Én alapvetően tök jó dolognak tartom, hogy egyre több szó van traumákról, bántalmazásról és hasonlókról – sokáig el voltak hallgatva ezek a témák. De gyakran bizonyos népszerű pszichológiai fogalmakat az emberek rosszul vagy túlhasználnak olyan módon, ami elmossa az eredeti jelentésüket. És ez nem egyszerűen csak bosszantó pontatlanság – de relativizálja és kiüresíti azoknak az embereknek az élményét, akik valóban szenvedő alanyai ezeknek. 1) Nem minden kellemetlen élmény „trauma”! Önmagában attól, hogy valami rossz élményed volt, még nem vagy „traumatizálva”. A trauma nem a rossz élmény, hanem az, ahogyan áthuzalozza az idegrendszered, tartósan megváltoztatja az elméd működését. Ha bosszantó emberekkel kellett sorban állnod valami üzletben, vagy ha kiabáltak veled az utcán, és bosszús vagy miatta: az nem trauma. Csak kellemetlen élmény. 2) Nem minden konfliktus „abúzus”! Az ember folyamatosan konfliktusba kerül másokkal, családjában, párkapcsolatában, munkahelyén. Sokszor előfordul, hogy megbántanak minket, vagy megbántunk másokat. De a bántás önmagában nem bántalmazás. Ha valaki tiszteletlenül vagy bunkón bánik veled, ha leszid, megbánt a tanár, a főnök, a házastárs, az önmagában még nem bántalmazás. A bántalmazás rendszeres visszaélés egy bizonyos erőfölénnyel, aminek a célja az áldozat módszeres megalázása. 3) Nem minden, ami megsért valakit, „triggerel”! A trauma egyik velejárója, hogy gyakran oda nem illő helyzetekben aktiválhat (triggerelhet) egy trauma-reakciót valami inger. Például valaki lefagy, vagy dührohamot kap. Ez létező jelenség. De sokan mindenféle kényelmetlen érzésük mögött rögtön valami traumát keresnek, és fordítva: egyesek gúnyt űznek másokból, amiért rosszul reagálnak valamilyen sértő tartalomra. 4) Nem minden nézetkülönbség „gaslighting”! A gázlángozás (avagy gaslighting) egyfajta tudatos manipuláció, amelynek az elkövetője kétséget próbál ébreszteni áldozatában a saját józanságával és emlékezetével kapcsolatban. Például amikor egy bántalmazó elhiteti a bántalmazottal, hogy valójában ő volt a felelős a bántalmazásért. Mint minden fogalmat, ezt is túlhasználják. Van olyan, amikor egy konfliktusban résztvevő két ember tényleg másként emlékszik egy konfliktusra – és attól, hogy nem fogadja el a másik verzióját, még nem válik automatikusan gázlángozóvá. 5) Nem minden ember, akivel összeveszel, „pszichopata” és/vagy „nárcisztikus”! Tudományos értelemben a nárcisztikus személyiségzavar és a pszichopátia (antiszociális személyiségzavar) a pszichiáterek által diagnosztizálható személyiségzavarok közé tartoznak. Vannak persze emberek, akiket még nem diagnosztizáltak, de mégis ilyen zavarral élnek – és sejtelmük sincs róla (akár a világ leghatalmasabb emberi közt is). De a probléma megint a túlhasználattal van: sokan egyfajta önkényes diagnosztikai bunkósbotként használják ezeket a fogalmakat, hogy azokkal szembeni ellenszenvünket megideologizálják és tudományos köntösbe öltöztessék, akikkel a hétköznapi életben konfliktusba kerülnek. 6) Nem mindenki „társfüggő”, aki önzetlenül beletesz egy kapcsolatba! A kodependencia egy nehezen meghatározható fogalom – nem véletlen, hogy máig sem került be a pszichiáterek diagnosztikai kézikönyvébe. De azért van mögötte valós jelenség. Általában azt értik alatta, aki képtelen meghúzni az egészséges határait egy kapcsolatban, folyamatosan kényszert érezzen, hogy adjon, mert nincs rendben az önértékelése. Kérdés, hogy ez valóban önálló „betegségnek” számít-e, vagy pedig más zavarok velejárója (én inkább az utóbbira tenném a voksom). Mindenesetre nem tartom szerencsésnek, amikor olyan éllel használják, hogy a társat, szülőt, hozzátartozót – főleg feleséget, anyát – teszik meg felelősnek azért, mert a szerettük függőséggel küzd, vagy nem hajlandó felépülni belőle. Ha tetszenek az írásaim a Drogriporteren, ha hasznosnak tartod őket – kérlek, támogasd a munkám, link a hozzászólásban!

