Péter Sárosi

„Vedd le a kib…tt hátizsákodat” – kiabált rá angolul a jegyellenőr a budapesti reptéren a buszra várakozó külföldi hölgyre.

Azt hittem, nem jól hallok. De amikor a nő csak nem vette le a hátizsákját (lehet, hogy nem értett angolul), a felpaprikázott ellenőr csak ráordított mégegyszer. A buszmegálló zsúfolásig megtelt várakozó utasokkal, mindegyiknél bőröndök és táskák. Az ellenőr „kérése” természetesen méltánylandó lett volna – ha egy udvarias kérésként adta volna elő, nem pedig úgy, mint valami katonai kiképző-őrmester.

Lehet, hogy családi transzgenerációs traumáim folytán, de kezdtem úgy érezni magam a tülekedő tömegben, mintha valami Appelplatzon lennék Treblinkában.

Amikor megérkezett a busz, az ellenőrök katonás, pattogó utasításokkal próbálták rendezetten felszállítani az embereket a buszra. „Mozduljál már a busz hátsó részébe” – kiabáltak rá azokra, akik a középső részen próbáltak elhelyezkedni a csomagjaikkal. Egy kisbaba sírni kezdett az anyja hurcijában. „Lehetne ezt udvariasabban is,” morogtam az ellenőr irányába, de nem hallotta a tülekedésben.

Elfogott a szekunder szégyen. Vajon hogyan veszik a bátorságot ezek, hogy ilyen suttyón bánjanak emberekkel? Eltűnődtem, hogy vajon mi lenne, ha nem fizető utasok lennénk, hanem mondjuk teljesen kiszolgáltatott menekültek? Brr, nem szeretném átélni…

És beugrott az, amit Hannah Arendt írt a gonosz banalitásáról. Emberek – nem is különösen gonosz emberek – egy olyan rendszer részévé válnak, ahol hatalmat kapnak mások fölött. Csavarok a gépezetben. Tömeget kell irányítaniuk. És az emberek hamarosan biomasszává silányulnak a szemükben. Gyurmázható biomasszává. Adj hozzá ehhez kimerültséget, rossz fizetést, ezerféle magánéleti frusztrációt, és máris kész a recept. Így születnek a történelem disznóságai is. Nincs ebben semmi misztikum.

A busz megindult. Welcome to Hungary – jegyezte meg az egyik külföldi utas szarkasztikusan.

(note to myself)

Náchmán, a híres haszid rabbi szerint az ember egyrészt olyan dolgoktól fél, amikről tudja, hogy nem bánthatják. Másrészt pedig megkíván olyan dolgokat, amelyekről tudja, hogy nem válnak hasznára. Pedig tudnia kellene, hogy önmagában rejlik mindkettő: az, amitől félnie kellene, és az is, amit egyedül kívánhatna.

Náchmán a 18. és a 19. század fordulóján fejtette ki a tanításait, az ipari forradalom hajnalán. De a tanításai ma nem is lehetnének aktuálisabbak.

Mert ha meg kellene határozni, miért is érezzük ennyire csapdában magunkat mi, a 21. század emberei, hát pont ezért. Mert hiába élünk sokan nagyobb jólétben és nagyobb szabadságban, mint az előttünk élő generációk százai. Valójában ketrecet építettünk magunknak a saját félelmeinkből és vágyainkból.

Tele vagyunk sokarcú, néven nevezhetetlen szorongásokkal, amelyekről hiába tudjuk az eszünkkel, hogy nem „valósak” – valójában az elménk nagyon is valósnak érzékeli őket egy olyan szinten, amihez a racionális ész nem ér el.

És bár szabadságunkban áll sokmindent megtenni, amiről korábbi generációk nem is álmodhattak, valójában végső soron a saját vágyaink zárnak minket börtönbe. Kényszeresen futjuk a kis köreinket, hogy még több élvezetet, még több elismerést sajtoljunk ki olyan dolgokból, amik hosszú távon nem hozhatnak elégedettséget az életünkbe.

Lehet, hogy ketrecünk rácsai aranyból és ezüstből vannak – de akkor is csak ketrecek. És ahogy a magunk ketrecét a saját elménkkel építjük fel, a szabadulásunk kulcsa is az elménkben rejlik. A felismerésben, hogy amiben menedéket keresünk, attól inkább tartanunk kellene – és ami igazi megelégedést hozhat, az mindig ott van tőlünk csupán karnyújtásnyira, de nem vesszük észre.

