„Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, í­gy aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben,” í­rta Dosztojevszkij. „Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé, azért pedig, hogy szeretet hiányában is elfoglalja magát és szórakozzék, átengedi magát szenvedélyeknek, a durva élvezeteknek, mí­gnem teljesen elállatiasodik bűneiben, és mindez attól van, hogy szüntelenül hazudik az embereknek is, magának is.” De vajon miért kezd el valaki hazudni magának? Miért és honnan ez a kényszer, hogy letagadjuk az igazságot – és mi ez az igazság, amivel nem akarunk szembenézni? A lélek mélyrétegeiben leülepedő fájdalom az, amivel nem akarunk szembenézni. A fájdalom, amit amiatt a meggyőződés miatt éreztünk, érzünk, hogy nem vagyunk elég jók és nem vagyunk méltók a szeretetre. Ez az, amivel nem akarunk szembenézni – ez az, amit magunk elől is rejtegetünk, ami elől rettegve menekülünk. Különféle ön- és közösségpusztí­tó viselkedésekbe. Amelyek ideig-óráig azt az illúziót keltik, hogy a kezünkben van a kontroll – hogy tisztelnek és szeretnek minket. És folyamatosan önáltató hazugságok bonyolult hálóját szőjük, hogy saját magunkkal is elhitessük: igazából nekünk ez kell. Ez szükséges. Ez vagyunk mi. Csak í­gy érvényesülhetünk. És, ahogy lenni szokott, a fájdalom elől való menekülés még több fájdalmat okoz. És még több önigazoló hazugságot tesz szükségessé. Csak hogy az ember el tudja viselni a hétköznapokat. Én egy picit megfordí­tanám, amit Dosztojevszkij mondott: az ember eleve azért hazudik magának, mert úgy érzi, mások nem szeretik és tisztelik – és ezért nem tiszteli, nem szereti eléggé magát. Ezt a mondatomat persze megint félreértik majd egyesek. Amikor azt í­rom: önszeretet, akkor nem a kritikátlan önimádatról beszélek – hanem arról a képességről, hogy kedvesen, nagylelkűen, együttérzéssel fordulj oda magadhoz. Azzal az igénnyel, hogy megértsd és elfogadd, aki vagy, ami vagy. Enélkül nincs őszinteség sem magaddal szemben. Sajnos a különféle felépülést és gyógyulást hirdető módszerek gyakran abból indulnak ki: hibás vagy, mi megjaví­tunk. Elromlottál, de mi majd jól megszerelünk. Pedig a valódi felépülés és gyógyulás eredőjében inkább ez kellene, hogy álljon: rossz dolgok történtek veled. A közösségedben nem kaptad meg azt a figyelmet és szeretetet, amit kellett volna – ezért magadnak sem tudod azt megadni. Ezért bántod magadat és a környezetedet is. Mi figyelünk rád és szeretettel támogatunk abban, hogy Te is képes légy őszintén és kedvesen odafordulni magadhoz – és másokhoz. kép: Giovanni Gasparro

Néha elnézem az embereket magam körül, ahogy tülekednek a metróban, ahogy dolgukra sietnek az utcán, ahogy posztolják a képeiket a közösségi médián, ahogy egymás kezét fogva sétálnak a parkban, ahogy veszekednek a konyhában, ahogy könnyeznek egy mozifilmen, ahogy kommentelnek és beszólnak egymásnak a közösségi médián, ahogy megízlelnek egy süteményt a kávézóban, ahogy mohón szívják a cigifüstöt a ház előtt, ahogy dühödten nyomják a dudát a dugóban. És már nem is embereket látok – hanem egy erdőt. Fákat látok, ahogy göcsörtös gyökereiket belemélyesztik a földbe, hogy megkapaszkodjanak a sziklás talajban és felszívják éltető nedveit. Ahogy girbe-gurba ágaikat