Egy távoli város mellett, egy folyó partján élt egy idős Zen mester. Egy nap egy utazó kereste fel a mestert: „Mester, szeretnék ebbe a városba költözni, ami melletted fekszik. Mondd, milyen hely?” „Milyen volt az előző hely, ahol éltél?” – kérdezett vissza a mester. „Szörnyű porfészek, unalmas és gonosz emberekkel,” felelte az ember. „Ez a hely is ugyanolyan. Nem ajánlom, hogy ide költözz,” mondta neki a Zen mester. Hamarosan egy másik utazó is meglátogatta a mestert: „Mester, szeretnék ebbe a városba költözni, mond, milyen hely?” „Milyen volt az előző hely, ahol éltél?” – kérdezett vissza a Zen mester. „Igazán szép, tele kedves és okos emberekkel,” felelte az ember. „Ez a hely is ugyanolyan. Szerintem tetszene itt neked.”

Amikor Giordano Bruno megkérdőjelezte a geocentrikus világképet, egy végtelen és végtelenül izgalmas, hatalmas távlatokat megnyitó világegyetem képét tárta a világ elé. Megégették érte. Végül azonban Bruno, halálában is diadalmaskodott. Amit viszont nem sikerült átörökí­tenie ránk, az a csodálat. Az érzés, hogy az egész létezésünk egy döbbentesen fenséges csoda. Amióta megdőlt a geocentrikus világkép, mintha mi is elveszí­tettük volna a centrumunkat. Túl gyakran úgy fogjuk fel magunkat a világegyetemben, mint parányi, jelentéktelenül és tehetetlenül hányódó porszemet a hatalmas, végtelen, közönyös világűrben. Nem vagyunk különlegesek. Elszigetelten, a koponyánk börtöncellájában töltjük büntetésünket, amí­g leperegnek napjaink – ami után elnyel bennünket az ásí­tó semmi. Így hát addig próbálunk behabzsolni minél több szí­nes-szagos élvezetet, amí­g még lehet. Pedig mennyivel másként is felfoghatnánk! Keleten van például egy csodálatos ví­zió Indra isten hálójáról. Ez a kozmikus háló a világ tengelyénél álló Meru hegyre van felfeszí­tve. Ennek minden keresztpontjában egy ragyogó ékkő – ami visszatükrözi a többi ékkő ragyogását. Minden összefügg mindennel – kapcsolódunk egymáshoz, nem vagyunk elszigeteltek. Mikrokozmoszok és makrokozmoszok – esőcseppek és óceánok, magunkba foglaljuk a mindenséget és részei vagyunk egy nagyobb egésznek. Ragyogó lények vagyunk, és tükröket tartunk egymásnak, szemlélve és visszatükrözve egymás fényét. Nem vagy egyedül egy végtelen világegyetemben – te vagy a végtelen világegyetem!

