„Mindezek a pillanatok elvesztek az időben, mint a könnycseppek az esőben” – jelenti ki halála előtt a Blade Runner című kultfilmben Roy, a replikáns. Akit Rutger Hauer remekül alakított. Emlékszem, már tinédzserként nagy hatással volt rám ez a jelenet. Valósággal megborzongtam, amikor a galamb felszállt Roy kezéből az esőben Vangelis melankolikus zenéjére.
Benne van az elmúlás minden szomorúsága – és szépsége.
Az ilyen esős napokon, mint a mai, gyakran eszembe jut ez a jelenet. Az eső mindig elgondolkodtat a folyamatos születésről – és a folyamatos pusztulásról. A kezdetről és a végről. A pillanat megragadhatatlanságáról és változékonyságáról.
Amióta azonban a buddhista mesterek gondolataival megismerkedtem, az esős-borongós gondolataim egy új dimenzióval gazdagodtak. A pillanathoz való görcsös ragaszkodás elengedéssé szelídült. A kontúrok kevésbé élesek múlt és jelen, élet és halál, kezdet és vég, én és külvilág között.
„Még ha a felhő már nincs is ott, akkor is továbbél mint hó vagy eső,” írja Thich Nhat Hanh. „A felhő nem képes meghalni. Esővé vagy jéggé válhat, de nem válhat semmivé. A felhőnek nincs szüksége lélekre a folytonossághoz. Nincs kezdet és vég. Soha nem halok meg. A testem szétbomlik egyszer, de ez nem jelenti, hogy meghalok.”
Ebben a változékony világban, ahol a lélek is legalább annyira szeszélyes, mint az időjárás – ahol a dolgok lényegét megragadva legtöbbször csak ürességet markolunk, mégis van folytonosság.
„Te vagy az ég,” mondja Pema Chödrön. „Minden más csak időjárás.”