(note to myself)

Tegnap a 4-6-os villamoson egy hajléktalan nő zavarta meg a kedélyeket: egy kannás borral a kezében, dúlt tekintettel, láthatóan ittasan vonult a megállóban. Közben kiabált: mintha egy ott nem lévő emberrel – az apjával – veszekedett volna. Az utasok közül egyesek döbbenten, mások dühösen, megint mások pedig mohó kíváncsisággal figyelték.

Amikor meghallottam a kiabálást, először bennem is felhorgadt a tisztes utazó polgár felháborodása: vajon mi a fenének kell ordibálni? Amikor azonban megláttam a nőt, aki ordibál, a dühöm elszállt. A második érzésem a szánalom volt. Bekapcsolt a prefontális agykéreg: keretbe helyezte azt, ami történik. Beugrott mindaz, amit a gyermekkori traumák, a felnőttkori függőségek és hajléktalanság összefüggéseiről tanultam.

És nyilvánvalóvá vált, hogy ez a nő nem a jelenre reagál. A régmúlt egy drámáját – tragédiáját? – éli újra. Egy távoli gyermekkori színdarabét, ahol neki valószínűleg a megerőszakolt, esetleg péppé vert, vagy csak szimplán elhanyagolt és magára hagyott áldozat szerepét osztották (hasonló történetekben nagy a választék!). És a múlt börtöne nem ereszti: megzavarja, eltorzítja azt a módot, ahogyan az agya működik és a valóságot összerakja maga körül.

Az, hogy ő itt ordibál és iszik, az senkinek sem jó. Nem jó nekünk, utasoknak. Legfőképpen nem jó neki, aki borzasztóan szenved. De nem állhatunk meg a gondolkodásban ott, hogy „engem nem érdekel, hová, csak tűnjön el”. Vajon hányszor és hányféleképpen lehetett volna segíteni rajta, már kezdve a gyermekkorával? Hányszor és hányféleképpen hagyta cserben a rendszer – hányszor és hányféleképpen kapott elutasítást akkor, amikor egyébként a szakszerű, együttérző támogatással akár ma egyike lehetne a villamoson dolgukra siető tisztes polgárok közönségének?

Ma reggel ez juttott eszembe, amikor olvastam Vitézy Dávid polgármesterjelölt nyilatkozatát arról, hogy „nem csak a hajléktalanok érdemlik meg a szolidaritást”, hanem a villamosvezetők is. Meg „a szülőknek, akik félnek elengedni gyerekeiket az iskolába, mert beállt hordák zaklatják őket.” És hogy a közlekedés „nem hajléktalan-szálló”: „a segítségnek a szociális ellátórendszerben vagy addiktológiai intézményekben van helye, nem pedig a budapestiek százezrei által használt járatok ülésein.”

Nos, kedves Vitézy úr, egyetértek, hogy mindenkinek jár a szolidaritás. Csak éppen azt is látni kell, hogy a társadalom csoportjai különféle helyzetben vannak kiszolgáltatottság és sérülékenység szempontjából. Mindig könnyű egy kiváltságos csoport tagjaként „egyenlő elbánást” követelni – ahogy Anatole France örökérvényűen megfogalmazta: „a törvény, a maga nemes egyenlőségében, egyaránt megtiltja a gazdagnak és a szegénynek, hogy a híd alatt aludjanak.”

Tényleg ennyire képes egy magát ellenzékinek nevező jelölt, miközben a kormánypárti propaganda nap mint nap ontja a hajléktalanokat undorító módon megbélyegző, uszító cikkeket?

Mindenki szeretne olyan tömegközlekedésen utazni, ahol nincsenek hajléktalanok. Én is. Csak éppen nem azért szeretném ezt, mert a hajléktalanok ki vannak tiltva a tömegközlekedésről, hanem azért, mert a hajléktalanok – nincsenek. Mert minden embernek biztosítják a lakhatáshoz való jogát. Utópia? Egyáltalán nem az! Egyszerűen politikai akarat kérdése. Nézzük csak meg Helsinki példáját, ahol sikerült pár év alatt felszámolni a hajléktalanságot. Nem rendőrséggel: otthonteremtéssel!