„Az étel nem játék” – hogy milyen sokszor hallottam én ezt még gyerekként is a felnőttektől! És valóban: felnőttként borzasztó bosszantó tud lenni, amikor egy gyerek malackodik az étellel. Eldobálja a padlón. Összekeni vele a testét, a ruháját. Kiborít. Megcsócsál. Aztán kiköp. Trancsíroz. A fele kaját ki kell dobni utána. Ráadásul olyan disznóólat hagy maga után, amit aztán persze majd neked kell összetakarítani. Újra és újra. Szóval érthető, hogy a szüleink utálták, ha játszottunk az étellel. Inkább lapátolták bele a szánkba kanállal ők, a könnyebb menedzselhetőség érdekében. De mint gyakran lenni szokott, a tudomány ezt a nézetet is meghaladta – a többi olyannal együtt, mint hogy nem szabad ölelgetni vagy igény szerint etetni a gyereket. Az étel, mint kiderült, igenis játék. Mondják az okosok, empirikus bizonyítékokra hivatkozva. És nagyon is fontos, hogy a gyerek játsszon vele. Mert ez a játék tulajdonképpen segít neki megszeretni és megismernie az ételeket. Az ételek különféle textúráit. Javítja a kézügyességét és megakadályozhatja, hogy válogatós legyen. Úgy általában: a gyerek játékkal tanul a legjobban. Mindent. Enni is. Szóval az új módi szerint hagyni kell a gyereket, hogy legyen egy kis tudós: kísérleti úton tanuljon az ételekről. Hogy az egész helyiség a laboratóriumává váljon. Mi pedig, a support team, biztosítjuk ehhez a megfelelő közeget. Takarítunk, gyerekszéket sikálunk, babaruhát mosunk, mint a kisangyal. Újra és újra. Mint Sziszifusz, akit az istenek azzal büntettek, hogy ugyanazt a sziklát görgesse fel ugyanarra a hegyre, csak hogy aztán kezdhesse elölről. Mindenesetre valahol van bennem egy kisördög, ami azt kérdezi, hogy vajon mire az én lányomból szülő válik, nem fogják-e megint lecserélni a mostani okosságot valami még újabb okosságra? Vajon nem fognak-e majd ugyanolyan szemforgatva nézni ránk a gyerekeink, mint mi a mostani nagyikra, akik jönnek a korszerűtlen tanácsaikkal? Lehetséges, hogy korszerűtlenné válunk mi is. Addig is: Sziszifusz szülők, szevasztok! (note to myself)

„Az élet túl rövid, Proust pedig túl hosszú,” jelentette ki Anatole France. Tény, hogy kevés emberrel találkoztam, aki végigrágta magát Marcel Proust több ezer oldalas életművén. Amiből csak Az eltűnt idő nyomában több, mint 3000 oldalt tesz ki. Én magam sem dicsekedhetek ezzel. Úgy vagyok vele, mint a válogatós kismadár a téli etetőben neki kiszórt magkeverékkel: kicsipegetem belőle a számomra leginkább ízletes magokat. „Talán majd egyszer, ha sok időm lesz,” mondogatom magamnak. És olyan lusta vasárnap délutánok képe elevenedik meg a képzeletemben, amikor az eső kopog az ablakon, és én egy kanapéba ásom magam, teát kortyolgatva, kezemben a nagy opus valamelyik kötetének klasszikus kiadása. Senki sem zavar meg: csak én és Proust – aki egyébként az olvasásnak gyógyító erőt tulajdonított. De ott bent azért van egy kétely bennem, hogy ez a vasárnap délután soha nem fog eljönni… Sajnos France-nak ma, 2024-ben méginkább