajta reflexió hosszú távon nagyobb, tartósabb örömmel jár, mint az eddigi elterelő taktikái.

Van abban valami végtelenül tragikus, ahogy Ljudmilla Navalnaja, a meggyilkolt orosz jogvédő anyja, fia holtteste után kutat, hogy tisztességgel eltemethesse. A szomorú, mínusz 25 fokos szibériai télben, 1900 kilométerre az otthonától. De a zsarnok – a nevében fellépő csinovnyikokon keresztül – megtagadta tőle ezt.

Tragikus a szó eredeti, ősi értelmében: görög tragédiákat idéz. Mint amilyen Szophoklész Antigoné-ja. Amiben Kreón, Thébai városának királya nem engedi Antigonénak, hogy a zsarnok elleni harcban elesett fivérét, Polüneikészt eltemesse.

Nincs új a Nap alatt.

Szophoklész tragédiájában a Rendre és Törvényre hivatkozó mindenkori hatalmi önkény feszül össze a valami jóval ősibb és hatalmasabb kozmikus törvényre hivatkozó humánummal. A zsarnokság eleinte nem csak jóval erősebbnek tűnik – hiszen ott van mögötte az állam teljes erőszak-gépezete – de racionálisabbnak, józanabbnak is. Kreón első beszéde egészen meggyőző: szinte elhisszük, hogy ő képviseli a polisz, a város – a szuverén politikai közösség – érdekeit. Míg uralmának alternatívája a káosz. Szinte elhisszük.

Idővel azonban a zsarnokság mindig lelepleződik. Kimutatja a foga fehérjét. A Császár Meztelen: kiderül, hogy a zsarnokot nem a közjó iránti aggódás, sokkal inkább saját hatalmának elveszítésétől való paranoid félelem hajtja. A nyers erőnek korlátai vannak: szimbolikus, hogy egy a görög antikvitásban teljesen lenézett, hatalom-nélküli nő az, aki megrengeti a zsarnokságot.

Antigoné ereje nem nyers erő: a víz ereje, ami lassan de biztosan vájja szét a legkeményebb sziklát is.

Miközben a zsarnok talpnyalókkal van körülvéve, nem képes jól felmérni a valóságot. Az abszolút, fékek és ellensúlyok nélküli hatalom abszolút megront és eltorzít – üzente Szophoklész, akinek a drámájában Kreón végül hiába győz – hiába halt meg mindenki, aki ellene szegült (köztük saját fia is) – valójában egyedül marad és szánalmas ronccsá válik.

És lőn, így teljesül be Kierkegaard már idézett mondása: „A zsarnok meghal, és véget ér az uralma. A mártír meghal, és elkezdődik az uralma.”

1. Rengetegen voltunk. Nem vagyok tömegbecslő, de voltam már pár tüntetésen, szervezőként is, és nekem az 50 ezer erős alulbecslésnek tűnik. Mi több: csak azért nem voltunk többen, mert megbénult a közlekedés, és sokan el se jutottak a Hősök terére.

2. Ami a számháborúnál is fontosabb: rengeteg volt a fiatal arc. Dühös fiatalokat láthattunk megmozdulni, akik egyébként nagy valószínűséggel nem politikailag aktívak. Akiknek az életében a politika egyébként nagyon periferiális mellékszerepet játszik.

3. Kiderült tehát egyrészt az, hogy ebben a mostani Kegyelem-gate-ben nagy kakaó van. Magyarul elementáris erejű felháborodást váltott ki a társadalomban. És ezt egyáltalán nem csillapította le Orbán következetlen, néhol elhallgatni, néhol bagatellizálni, néhol túlkompenzálni akaró válságkezelése. A Fidesz nem képes olyan eredményesen ellenőrizni a nyilvánosságot, mint szeretné – hiába hallgatta agyon a tüntetést az egész kormánysajtó.

4. Kiderült másrészt az is, hogy az online influencerek nem csak valódi tömeg-befolyással rendelkeznek, de egyben tömegeket képesek mozgósítani és utcára vinni. Nem csak rajongóik vannak, de ezek a rajongók hajlandók társadalmi/politikai cselekvésre is.

5. Ami mutatja a nyilvánosság szerkezeti átalakulását. A pártok, szakszervezetek, írók és művészek – a nyilvánosság „régi”, intézményes véleményvezérei és tekintélyei – egyre kevésbé képesek megmozgatni a (nagyvárosi) fiatalságot. A mai nyilvánosság amorfabb, képlékenyebb. Self-made, a közösségi média hullámai által magasra dobott véleményvezérek dominálják, akik kevésbé irányíthatóak, kontrollálhatóak – ugyanakkor képesek ügyek mentén ad hoc koalíciókat alkotni.

6. Az is kiderült ugyanakkor számomra, hogy az online influencerek teljesítménye vegyes, amikor politikai tüntetésen kell szerepelni. Többüktől teljesen idegen a „népvezér” szerep, és jó szónoknak sem mondhatók. Ami működik egy YouTube videóban, az teljesen csődöt mondhat egy sok tízezres tömeg előtt. Vannak ígéretes tehetségek, de van hová fejlődni.

