Természetesen nem vitatom: lehetnek olyan mentális betegek, akiken segít a fenti gyógyszer. Akiknek alvászavarát, szorongását csak „leszedálással”, erős antidepresszánsokkal tudják elnyomni. Nem vagyok gyógyszerellenes: van, amikor a gyógyszer tényszerűen nélkülözhetetlen. De az biztos, hogy mindezen szereket sokkal óvatosabban, korlátozottabb módon lenne szabad felírni. Nem úgy, hogy gyakorlatilag bárkinek osztogatják, aki lelki panaszokkal megy orvoshoz. Közfinanszírozásból futószalagon gyártva a legális drogfüggőket. Érdemes volna finomítani a gyógyszerek összetételén, nem pedig ágyúval lőni a verébre. A XANAX könnyen bizonyulhat az orvostudomány hasonlóan végzetes tévedésének, mint a heroin, (leánykori nevén diacetil-morfin.) Melynek genezise kegyetlenül ironikus, ugyanis: „A heroint először 1874-ben szintetizálták, és ironikus módon a morfiumfüggőség kezelésére használták.” Negyedszázadon keresztül adtak szintetikus heroint az orvosok betegeiknek. Az 1900-as évek elején „A Szent James Társaság szorgalmazza, hogy a leszokni akaró morfin függők részére ingyenes heroin tablettákat küldjenek postán.” 1902-től (mint a fentebb linkelt kronológia leírja) orvosi körökben heves viták zajlottak arról, hogy a heroin tényleg képes-e megszüntetni a morfin függőséget? 1903-tól a heroinfüggőség ijesztő mértékben emelkedik, így 1905-ben az USA Kongresszusa betiltja az ópium használatát. 1906-ban pedig Kína és Anglia szerződésben korlátozza az ópium kereskedelmét. Ekkor már: „Számos orvos kísérletezik a heroin függőség kezelésével. Az Egyesült Államok kongresszusa a szabadalmaztatott gyógyszerek pontos összetételének feltüntetését kéri.”
Már fentiekből is nyilvánvalóvá válhat: az állam legtöbbször nem a szakmai prioritások, a józan ész primátusa mentén dönt a tudatmódosító és/vagy gyógyító szerek korlátozásáról, forgalmáról, tolerálásáról. Gyakran pont a legveszélyesebbeket engedélyezik, ugyanakkor a jóval kevésbé rizikós vagy szinte ártalmatlan dolgokat tiltják. Ismét egy személyes vallomás: huszonvalahány évvel ezelőtt, egyetemistaként, a dohányzás után, azzal szinte párhuzamosan kezdtem el füvezni. S a bagó letételével együtt hagytam abba a spanglizást is. Túl jó néhány betépésemen, senki nem lesz képes nekem megmagyarázni, miért is kéne a marihuána élvezetét üldözni és büntetni. Nagyjából annyit észleltem magamon, hogy a füvezés hatására lazább, nyugodtabb és viccesebb lettem. Jobban éreztem az ételek ízét, illetve a szexuális gerjedelmet időnként magasabb fokra emelte nálam. Soha nem szorultam emiatt orvosi kezelésre, ahogy (szemben a részegen balhézó alkoholfogyasztókkal) rendbontást sem követtem el a hatása alatt. Simán abba tudtam hagyni. Vessük össze ezt a FRONTIN-nal. Vagy azzal a gyógyszerrel, amelytől a filmhős Harry anyukája bekattant. Melyhez hasonló a valóságban is létezik. Jó néhány országban legálisan kapható, de sokáig Magyarországon is büntetlenül hozzáférhető volt a súlyos tüneteket okozó fogyasztószer, az Adipex Retard. „A cikkünk elején idézett rendőrségi feljelentést követően, júliusban indult nyomozást ugyanis a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Igazgatósága szeptemberben megszüntette, méghozzá azzal az indokkal, hogy a szer nem minősül kábítószernek.” – számol be a 2012-es riport. A kormánypárti Origo pedig tavaly szinte lelkendezve számolt be róla, hogy „…hosszú évek kihagyása után az életmódváltást újra segíti – vényköteles – gyógyszer is, mely a központi idegrendszerre hat.”
Nem racionális érvek döntenek többnyire arról, hogy mit tiltsanak, és mit engedélyezzenek..Hanem berögzült kulturális hagyományok, előítéletek. ideológiai szempontok, lélektani tényezők, politikai erőviszonyok, (azon belül tudomány-, és szakmapolitikai intrikák, klikkharcok) s üzleti érdekek. Vajon miért ír fel zsigerből, reflexből gyógyszert a pszichiáter? Azért, mert egyszerűbb a beteget leszedálni, mint terápián foglalkozni vele. Egyes vidéki megyeszékhelyeken nincs is közfinanszírozott pszichoterápia: a beteg utazhat, ha ilyet venni igénybe – vagy fizethet egy magánszolgáltatónak. Holott sokszor épp a terápia (illetve annak gyógyszerrel való kombinálása) segítene. De abban az országban, ahol a stadionok eső utáni gombaként nőnek ki a földből, pszichoterápiáéra nincs pénz. Illetve a farmakológia győzött a pszichoterápia fölött. Remekül jellemzi ezt a közgondolkodási trendet az a fordulat, amikor pszichológushoz forduló lelki beteghez így szól a környezete. „Pszichológus? De hisz az még gyógyszert sem tud felírni!” Bezzeg a „rendes” orvos, a pszichiáter habozás nélkül kielégíti a kedves függő (bocsánat: fogyasztó, vagy dehogyis: beteg) szükségleteit. Nem röhejes, hogy ama állam, mely szent keresztesháborút vív a fű, az eki, és a speed ellen, tömegméretekben gyártja a gyógyszerfüggő zombikat? Mi a különbség a partidrogok és a fentebb bemutatott pszichiátriai gyógyszerek között? Például az, hogy utóbbiaknál sokkal hamarabb alakulhat ki, és sokkal mélyebbé válhat a függőség. Füvezni, ekizni az átlagfogyasztó jellemzően nem szokott mindennap – hanem tipikusan esetileg, bulik alkalmával. A gyógyszert azonban mindennap (akár naponta többször) kell szedni. Pontosabban az esetek jelentős részében nem kellene, de szedik. Mert az orvos felírta: rutinból, reflexből, mert nincs kedve, ideje, lehetősége foglalkozni a beteggel, s úgy kell tennie, mintha csinálna valamit. S egy átlagorvos, aki persze kötelességszerűen ismételgeti, hogy a Drog nem megoldás!, a gyógyszerre a legritkább esetben mondja ezt. Fehér köpenybe bújt dealerként asszisztál egy hipokrita szemlélethez, mely egyik kezével üldözi, másikkal pedig gyártja a függőket.
Papp László Tamás