igaza van. Mert hiába lett hosszabb a várható élettartamunk, az életünk mégis rövidebb, mint száz éve – amikor az élet még lassabb, kényelmesebb mederben folydogált. Sőt, elég megnézni egy néhány évtizede forgatott filmet ahhoz, hogy rájöjjünk: még az elmúlt időszakban is milyen sokat gyorsult az életünk. Ami a 60-as években még feszített tempójú akciódús filmnek számított, az mai szemmel már egészen lomha tempóban vánszorog. Kevés időnk van a szemlélődésre, az önreflexióra – egyenesen sportot űzünk abból, hogy minél elfoglaltabbak legyünk. Elfoglaltnak lenni: megbecsültséget és presztizst hoz. Pedig, ahogy Szókratész megjegyezte, a vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó élet. Proust maga mindössze 51 évet élt. Gyerekkorától sokat betegeskedett, súlyos asztmája gyakran szobafogságra ítélte. Hiperérzékeny volt: fennmaradtak kifinomult stílusban írt levelei, amelyekben szomszédait kérlelte, hogy kevesebb zajjal éljék az életük. Rejtett homoszexualitása idegenné tette. Mégis, ezt az 51 évet Szókratész tanácsa szerint élte le: kevesen reflektáltak ilyen sokat önmagukra – arra az időre, amit megéltek. És itt is vagyunk a témánál, ami Proustot a legjobban foglalkoztatta: az idő múlása, az emlékek természete, az ártatlanság elvesztése és az én sokféle kudarca, hogy valami állandót találjon, amihez ragaszkodhat. A múlt, ahogy megelevenedik, amikor beleharapunk egy süteménybe, és az íz egy ajtót nyit ki az elménkben, amin keresztül betódul egy különös, régen elfeledettnek hitt világ. És hirtelen az vagy megint, aki akkor voltál – hiába telt el húsz, harminc vagy több év, újra ugyanaz a kislány vagy kisfiú leszel. Gyermek-léted minden bizonytalanságával és tehetetlenségével, kíváncsiságával és örömével. „Egy óra nem csupán egy óra,” írja Proust. „hanem egy váza, tele szagokkal és hangokkal és tervekkel és hangulatokkal, és amit valóságnak hívunk, az egyfajta kapcsolat ezen közvetlen észlelések és a bennünket velük párhuzamosan beborító emlékek között…” Mikor eljutunk ahhoz a végső órához, vajon elég szerencsések leszünk-e, hogy áttekinthessük azt, amit az életünknek hívtunk? És ha igen, akkor vajon mi marad majd meg belőle? Talán azok a „fontos állomások”, amiket a gyászbeszédekben és méltatásokban szoktak kiemelni egy ember életéről? Vagy talán a tenger sós illata, az erdők gyantás csendje, a magas hegyek komor méltósága? Emitt egy íz, egy illat, amott egy mosoly, egy érintés? A veszteség fájdalma, az elfogadás öröme? Megbánással terhes emlékek? Vagy az időn kívüli elégedettség, ahogy az eső kopog az ablakon egy unott vasárnap délutánon? Vajon álom volt vagy valóság? És főként: ki az, aki élt? Ha álom volt – ki az álmodó? És vajon van-e azonosság közted és aközött, aki egy órája, egy éve vagy tíz éve voltál? Vágyad, hogy valami állandót találj, amihez ragaszkodhatsz a változás síkján, vajon eloszlik majd végül, amikor elindulsz a végső úton az ismeretlenbe – ahogy elrugaszkodsz, mint a faágról felreppenő madár?