az ég felé nyújtóztatják, hogy lombjaikat megfürösszék a Nap fényében. Így próbálunk megkapaszkodni, gyökeret ereszteni mi is, emberek. Így nyújtózunk mi is a fény felé, ki egyenesebben, ki göcsörtösebben. Ki szelíden és átlényegülten fürödve benne – ki vadul és telhetetlenül szürcsölve, elszívva a világosságot a többi elől. A mi fényünk: a jelentőség. Szignifikancia. Mindannyian arra vágyunk, ki szelíden, ki mohón: hogy elismerjenek, elfogadjanak, szeressenek. Hogy éreztessék velünk, hogy fontosak vagyunk. Néha egészen furcsa alakzatokba kényszerít bennünket ez a vágy – egyesek a felismerhetetlenségig eltorzulnak, akár egyes amorf, szokatlanul növekvő fák. De valójában minden göcsörtösségünk és egyenetlenségünk, minden diszharmóniánk és aránytalanságunk mögött is felfedezhetjük a szükségletet, hogy lássanak, elismerjenek és szeressenek minket. Ez a mi napfényünk. És amikor leszáll az éj, távoli csillagok különös sóvárgásokat ébresztenek bennünk. (note to myself)

Szétnézek a világban, és látom a háborúkat. Etnikai, politikai konfliktusokat. Kultúrharcokat és vallási villongásokat. Elnyomást és forradalmakat. De ennél többet is látok – ennél mélyebbre is látok. Látom, hogy minél inkább be vannak záródva az ezekben a konfliktusokban részt vevő csoportok a saját történetükbe – annál súlyosabb a konfliktus. Minél messzebb kerül egymástól a két történet, annál elszigeteltebb párhuzamos valóságok épülnek. Ahol a párbeszédnek már az esélye sem nyí­lik meg. Eluralkodnak rajtunk a történeteink, amelyekben mindig a „Mi” az áldozat és a hős – és mindig „Ők” az elkövetők és bűnösök. És ezek a történetek, mint ahogy az egyes embernél, úgy a csoportnál is a saját traumába vannak ágyazva. Mert nem csak egyéni, de kollektí­v trauma is létezik. Ahogy az egyének, úgy a csoportok – nemzeti, vallási, politikai közösségek – is folyamatosan a Múltra reagálnak akkor, amikor látszólag a Jelen eseményeire válaszolnak. Újrajátsszák a régi szerepeiket, mint egy elakadt lemezjátszó. Palesztinok-izraeliek, keresztények-muszlimok, pakisztániak-indiaiak, liberálisok-konzervatí­vok: folyamatosan triggereljük, folyamatosan nyomkodjuk egymás egzisztenciális trauma-vészcsengőit. Ki-be kapcsoljuk az evolúciósan belénk kódolt flight-or-fight, menekülj-vagy-harcolj üzemmódot. Ha felismernénk, hogy í­gy van – és hogy mennyire í­gy van: az hozzásegí­thetne minket ahhoz, hogy megtaláljuk a triggerelő hatás és a traumatikus ellenreakció közötti pillanatban azt az ablakot, ami kitekintést nyújt a saját, elszigetelő és bezáró történetünkből. Képessé tehet arra, hogy ne csak a saját monológunkat toljuk – hanem nyitottá váljunk a másik történetére. Hogy a „mi” és „ők” narratí­vájának harci zajából átlépjünk egy közös „mi” tudatosság reményének várakozó csendjébe. Ez még persze bizalmatlan várakozás. A másik történetét talán csak szemforgatva tudjuk elviselni. Talán nem tetszik – talán nem tartjuk igaznak. Lehet, hogy nem is az. Talán rettegünk attól, hogy amennyiben egy picit is engedünk a saját igazunkból – akkor szükségszerűen sérülékennyé és kiszolgáltatottá válunk a másik igazságtalanságával szemben. És nem is arról van szó, hogy fel kell adnunk a saját önazonosságunkat és a saját narratí­vánkat, vagy el kell fogadnunk