Nem voltam tudatában még,
mikor először léptem át
ez élet-ajtó küszöbét.
Milyen erő nyitott ki hát
ilyen hatalmas rejtélyre,
mint rügyet erdőn éjféltájt?
Míg reggel néztem a fénybe,
nem kellett, csak egy pillanat:
Nem vagyok idegen! â értse
szívem, e világban lakhat;
és hogy a felfoghatatlan,
névtelen, forma nélküli,
karjába vesz jóban, bajban
â a forma anyámat szüli.
Épp így, a halálban majdan
ugyanaz az ismeretlen,
öröktől ismert alakban
lép elém, s mivel szeretem
ezt az életet, jól tudom,
a halált is szeretni fogom.
A csecsemő is felsír, ha
jobb mellétől elszakítja
anyja â csak hogy megnyugodjon
rögtön utána a balon.
Rabindranath Tagore, A felajánlás énekei, 95. (ford. Ásványi Tibor)
(esti versek a drogriporterrel)
kép: Goncarlo Claro