Megnéztem Pajor Tamás interjúját a Partizánon. Legalábbis az összefoglalóját – nem a 6 órás vágatlan verziót. Amit nem is fogok megnézni, mert inkorrektnek – sőt, szinte már abúzusnak – tartom, amikor valakit hat órán keresztül kínoznak kérdésekkel. Szerintem nincs ember, akitől ebben a hat órában ne tudnának kifacsarni olyan válaszokat, amiket aztán a riporternek tetsző koncepció alátámasztásaként lehet értelmezni. Így volt ez Kőszeg Ferenccel és így lett Pajor Tamással is – akit az interjú végső keretezése miatt annak ellenére is kirúgtak a Gyüliből, hogy egyébként nagyon visszafogottan nyilatkozott róla. Őszinte leszek, bár szerintem nem fogok meglepni senkit: azok közé tartozom, akik nincsenek oda a Hit Gyülekezetéért. Pedig sokakkal ellentétben nem viszolygok alapból a kereszténységtől. Vagy akár annak karizmatikus irányzataitól. De amit ennek a felekezetnek a belső működéséről, korruptságáról, a Hatalomhoz való törleszkedéséről lehetett olvasni az elmúlt években, az nagyon sötét képet festett. Ezzel együtt is valahogy ösztönösen szánalmat éreztem Pajor iránt az interjú során. Igen, tudom, ő is része volt egy rossz rendszernek, haszonélvezője is. De ettől függetlenül sem tudtam utálni azt, akit láttam. Volt benne valami szomorú kiábrándultság, amit nem tudott és talán nem is akart már elrejteni. Egy új Pajor Tamást láttam születőben – aki nem a Neurotic drogos Pajor Tamása, de nem is a megtért Pajor Tamás a Rocktérítő című film végéről. Aki az újonnan megtértek üdvözült mosolyával és türelmetlen buzgalmával osztotta az észt. Érezhető volt, hogy ez a Pajor az elmúlt években, évtizedekben sokat látott, sokat tanult az élettől – az életről. Durva osztást kapott a gyülisektől az interjú miatt a kommentekben. Volt ott minden – még homofóbia is. Van ebben a sorsban valami tragikus: az életedet felteszed valamire, egy eszmére, egy közösségre – ami aztán megtagad téged. Nem is azért, mert olyan nagyon fellázadtál ellene – hanem azért is, mert aki „lelkesedni rest, azt is gyűlölik, mint a pestisest”. Hasonló szánalmat éreztem azok iránt a kommunisták iránt, akiket egy élet harcos elköteleződése után végül valami nagyon kis mérsékelt és gyáva kritikáért is azonnal teljes anatémával sújtott a Párt. De hát minek ment oda – hangozhat a szokásos kérdés. „Azért ez nem ilyen egyszerű, mert a Gyüliben van nagyon sok jó is,” válaszolta egyszer egy volt hitgyülis barátom arra a kérdésre, hogy miért maradnak benne a Hit Gyülekezetében olyan emberek hosszú éveken, évtizedeken keresztül, akik egyébként tisztában vannak a visszaélésekkel. Igen, van benne egy csomó jó is: a közösség ereje, a hit ereje – az, hogy része vagy valaminek, ami minden egyes pillanatban jelentéssel tölti ki az életedet. Ott vannak a barátaid. A szociális hálód. Gyakran az egzisztenciád is. Nem, ezt nem lehet könnyű otthagyni. Nagyon nem. Pajor azt nyilatkozta, hogy „az önálló spirituális útkeresésére és a művészi alkotómunkájára” fog fókuszálni a jövőben. Hát most lesz rá ideje és alkalma, az tuti. Vagyunk így páran: akik eljutunk egy harcosabb-mozgalmibb életszakaszból egy szemlélődőbb életszakaszba. És talán az életnek ez a fázisa hozza el leginkább a hitelességet és az önismeret elmélyülését. ❤

