Megérkezünk erre a világra, és azonnal, ösztönösen kötődni vágyunk. A sejtjeinkbe van kódolva a szükséglet, hogy kapcsolódjunk azokhoz az emberekhez, akik erre a világra segítettek bennünket.
Csodálatos ez – de egyben borzasztó kiszolgáltatott helyzet.
Belegondolok, hogy ennek a kis lénynek, aki a világra jött, milyen ijesztő lehet ez az ismeretlen nagy világ. Ahol minden új és ahol semmi sincsen az ellenőrzése alatt. Teljesen törékenyen és sérülékenyen, teljes függőséggel, tökéletes bizalommal belesimulni annak a nagy lénynek a gondoskodásába. Mindent feltenni arra az egy dobásra: hogy méltó lesz a bizalomra.
Ma már rengeteg kutatás igazolja: ez az egyik legmeghatározóbb időszak az életünkben. A képlékeny és gyorsan alakuló idegrendszer a maga belső huzalozásával, szerveződésével életre szóló kötődési mintákat kódolhat belénk.
És ez bizony a szülőnek is ijesztő élmény lehet.
Főleg, ha ő maga is hozza magával a maga kis kötődési torzulásait, bizonytalanságait a maga gyermekkorából. Amiket olyan könnyű átadni. Főleg, ha a szülő egyedül érzi magát. Magára hagyva a kétségeivel. Miközben nyomasztja a tudat, hogy ezernyi társadalmi elvárásnak kell megfelelnie. Hogy mit tegyen, mit ne tegyen, mit adjon neki, mit ne adjon neki.
Bennem egyre inkább megszilárdul a meggyőződés: ebben az első időszakban ami a gyereknek a legfontosabb, az nem ezek a dolgok. Módszerek, csodaszerek, tiltások és ajánlások. Nem is az a legfontosabb, hogy mit csinál a szülő a gyerekkel (persze ez is fontos) – hanem az, hogy jól van-e a szülő. Mert a gyerek csak akkor lehet teljes és boldog, ha a szülő teljesnek, boldognak érzi magát. Ekkor képes a gondoskodásnak azt a fokát nyújtani, amire a gyereknek szüksége van – aki, mint a szivacs, szívja magába a szülő érzelmi hullámait. És nem pedig a szándékait.
A kultúránk gyakran egy rózsaszín képet fest arról, milyen egy kisgyerek érkezése. Hogy ez micsoda áldás a családnak, szolgálat a magyar népnek, szüljük tele a Kárpát medencét és a többi. És persze az, öröm. De amikor megjön a gyerek, akkor a nukleáris családok korában nagyon könnyű vele egyedül maradni és elszigetelődni. Könnyű azt érezni, hogy veled van a baj, hogy te vagy a szar szülő, ha úgy érzed, átcsapnak a fejed fölött a hullámok.
Sokan megkérdezik a kismamákat: na és hogy van a baba? Pedig a legelső és fontosabb kérdés: hogy van a mama? Hogy van az apa? Kap-e elég támogatást, gondoskodást? Olyan könnyű elítélni a szülőt mindenért, de vajon mi, mint társadalom, eleget teszünk azért, hogy mindenki megkapja azt a gondoskodást, ami gondoskodó szülővé teszi?
Ahelyett, hogy a születésszámok minden áron való növelésére fókuszálnánk – inkább gondoskodni kellene arról, hogy egyetlen szülő se érezze magát magára hagyva. Elszigeteltnek és tehetetlennek. Magányosnak és boldogtalannak. Mert a hazának nem minél több szülő nőre, hanem minél több boldog szülőre van szüksége.
(notes to myself)