a másikét. Pusztán fel kell ismernünk, hogy mindketten bábok vagyunk a Múlt, a Trauma bábszí­nházában. Csakis akkor törhetjük meg a nemzedékről nemzedékre továbbadott traumák ördögi körét – a transzgenerációs trauma átkát – ha megtesszük ezt a fájdalmas és félelmetes lépést. Kifelé ebből a zéró-összegűnek hitt játszmából, ahol csak szélsőségekben tudunk gondolkodni, ahol „vagy ők, vagy mi”. Rálépve az útra, ami nem a múlt elkendőzéséhez vezet („ami elmúlt, elmúlt, spongya rá”) – hanem annak feldolgozásához. A saját árnyékunk felismeréséhez – a saját fájdalmunk elfogadásához. És onnan a következő lépést a másik fájdalmának elfogadásához. Lassú, tétova babalépésekkel a kollektí­v gyógyulás útján. Mindig a következő lépésre összpontosí­tva. És legyen bármilyen sötét a helyzet, amí­g még képesek vagyunk megtenni akár egyetlen ilyen lépést is – addig az emberiségnek igenis van jövője. Ha egyetértesz azzal a szemlélettel és szellemiséggel, amit próbálok képviselni ezen az oldalon – akkor kérlek, Te is segí­ts, hogy a hangom ne hallgasson el, oszd meg a posztokat és támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Itt nincsenek alkoholista hajléktalanok” – hirdeti magát egy középiskola a reklám-klipjében. Lehet, hogy vannak szülők, akik vevők az ilyen üzenetekre. De azért remélem, hogy vagyunk bőven olyanok is, akiknek esze ágába sem lenne egy olyan iskolába adni a gyerekét, ahol a kirekesztő szociális demagógiának ezt a fertelmes szemléletét oltják bele a tanulókba. Én például egy olyan iskolába íratnám szívesen a gyerekemet, ahol arra tanítják, hogy vállaljon szolidaritást az elesettekkel, a szegényekkel, az otthontalanokkal. Ahol megbeszélik a tanulókkal, hogy vajon miért, hogyan válnak hajléktalanná emberek. Miként ragadt benne a mélyszegénységben a társadalom leszakadó egyharmada. Ahol az alkoholizmusról, függőségekről nem úgy oktatnak, mint valami jellemhibáról, hanem feltárják a gyermekkorba nyúló gyökereit, összefüggéseit elmagányosodással és kirekesztéssel. Ahol ilyen szellemben tanítják a történelmet, az irodalmat is. Hiszen ennek a nemzetnek a legjobb elméit mindig is fűtötte a felháborodás az igazságtalanságok és egyenlőtlenségek láttán. A szenvedély, hogy egy igazságosabb és egyenlőbb társadalmat alkossanak. Ahol íróink, költőink társadalmi megújulást követelő szenvedélyes sorait megtanítják alkalmazni napjaink valóságára. Például amikor közösen beszélgetnek arról, ki volt Táncsics Mihály, és miért mondta, hogy „a koronák és trónusok csak addig állhatnak fenn, míg a népek szegények, tudatlanok.” Vagy közösen értelmezik Petőfi XIX. század költői című versét: „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, ha majd a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet”. Vagy éppen elemzik Ady Endre Álmodik a nyomor című költeményét: „Kicsit több bért, egy jó tál ételt, foltatlan ruhát, tisztességet s emberibb szavakat.” Esetleg József Attila Külvárosi éj című versét: „A nyomor országairól térképet rajzol a penész.” Olyan sokat papolnak manapság arról, hogy „magyarság” meg „nemzet”. Hát jó lenne tudatosítani, hogy nem a melldöngető hazapuffogtatás és köldöknéző önelégültség teszi a magyart. Enélkül a szenvedélyes igazság-szeretet nélkül lófüttyöt ér az egész.