Carl Sagan, a hí­res csillagász í­rta, hogy ha egy óvodába mész, akkor ott rengeteg tudományos felfedezővel fogsz találkozni. Tele vannak őszinte kí­váncsisággal és csodálattal a világ iránt. „Mi az álom?” „Miért kerek a Hold?” „Miért zöld a fű?” Viszont ha végzős középiskolásokat látogatsz meg, mindennek a kí­váncsi rácsodálkozásnak és felfedező-izgalomnak már a nyomát sem fogod találni. „Közömbössé váltak. Valami szörnyű dolog történt az óvoda és a 12. osztály közötti években,” jegyzi meg Sagan. Igaza van. De szerintem ez nem valamiféle véletlen hiba folytán van í­gy. Az iskola funkciója az állam szempontjából nem az, hogy boldog, lelkes felfedezőket – hanem az, hogy engedelmes alattvalókat, szorgos dolgozókat, adóalanyokat termeljen. Hogy mégis vannak, akikben tovább él a felfedezés izgalma, a világra való rácsodálkozás, az egy-két olyan pedagógusnak köszönhető, akik egyébként ebben az állam által rájuk ruházott feladatukban gyakran kudarcot vallanak. Mert embereket nevelnek, és nem csavarokat a gépezetben. Tisztelet nekik! fotó: Bernard Hoffman

Amikor valaki függősége okán segítséget kér, az egy különleges pillanat. Súlya van. Vagy mondhatnánk azt is, hogy ez az elrugaszkodás pontja. Az arkhimédési pont, ahonnan, ha nem is a világot lehet kimozdítani a helyéről – de annak az embernek a világát biztosan, aki segítséget kér. Ez egy borzasztó sérülékeny és kiszolgáltatott kiinduló helyzet. Amit többnyire nagyon komplex egyéni problémák, konfliktusok súlyosbítanak. Sokan ugyanis – talán a legtöbben? – akkor jutnak el ide, amikor már túl vannak néhány kudarcélményen. Ami megrendítette a bizalmukat a saját képességükben arra, hogy uralják a sorsukat. Kétséget ébresztett abban, hogy egyáltalán bármit képesek kontroll alatt tartani. Így borzasztóan szégyellik magukat és egyben ki vannak éhezve arra, hogy valaki, kívülről, hozzon nekik enyhülést a szenvedéstől. És ha itt a folyamat félrecsúszik, ha az illető elutasítással találkozik vagy visszaélnek a bizalmával, annak nagyon súlyos következményei lehetnek az adott ember életére. Ezért is tartom nagyon fontosnak azt, hogy aki a függőséggel küzdő embereknek támogatást, támaszt kínál a felépülés ígéretével, az ezt megfelelő felkészültséggel, eszköztárral és etikával tegye. Így nagy érdeklődéssel követtem azt a kerekasztal-beszélgetést szombaton az addiktológiai kongresszuson, ami a magánellátás aktuális kérdéseit járta körül. Abban egyetértés van, hogy a felépülés iránti kereslet igen nagy a magyar társadalomban, de sajnos a kínálat csupán a töredékét tudja lefedni ennek a keresletnek. Nincs pénz, nincs szakember. Az tehát jó hír, hogy a SOTE addiktológiai konzultáns képzésére évről évre több ember jelentkezik – míg mondjuk 10-15 éve még alig lehetett összeszedni elég számú jelentkezőt. Aki ezt a képzést elvégzi, nem lesz „addiktológus” (ez a cím csak ilyen szakvégzettséggel rendelkező orvosoknak jár ki). De képes lesz konzultációt, tanácsadást nyújtani, és ha szükséges, összekötni emberünket a megfelelő szakemberekkel, intézményekkel. Mivel szakember-hiány van, az egyre több addiktológiai konzultánsra lenne igény. De a forráshiány miatt az állami- és civil ellátó-helyek nem mindig tudják foglalkoztatni őket. Főleg nem tisztességes munkabérért. Így hát nem csoda, ha a frissen végzett konzultánsok közül sokan úgy döntenek: magánpraxist nyitnak. Hiszen van erre a szolgáltatásra fizetőképes kereslet. Ami egyre csak nő. Ez önmagában tök jó: miért lenne baj pénzt kérni ezért a munkáért, ha egyébként pénzt kér a munkájáért a lakatos, a pék és a nyomdász is? A gondot az jelenti, hogy egyes szakemberek szerint önmagában az addiktológiai