És felvilágosítanám: „a szociális ellátórendszer vagy addiktológiai intézmények” szerepe nem az, hogy oda be lehessen suvasztani, el lehessen dugni a társadalomnak nem kedves, deviáns elemeket. Éppen ellenkezőleg: a szerepük a társadalmi integráció. Csak éppen egyrészt nem költünk rájuk, másrészt a meglévő intézmények szemlélete is jelentős reformra szorulna.

Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy egy olyan országban, ahol az adófizetői forintok százmilliárdjai vándorolnak döbrögi-zsebekbe mindenféle luxus kirakat-projekt keretében, utópia lenne azt finanszírozni, hogy emberek tízezreinek ne kelljen az utcán vagy borzasztó lerobbant viskókban élnie!

A villamosokon engem is zavar a kosz, a szemetelés, a balhézás (amiért, tegyük hozzá, a leggyakrabban nem hajléktalan utastársak felelősek). Igen, lehet értelmes vitát folytatni arról, hogy kell-e BKK rendészet (bár szerintem a kultúrát nem lehet beleverni az emberekbe, legfeljebb nevelni, és az nem a villamoson kezdődik). Amit viszont nagyon nem tudok tolerálni, az olyan politikus, aki olcsó népszerűségre és szavazatokra akarja váltani a lakosságban mélyen meglévő hajléktalan-ellenességet. A hajléktalanság felszámolása nem rendészeti kérdés – hanem társadalmi szolidaritás kérdése. Ami Magyarországon nyomokban lelhető már csak fent, ezért nem kéne tovább erodálni.

Jack Kornfield meséli, hogy még kezdő pszichológusként elbeszélgetett egyszer Robert K. Hall pszichiáterrel (aki Fritz Perls tanítványaként sokat tett a gestalt pszichológia irányzatának amerikai meghonosításáért).

Kornfield elmondta, hogy már nagyon jól meg tudja határozni az emberek problémáit. Azt is ki tudja deríteni, honnan erednek a problémáik. Viszont jóval kevésbé sikeres abban, hogy segítsen nekik változni – megoldani a problémáikat.

Hall erre széttárta a kezét: „Ó, én ilyet nem csinálok.”

„Nem csinál ilyet? Akkor mit csinál?” – kérdezett vissza Kornfield meglepődve.

„Az én munkám abból áll, hogy ott ülök az emberekkel és segítek nekik teljesen elfogadni azt, akik valójában.”

Jack Kornfield pszichológus és meditációs oktató mesélt egy történetet, ami egy olyan katonával esett meg, aki az egyik mindfulness meditációs tanfolyamán vett részt.

A katona egy napon, hosszú és fárasztó szolgálat után, egy áruházban sorban állt a pénztárnál. Fáradt volt és alig várta, hogy végre hazaérjen és felciccentsen egy doboz sört a TV előtt. Előtte pár méterrel egy nő állt egy kisgyerekkel a karján ugyanabban a sorban.

A katona, aki szabálykövető volt, már azon bosszankodni kezdett, hogy a nő nem az Expressz sorban állt – ahová a kisgyerekeseknek állni kellene. Az pedig különösen feldühítette, amikor azt látta, hogy az eladónő beszélgetni kezd a gyerekes nővel, és gügyögni a gyerekkel. Akkor pedig már szinte szétrobbant az idegtől, amikor az eladó át is vette a gyereket a karjába. Hát nem látja, hogy milyen sokan állnak sorban? Még húzza is az időt??

Ekkor azonban beugrott neki a mindfulness képzés: felcímkézte a dühöt, amit érzett, megfigyelte a testi észleléseit, amik együtt jártak vele, figyelte, ahogy a düh szétárad, majd hagyta, hogy lehorgadjon, mint egy hullám. Egyfajta távolság épült ki közte és a düh között – és már nem akart indulatosan rákiabálni a nőre és az eladóra, mint egy perccel korábban.

Sőt, amikor odaért az eladóhoz a sorban, még meg is dicsérte a kisgyereket, hogy milyen aranyos. Az eladónő felvidult, és mesélni kezdett. Kiderült, hogy a gyerek apja is katona volt, de néhány éve meghalt bevetés közben. Azóta az apa szülei vigyáztak a gyerekre, miközben az anya teljes munkaidőben dolgozott. A nagymama minden nap munkaidőben elhozta a gyereket az áruházba, hogy ő – az anyja – láthassa.

A katona megrendülten távozott.

Soha nem tudhatod, hogy az ítélkező-skatulyázó, sürgölődő-fontoskodó majom-elméd lecsillapítása milyen fontos, együttérző tapasztalásokkal tanít és gazdagít téged – és másokat.