7. Bár mindig nagyszerű érzés megélni a közös tömeges cselekvés során az élményt: nem vagyunk egyedül, sokan vagyunk – ez önmagában még kevés az erkölcsi katarzis beteljesedéséhez. Valami olyan mondásra, valami olyan közös cselekvésre lenne szükség, ami visszaadja az emberek hitét abban, hogy érdemes. Sajnos ilyen üzenettel a tüntetés adós maradt és nem hozott újat. (Egy barátom szerint azt kellett volna a tüntetés szervezőinek mondaniuk: „Holnap mi nyolcan elmegyünk a Várkertbe, hogy feltegyük ezeket a kérdéseket a miniszterelnöknek, velünk tartotok?” Az valóban erős üzenet lett volna.)

8. Így az is újra nyilvánvalóvá vált, ami nekem már a Milla tüntetések egykori egyik szervezőjeként 10 éve leesett: ami a társadalmi felháborodás által a népszerűség csúcsára repített ad hoc civil mozgalmak erőssége, az egyben gyengesége is. Könnyen jönnek, könnyen mennek. Nehezen képesek tartós, rendszerszintű változást elérni. A tüntetésre erőltetett apolitikusság és kötelező ellenzék-fikázás bizonyára jelent egy kezdeti kedvező nimbuszt, vonzerőt a pártpolitikából kiábrándult polgárok mozgósításában. Közép- és hosszú távon azonban az emberek (gyakran irracionális) várakozásai egyben gyengeséget is jelentenek: könnyen átcsaphatnak kiábrándulásba. Vajon mit is akar ez a mozgalom? Egyáltalán mozgalom akar-e lenni? Mi ellen irányul? Tényleg csak a gyermekvédelemről szól? Ebből a szempontból még teljes a következetlenség és bizonytalanság: a beszédek csomó más kormányellenes témát is behoztak.

9. Ahogy Zeynep Tufekci török származású amerikai szociológus megfogalmazta, egy társadalmi mozgalomnak három dolog kell ahhoz, hogy tartós változást érjen el: 1) az elbeszélő kapacitás: egy olyan sztori, ami összeköt és mozgósít. Ez már megvan. 2) Bomlasztó kapacitás: a mozgalom képessége arra, hogy megakadályozza a rendszer intézményes működését. Amíg csak annyi történik, hogy az emberek kitüntetik magukat és hazamennek utána, az még nem az. 3) Választói/intézményi kapacitás: a mozgalom képessége arra, hogy olyan politikai döntéshozók megválasztását segítse elő, akik a mozgalmi célok érdekében tartós változásokat idéznek elő a rendszerben.

10. Hogy vajon ez a mostani tiltakozás-hullám, és az azt meglovagoló influencerek, el tudnak-e érni rendszerszintű változásokat, vagy pedig az egész kifullad és szétesik (Tufekci kifejezésével: taktikai lefagyás), az nagyban függ attól, hogy sikerül-e a tiltakozást kiterjeszteni és megszervezni. Ne tévesszenek meg minket a Budapest utcáin tüntető tömegek: az ország jelentős része totálisan más műsort néz a valóságról. Amelyben ez a tüntetés szinte alig létezett. A kormánypropaganda ellencsapása pedig kemény lesz.

A szervezőknek óriási respect, amiért ezt az egészet megszervezték – és mert, bár lehet, hogy nem is értik mind teljesen, de egyben óriási felelősséget vállaltak magukra. Aki pedig az egészet a fotelből figyeli fanyalogva, annak azt mondom: ha nem mozdítod meg a segged és kelsz fel a kanapéről, akkor inkább ne is kritizálj!

Na és jó baba? – kapjuk meg sokszor a kérdést, mint friss szülők. Gondolom nem vagyunk egyedül ezzel.

Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy akkor vajon milyen lehet egy rossz baba? A feleségem azzal szokott viccelődni, hogy biztos ki kell hozzá hívni a rendőrséget.

A leginkább azt tartom valószínűnek, hogy a kérdező számára a „jó baba” az, amelyik nem okoz túl sok problémát a szüleinek. Könnyen menedzselhető. Akkor és úgy alszik, eszik, kakál, hogy az a szüleinek a lehető legkényelmesebb legyen.

Ranschburg professzor írja valahol a gyermeknevelésről szóló könyvében (Szülők könyve, 68. old.), hogy neki mindig is gyanús volt, amikor egy szülő lelkendezve mesélte, hogy az ő babája milyen tündéri jó baba: „Az én kisfiam nagyon jó gyerek – mondja büszkén az anya -, megetetem, tisztába rakom, és azután már nincs vele semmi gondom. Olyan csendes, hogy észre sem vesszük őt egészen a következő etetésig.” Ha ezt hallom, teszi hozzá Ranschburg, azonnal tudom, hogy a gyerek nagyon sokat unatkozik. „Az ilyen gyerek lassanként elfelejti veleszületett vágyát, és leszokik arról, hogy érdeklődjék környezete tárgy és személyi világa iránt.”