konzultánsi végzettséggel nem lenne szabad rögtön „saját lábra állva” magánellátóvá válni. Ehhez ugyanis arra lenne szükség, hogy előtte a konzultáns egy nagyobb intézmény keretei között tapasztalatokra tegyen szert – lássa a gyakorlatban, hogy a nála tapasztaltabb segítők hogyan dolgoznak – és hogyan dolgoznak együtt. Csapatban. Ennek hiányában félő, hogy a frissen végzett konzultánsnak beletörik a bicskája az egyébként is borzasztó nehezített terepnek számító munkába. És esetleg többet árt, mint használ. Ahhoz, hogy a konzultáns megfelelő klientúrára tegyen szert, ahhoz sokkal inkább marketing és online PR ismeretekre van szükség, mintsem szakmai tudásra. Az addiktológiai konzultánsoknak a jogszabályok szerint működési engedélyt kell kiváltaniuk. De hogy a munkájukat milyen színvonalon végzik, azt nem ellenőrzi senki. Persze, teszem hozzá én, ez igaz az állami, egyházi és civil ellátóhelyekre is – ahonnan szintén lehet meredek történeteket hallani. Arról nem beszélve, hogy sokan még arra sem veszik a fáradtságot, hogy elvégezzék az addiktológiai konzultáns képzést, és anélkül is kínálják a szolgáltatásaikat. Egyesek elégnek tartják a saját megélt tapasztalatot arra, hogy segítőnek tekintsék saját magukat. Pedig ez nem elég. És persze zavarosban halászó sarlatánokban, szektákban sincs hiány. Vajon hogyan lehetne ezt az egész rendszert jól szabályozni, és hogyan lehetne szavatolni a minőséget? Hiszen a hasonló törekvések a pszichológusok esetében sem sikerültek jól, amikor az ún. sarlatán törvényt meghozták. Ami valójában éppen azok ellen a kuruzslók ellen a legkevésbé hatásos, akik mindenféle végzettség nélkül etikátlanul gyógyítónak adják ki magukat. Sajnos a beszélgetésből erre a kérdésre megnyugtató válaszokat nem kaphattunk. Van, aki szerint ilyen minőségbiztosítást nem lehet alkotni, meg kell elégedni azzal, hogy az addiktológiai konzultáns képzést fejlesztik (az elmúlt időszakban például jelentős önismereti munkát tettek kötelezővé). Mások szerint viszont kellene valamilyen minőségbiztosítás a magánellátást nyújtók körében. Én személy szerint azt gondolom, hogy a szakmának nem kellene ezzel az államra várnia. És nem is feltétlenül kell itt megkérdőjelezhetetlen hatósági tekintéllyel felruházott szabályozás – sokkal inkább egyfajta belső szakmai iránymutatás és a lakosság felé történő tájékoztatás. Egyfajta szakmai ajánlás, aminek megszerzése, ha nem is kötelező érvényű, de legalább azok számára az emberek számára jelentene némi garanciát, akik ebben a kiszolgáltatott helyzetükben segítséget kérnek. Ha nem is arra jelentene garanciát, hogy a segítő szuper szakember – de arra igen, hogy eleget tesz néhány minimumfeltételnek. Remélem, hogy erről a témáról még sokat fogunk beszélni a jövőben. ❤ kép (balról jobbra): Szemelyácz János, Petke Zsolt, Nagy Zsolt, Kaló Zsuzsa, Arany Zoltán és Nyíri Noémi

Megérkezünk erre a világra, és azonnal, ösztönösen kötődni vágyunk. A sejtjeinkbe van kódolva a szükséglet, hogy kapcsolódjunk azokhoz az emberekhez, akik erre a világra segí­tettek bennünket. Csodálatos ez – de egyben borzasztó kiszolgáltatott helyzet. Belegondolok, hogy ennek a kis lénynek, aki a világra jött, milyen ijesztő lehet ez az ismeretlen nagy világ. Ahol minden új és ahol semmi sincsen az ellenőrzése alatt. Teljesen törékenyen és sérülékenyen, teljes függőséggel, tökéletes bizalommal belesimulni annak a nagy lénynek a gondoskodásába. Mindent feltenni arra