Nem voltam tudatában még, mikor először léptem át ez élet-ajtó küszöbét. Milyen erő nyitott ki hát ilyen hatalmas rejtélyre, mint rügyet erdőn éjféltájt? Mí­g reggel néztem a fénybe, nem kellett, csak egy pillanat: Nem vagyok idegen! − értse szí­vem, e világban lakhat; és hogy a felfoghatatlan, névtelen, forma nélküli, karjába vesz jóban, bajban − a forma anyámat szüli. Épp í­gy, a halálban majdan ugyanaz az ismeretlen, öröktől ismert alakban lép elém, s mivel szeretem ezt az életet, jól tudom, a halált is szeretni fogom. A csecsemő is felsí­r, ha jobb mellétől elszakí­tja anyja − csak hogy megnyugodjon rögtön utána a balon. Rabindranath Tagore, A felajánlás énekei, 95. (ford. Ásványi Tibor) (esti versek a drogriporterrel) kép: Goncarlo Claro