Nem voltam tudatában még, mikor először léptem át ez élet-ajtó küszöbét. Milyen erő nyitott ki hát ilyen hatalmas rejtélyre, mint rügyet erdőn éjféltájt? Mí­g reggel néztem a fénybe, nem kellett, csak egy pillanat: Nem vagyok idegen! − értse szí­vem, e világban lakhat; és hogy a felfoghatatlan, névtelen, forma nélküli, karjába vesz jóban, bajban − a forma anyámat szüli. Épp í­gy, a halálban majdan ugyanaz az ismeretlen, öröktől ismert alakban lép elém, s mivel szeretem ezt az életet, jól tudom, a halált is szeretni fogom. A csecsemő is felsí­r, ha jobb mellétől elszakí­tja anyja − csak hogy megnyugodjon rögtön utána a balon. Rabindranath Tagore, A felajánlás énekei, 95. (ford. Ásványi Tibor) (esti versek a drogriporterrel) kép: Goncarlo Claro

Van, akit a posztjaim sokfélesége zavarba hoz. Akkor te most buddhista vagy? – kérdezik egyesek. Akkor te most keresztény vagy? – kérdezik mások. Vagy szkeptikus libsi, aki kételkedik minden vallásban? Mi a franc vagy te most igazából? Nos, egyik sem. És valahol mindegyik. És valahol élvezem, hogy összezavarhatom azokat, akik a jól körülhatárolható kocka-valósághoz szoktak. Amikor a Buddha a Földön járt, soha nem mondta: „Legyetek buddhisták!” És amikor Krisztus a Földön járt, soha nem mondta: „Legyetek keresztények!” Megmutattak egy utat, amelyen járva az ember a sötétségből kijuthat a fényre. Nem azt mondták: „Imádjatok engem!” Hanem azt mondták: „Kövessetek engem!” És mégis: milyen sok ember imádja a Buddhát vagy Jézust, egyfajta csigaházként magára öltve a jó buddhista vagy jó keresztény identitásának védőpáncélját, amibe jól el lehet bújni és ki lehet rekeszteni a világot és a többi embert. „Keresztény” – ezt a kifejezést a nem keresztények találták ki, hogy megkülönböztessék a Krisztust követőket. „Buddhizmus” – ezt a szót eleve a mindent „izmusokra” skatulyázó nyugati vallástörténészek vezették be. Számomra elszomorí­tó, hogy milyen sok ember imádja a Buddhát vagy Jézust, mint valamiféle bálványt, miközben pont a leginkább szí­vhez szóló üzeneteiket nem képesek meghallani. Annyira el vannak foglalva azzal, hogy jó buddhisták vagy jó keresztények legyenek. És saját kiválóságuk tudatának önelégült elefántcsonttornyából megvessenek, lenézzenek másokat, akik nem. Persze mind a Buddha, mint Krisztus sokra tartotta a taní­tványok közösségének szerepét. És közösségben részt venni mindig identitás-formáló élmény. Félreértés ne essék, én nem í­télem meg/el azokat, akik lelkesen vallják meg a hitüket, a felekezethez való tartozásukat, bármi is legyen az. Hajrá! De én nem akarok megtérí­teni senkit semmire. Nem akarok bizonyos vallásokat vagy filozófiákat promózni. Arra törekszem, hogy az í­rásaim mindenki számára be- és elfogadhatók legyenek, aki picit is nyitottan közelí­t a különféle hagyományokba ágyazódó taní­tásokra életről és halálról, sötétségről és fényről, leépülésről és felépülésről. Ha tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren, ha adnak neked valami fontosat a hétköznapok elviseléséhez, feldolgozásához – akkor kérlek, Te is adj valamit, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