Apukaként az egyik nagy megfigyelésem az, hogy mennyire levágja a baba azt, amilyen (ideg)állapotban vagyok. Hiába próbálom elpalástolni, hiába próbálok más arcmimikát, hangszínt magamra erőltetni. Olyan, mint a szivacs, magába szívja az érzelmeinket. Megérzi a testbeszédünkön is azt, amit esetleg próbálunk eltitkolni. És nagyon érzi, hogy mikor kap valódi, hamisítatlan és hiteles figyelmet – és mikor csupán amolyan ál-figyelmet, miközben az eszünk valahol teljesen máshol jár. A babák okos öregember-szemei valósággal átfúrják az ember lelkét.

A gyermek egészséges fejlődéséhez kell az, amit Ranschburg „gazdag és változatos ingervilágnak” hív. És ennek biztosítása bizony a szülők számára gyakran azt jelenti, hogy ki kell lépni a komfortzónából. A gyereknek nem az a feladata, hogy „jó baba” legyen – hanem az, hogy gyarapodjon, kapcsolódjon, tanuljon, fejlődjön. És igen, néha bizony a szülei idegeire menjen – és nyomkodjon olyan kapcsolókat az agyunkban, amik a saját gyermekkori kötődési problémáinkra vezethetők vissza.

Szerencsére nem kell tökéletes szülőnek lennünk. Ennek a kis emberi lénynek nem valamiféle ideális, kirakatból előhúzott tökéletes anyuka és apuka kell – hanem Te kellesz neki. A magad tökéletlenségében és gyarlóságában: viszont arra van szüksége, hogy teljesen legyél jelen.

„Inkább lennék egy olyan anyuka gyereke, aki tele van emberi lényként belső konfliktusokkal, mintsem egy olyan anyukáé, akinek minden könnyű és sima, aki minden kérdésre tudja a választ és ismeretlen számára a kételkedés,” írta Donald Winnicott, a fejlődéspszichológia egyik atyja.

Az egyik zsákutca szerintem, amikor a traumáról és a függőségről úgy gondolkodunk, mint rajtunk kívülálló, démoni erőkről. Amikkel egyfajta harcot kell folytatni: le kell őket győzni. Az angyali, pozitív erők segítségével persze. A felépülés pedig, ebből a látószögből, egyfajta manicheus küzdelem jó és rossz között.

Pedig nincs ebben semmi démoni. A trauma, mint sokszor elmondják, nem a rossz dolog, ami történt veled. Hanem az, ahogy rossz dolgok következtében az agyad huzalozása, és ennek következtében az elméd működése megváltozott. Eltorzult. A függőség pedig nem más, mint egy megküzdési stratégia. Egy olyan bevésődött szokássá vált viselkedésminta, amivel a trauma következtében megváltozott valósághoz próbál alkalmazkodni az elméd.

Maga a trauma, még ha ez paradoxnak is tűnik első hallásra, a Te javadat szolgálta. Egy védekező-mechanizmusban gyökerezik. Ami ugyanakkor olyanná vált, mint egy megakadt lemez: a tű folyamatosan visszaugrik ugyanahhoz a hamis dallamhoz. Újrajátsszuk a múltban rekedt dallamot és nem vagyunk képesek miatta jól reagálni a jelenre.

Akár úgyis felfoghatjuk a traumát, mint egy cipőt. Amit egykor azért vettünk fel, hogy a lábunk ne sérüljön a göröngyös, sziklás úton. És annak idején betöltötte a funkcióját – csakhogy képtelenek vagyunk levenni. Még azután is, hogy kinőttük, és kisebesíti a lábunkat. Vagy egy nagy kinőtt téli kabátot, ami a téli hidegben jó szolgálatot tett, csak éppen nyáron a hőségben belesülünk.

A függőség pedig olyan, mintha ahelyett, hogy levennénk a téli kabátot, inkább folyamatosan toljuk a jeges üdítőket, hogy lehűtsük magunkat. Gyakorlatilag arról szól, hogy a szenvedést próbáljuk csillapítani rövid távon enyhülést okozó, de hosszú távon még több szenvedést hozó viselkedéssel.

Nincsenek itt démonok: minden a Te elméd színházában játszódik le. Te vagy a színész, aki eljátssza a szerepét, és a közönség is, ami pfujol vagy tapsol. A sok kacat, amivel próbálod ellensúlyozni a traumát, és annak következményeit – a szégyen, az aggodalom, a stressz, az önutálat – csak olajat öntenek a tűzre. Ne gyűlöld a kinőtt cipőt vagy kabátot: inkább köszönd meg neki, hogy betöltötte a szerepét. Hogy megvédett téged, amikor kellett. A részed, nem kívülről rád ereszkedett démoni megszállás. Ahhoz, hogy levesd, először el kell fogadnod és meg kell értened azt a múltbeli helyzetet, és abban saját magadat, ami létrehozta.

„Nincs minden sztorinak happy ending-je,” írta Máté Gábor, a kanadai orvos. „de a tudomány felfedezései, a szív tanításai és a lélek kinyilatkoztatásai biztosítanak minket affelől, hogy senki sem menthetetlen.”