Niels Bohr, a dán vegyész szerint szakértőnek lenni annyi, mint minden létező hibát elkövetni egy adott szűk területen. És persze tanulni ezekből a hibákból, tehetjük hozzá.

Bármilyen ösvényt is válassz magadnak az életben, a hibázás kockázata éppen annyira benne van, mint a siker lehetősége. Nem azoktól az ösvényektől kell félned, amelyeken sokat hibázhatsz – vannak ennél sokkal alattomosabb ösvények is. Amelyek elsőre nagyon simának és könnyen járhatónak tűnnek, de később olyan zsákutcának bizonyulnak, amelyekből nagyon nehezen lehet csak megszabadulni.

Vajon honnan tudhatod, hogy melyik ösvény milyen?

Mérlegelheted persze racionálisan és ésszerűen az ösvény előnyeit és hátrányait. Ez szükséges, azonban gyakran egyáltalán nem elégséges, hogy kiszűrd az igazán komisz ösvényeket. Lehet, hogy elcsépelt közhelynek tűnik, de a megoldás az, hogy hallgass a szívedre: vajon ott lenne ő is veled a választott ösvényen?

Az, hogy „ott van a szíved”, nem feltétlenül azt jelenti, amit némely popslágerek sugallnak: hogy az ösvény – vágyvezérelt. Ami keresi a gyönyört és elkerüli a fájdalmat. Belül tudod, hogy a szívvel rendelkező ösvény bizony gyakran félelmetes, nehezen járható, tele van akadályokkal. És mégis, azért van ott a szív, mert megnyílik benne és elfogadja azt, aminek jönnie kell.

Én magam sok olyan ösvényt választottam korábban, amire ma már nem lépnék rá másodszor, sokat hibáztam, bukdácsoltam – de ha ott volt a szívem, akkor egy percig sem bántam meg, hogy rájuk léptem.

Az ember bukdácsol, hibázik, irányt téveszt majd újra megtalál – de ha ott van a szíve az ösvényen, amin jár, akkor nem elveszett ember. Viszont hány ember van, aki gépies robotként jár szív nélküli ösvényeket, miközben belül egyre üresebbnek, egyre halottabbnak érzi magát?

Carlos Castaneda, fiatalkorom egyik kedvenc szerzője, aki megteremtette (a valószínűleg soha nem létezett, fiktív) mexikói őslakos tanító, Don Juan alakját, így fogalmazta ezt meg:

„Mielőtt rálépnél bármilyen ösvényre, tedd fel magadnak a kérdést: vajon ez az ösvény rendelkezik szívvel? Ha a válasz nem, akkor tudni fogod, hogy más ösvényt válassz. A baj az, hogy senki sem teszi fel ezt a kérdést; és amikor az ember végül rájön, hogy egy szívtelen ösvényt választott, az ösvény éppen meg akarja ölni. Ezen a ponton nagyon kevés ember képes már arra, hogy elhagyja azt az ösvényt.”

81 éve, 1943. április 19-én tesztelte le saját magán az általa felfedezett pszichoaktív anyagot, a lizergsav-dietilamidot (avagy LSD-t) Albert Hofmann svájci vegyész. A 250 mikrogramm pöppet soknak bizonyult első tesztre – így Hofmann dokinak volt egy érdekes bicikliútja hazafelé, ami egy életre megváltoztatta a hozzáállását emberekhez, élethez és univerzumhoz.

„Bajkeverő csodagyereke”, az LSD pedig azóta még rengetet ember életét változtatta meg – a legtöbb életet pozitív irányba, kevesebb emberét, aki felelőtlenül nyúlt hozzá, negatív irányba. Mert az LSD csupán egy eszköz, amit lehet felelőtlenül és felelősen is használni – az ember belső állapota és a környezete az, ami meghatározza az élményt.

Ezen a napon rajtam mindig egy különös vidámság vesz erőt – ami talán összefügg azzal is, hogy odakint éppen minden megújulásra invitál bennünket: itt a tavasz, újjéled a természet. És, ahogy Albert Hofmann mondta, az LSD lehet kockázatos, de ami az igazán veszélyes az, ha „az ember elveszíti a kapcsolatot az élő természettel.” Örvendezzetek, ünnepeljétek felelősen, derűsen az életet, kapcsolódjatok a természethez!