Robert Waldinger nem csak Zen tanító (roshi), de történetesen tudományos kutató és Zen tanító egyben. Számára a tudományos szigorral végzett kutatómunka és a spirituális fejlődés nem zárja ki egymást – tudja mindkettőt a helyén kezelni. Mi több, ő a világ legrégebbi boldogság-kutatásának vezetője (Study on Adult Development). Ami 80 éve követi nyomon embereknek ugyanazt a csoportját, hogy megállapítsa: vajon kikből lesznek boldog és egészséges emberek? Aki azt gondolná, hogy a boldogság titka a pénz és hírnév, vagy hogy az egészség titka az, ahogy mit eszik vagy mit sportol valaki – az téved. Na jó, persze, természetesen ha valaki állandó egzisztenciális gondokkal küzd, az nem lehet elégedett az életével. És aki folyton junkfood-ot zabál és alig mozog, az nem lehet egészséges. De a kutatók találtak egy olyan tényezőt, ami még ezeknél is jóval fontosabb és döntőbb tényezőnek bizonyult mindkét szempontból. Az, hogy milyen jó kapcsolatokat ápol az illető más emberekkel. A kutatók persze számítottak arra, hogy akinek jó a párkapcsolata, erős a szociális hálója, az elégedettebb az életével. De ami őket is meglepetésként érte, az, hogy mennyire döntők a tartós, kielégítő emberi kapcsolatok (ezen belül is a párkapcsolatok) akár az olyan nagyon is fizikai funkciók alakulásában, mint például, hogy valakinek van-e szívbetegsége, cukorbetegsége vagy éppen magas vérnyomása. Korunk valódi népbetegsége: az elmagányosodás. Ami persze történhet kapcsolatban, családban is, ha az kiüresedik és formálissá válik. A kutatás egyik legfontosabb kérdése, ami nagyban megkülönböztette a boldog és a kimondottan boldogtalan embereket: „Kit hívnál fel az éjszaka közepén, ha bajban lennél?” A kimondottan boldogtalan emberek senkit vagy alig valakit tudtak megnevezni erre a kérdésre. Van valaki, akivel biztonságban érzed magad? Akire számíthatsz? Ez egy nagyon fontos összetevője az emberi egészségnek. Ez az igazi gazdagság. Szóval kezeld mindig egy csipet kétellyel a reklámokat, amik szerint nem lehetsz boldog ember, hacsak nincs menő autód, házad, kütyüd, kocka hasad stb. És persze azokat az egészség-gurukat és megmondóembereket is, akik szerint nem lehetsz egészséges, ha nem veszed meg az ő táplálék-kiegészítőjüket, csodaszerüket, ápolószerüket, vitaminjukat, kütyüjüket, ha nem iratkozol be az ő tanfolyamukra, kezelésükre, ha eszel/nem eszel húst/glutént stb., ha nem nézel ki 50 évesen úgy, mint egy 20 éves és a többi. Ha túl sokat aggódsz ezeken a dolgokon, miközben elhanyagolod a legfontosabb, legbensőségesebb emberi kapcsolataid építését, akkor tévúton jársz.

Az ember egy idő után rájön: a legtöbbször sokkal fontosabb, hogy kedves légy, mint hogy igazad legyen. A kedvesség néha ott is utat tör, ahol a logika csődöt mond. Végtére is nem oldhatjuk meg a problémákat ugyanazzal a gondolkodással, amivel létrehoztuk őket – ahogy Einstein is mondta. Amikor igazad van, amikor győzöl egy vitában, az adhat némi diadalérzetet és elégedettséget. De ez a legtöbb esetben tiszavirágéletű. És amikor életed végén visszanézel az emberi kapcsolataidra, akkor nem arra leszel igazán büszke, hogy igazad volt. Nem arra fogsz emlékezni, amikor legyőztél valakit. Hanem arra, hogy kedves voltál vele – és hogy ő kedves volt veled. Aiszóposznak igaza volt: legyen bármilyen csekély is, de egyetlen kedves cselekedeted sem megy soha veszendőbe. (notes to myself)