az egy dobásra: hogy méltó lesz a bizalomra. Ma már rengeteg kutatás igazolja: ez az egyik legmeghatározóbb időszak az életünkben. A képlékeny és gyorsan alakuló idegrendszer a maga belső huzalozásával, szerveződésével életre szóló kötődési mintákat kódolhat belénk. És ez bizony a szülőnek is ijesztő élmény lehet. Főleg, ha ő maga is hozza magával a maga kis kötődési torzulásait, bizonytalanságait a maga gyermekkorából. Amiket olyan könnyű átadni. Főleg, ha a szülő egyedül érzi magát. Magára hagyva a kétségeivel. Miközben nyomasztja a tudat, hogy ezernyi társadalmi elvárásnak kell megfelelnie. Hogy mit tegyen, mit ne tegyen, mit adjon neki, mit ne adjon neki. Bennem egyre inkább megszilárdul a meggyőződés: ebben az első időszakban ami a gyereknek a legfontosabb, az nem ezek a dolgok. Módszerek, csodaszerek, tiltások és ajánlások. Nem is az a legfontosabb, hogy mit csinál a szülő a gyerekkel (persze ez is fontos) – hanem az, hogy jól van-e a szülő. Mert a gyerek csak akkor lehet teljes és boldog, ha a szülő teljesnek, boldognak érzi magát. Ekkor képes a gondoskodásnak azt a fokát nyújtani, amire a gyereknek szüksége van – aki, mint a szivacs, szí­vja magába a szülő érzelmi hullámait. És nem pedig a szándékait. A kultúránk gyakran egy rózsaszí­n képet fest arról, milyen egy kisgyerek érkezése. Hogy ez micsoda áldás a családnak, szolgálat a magyar népnek, szüljük tele a Kárpát medencét és a többi. És persze az, öröm. De amikor megjön a gyerek, akkor a nukleáris családok korában nagyon könnyű vele egyedül maradni és elszigetelődni. Könnyű azt érezni, hogy veled van a baj, hogy te vagy a szar szülő, ha úgy érzed, átcsapnak a fejed fölött a hullámok. Sokan megkérdezik a kismamákat: na és hogy van a baba? Pedig a legelső és fontosabb kérdés: hogy van a mama? Hogy van az apa? Kap-e elég támogatást, gondoskodást? Olyan könnyű elí­télni a szülőt mindenért, de vajon mi, mint társadalom, eleget teszünk azért, hogy mindenki megkapja azt a gondoskodást, ami gondoskodó szülővé teszi? Ahelyett, hogy a születésszámok minden áron való növelésére fókuszálnánk – inkább gondoskodni kellene arról, hogy egyetlen szülő se érezze magát magára hagyva. Elszigeteltnek és tehetetlennek. Magányosnak és boldogtalannak. Mert a hazának nem minél több szülő nőre, hanem minél több boldog szülőre van szüksége. (notes to myself)

Ezt a videót azért készí­tettem, hogy röviden – 8 percben – elmondjam, miről szól a Fővárosi Drogstratégia, aminek a tervezetét civilek bevonásával készí­tette a Főváros. Azoknak, akiknek nincs idejük elolvasni. A tervezet most társadalmi egyeztetésre került – lehet véleményezni. A Főváros készí­tett egy névtelen online kérdőí­vet is (link lent), ahol elsősorban olyanok véleményét várja, akik maguk is – akár közvetlenül, szerhasználóként, akár közvetetten, hozzátartozóként – érintettek. Még ezután fogják megtárgyalni a politikusok, a véleményetek is számí­t. A kitöltés határideje november 22. 16 óra. Kérlek, ha érintett vagy és van véleményed, akkor mond el, mi a baj szerinted a megelőzéssel, a kezelésbe jutással, az ártalomcsökkentéssel és a büntető-politikával Magyarországon! És a végén azt is elmondhatod, hogy ha Te lennél a kormányfő vagy a főpolgármester, Te mit tennél. Az online kérdőí­v linkje: https://forms.office.com/e/NnRPKjfxgB A Fővárosi Drogstratégia teljes szövege itt érhető el: https://budapest.hu/Lapok/2023/tarsadalmi-egyeztetesen-a-fovarosi-drogstrategia.aspx