„Meghalt a Fater,” í­rta az egyik ismerősöm nemrég. „Hogy mi?” – kérdeztem vissza értetlenül. Aztán világosság gyúlt az elmémben. Ja, hogy az a Fater. Palotai Zsolt. Már az én generációmnak is csak „a Fater” volt. Pedig mi még a 90-es évek végén kezdtünk el a bulijaira járni. A breakbeat és drumandbass hullám csúcsán, amit sokan az ő közvetí­tésével ismertek meg. Akkor már fogalom volt a budapesti éjszakában, hiszen a Tilos az Á-ban kezdett el zenélni a rendszerváltás környékén. Adtuk-vettük a kazikat a zenéivel. („Kazetta” – a fiatalok már azt se tudják, eszik-e vagy isszák.) Mennyi emlék, olyan helyekről, amik közül többet már bezártak. A régi Kultiplex. Az első West Balkan. Olof Palme ház: egyik oldalon d’n’b, másik oldalon breakbeat. Tilos bulik a Pecsában. Nemrég olvastam vele egy interjút. Egy megkeseredett, reménytelen ember képe rajzolódott ki előttem. Az ország helyzete rosszabb, mint a 80-as években, mondta. A társadalom legalja került annak csúcsára. Nem hí­vják már zenélni rádiókba. A közönsége fele kivándorolt. Úgy fogalmazott: „belső emigrációban és csöndben van.” A kor zenéjéről is lesújtó volt a véleménye. Amit persze lehetne úgy is venni, mint egy idős ember morgolódását, aki szerint „régen minden jobb volt”. De Palotai nem tartozott azok közé, akik felületes morgással lesöpörték a Ma zenéjét az asztalról. Vagy aki ne tudta volna megtalálni a hangot a sokkal fiatalabb generációkkal. Naponta sok órát töltött azzal, hogy megismerje a legújabb előadók legújabb zenéit – csak éppen, mint mondta, megszeretni nem tudta. „Teljesen egysí­kú minden, minden zene hasonló vagy ugyanolyan. Még a bulikon is, ha egy-egy előadót hallgatsz, ahol elkezdi, ott is fejezi be. Tehát mintha egy zenét játszana egy órán keresztül, nincsenek hullámhegyek és -völgyek,” mondta. Elérte a maga mélypontját. „Ha nincs mélypont, akkor nem teljes az a karrier, és senki nem hitte el, hogy ők vissza tudnak jönni,” mondta az interjúban. Sajnos már nem fog visszajönni. Egy egészen más úton indult el. Hatvankét évesen kiballagott ebből a világból. Jó utat, Fater! Köszönünk mindent!

Letöltendő fogház büntetést kér az ügyészség arra a gázolóra, aki 150-el döngetett az Árpád hídon egy BMW-vel versenyezve, amikor kisodródott és a szalagkorlátot átszakítva halálra gázolt egy 26 éves kerékpárost. Ez azt jelenti, hogy legfeljebb öt évet szabhatnak ki rá. A fogház a legenyhébb végrehajtási fokozat. És az elkövető akár 1-2 év múlva már feltételesen szabadlábra is kerülhet. Tudjátok én alapból nem vagyok a börtönök híve. Embernyomorító intézménynek tartom, ahol az emberek nem „megjavulnak”, hanem torzulnak. De szerintem azért azzal nem vagyok egyedül, hogy ezt a büntetést nem tartom arányosnak. Különösen nem egy olyan országban, ahol rendszeresen kapnak hosszú éveket emberek pár tucat tő kannabisz növény termesztése miatt – egy olyan növényért, ami, bár nem teljesen veszélytelen, de a nyugati világ jelentős részében már éppúgy legális élvezeti cikk, mint a sör vagy a cigaretta. És őket nem fogházra büntetik ám: hanem fegyházra, ami a legsúlyosabb végrehajtási fokozat! Ha mérlegre teszem a két cselekedet – kender termesztése és halált okozó gyorshajtás – társadalmi veszélyességét, akkor akárhogy is méricskélek: a kettő súlya köszönőviszonyban sincs egymással. Valahol egészen abszurd, hogy súlyosabb megítélés alá esik, hogy valaki szépen nevelgeti, öntözgeti a kis palántáit, mint az, hogy felturbózott mercivel agyatlanul száguldozik a belvárosban és megöl egy ártatlan embert. Vajon csak az én igazságérzetemet zavarja ez? ‍♂️ Fotó: Pozsonyi Zita