Amikor valami rossz történik, az emberek többnyire azzal vannak elfoglalva, hogy felelőst találjanak, mielőtt még megpróbálnák megérteni, hogy mi történt. Ezt az érdekes gondolatot Gyurkó Szilvia gyermekjogi aktivista osztotta meg velünk tegnap a Tilos Rádión a műsorunkban, a Hajnali Hasadásban. Nagyon egyet tudok vele érteni. Hiszen én is ezt boncolgatom sokféle megközelí­tésből, sokféle napi téma kapcsán ezen az oldalon. Hogy igen, az egyéni felelősség megállapí­tása, elismerése természetes igény. Az ember okság-kereső állat: nyugtalaní­t minket, ha nem tudjuk beskatulyázni a történteket egy kétdimenziós morális koordináta rendszerbe. De a megszállott foglalatoskodás az egyéni felelősséggel szemellenzővé tud válni. Átmegy í­télkezésbe, és a megértés akadályává válik. Pótcselekvéssé, ami vakká tesz minket a valódi, az egyéneken túlmutató mozgatórugókra, és a reakcióinkat indulatos vagdalkozássá változtatja. Egy másik gondolat, ami elhangzott a műsorban, és amit én is többször megí­rtam már: ma Magyarországon egy születő gyermek jövője szempontjából mindennél többet mond el az, hogy mi az irányí­tószáma. A géneknél, a tehetségnél, az erényeknél. Nem azt jelenti ez, hogy ha egy gettóba születsz, akkor szükségszerűen leszel drogfüggő, bűnöző, krónikus beteg stb. Hanem azt, hogy az esélyed, hogy ezekbe a gödrökbe beleess, jóval nagyobb – mí­g az esélyed, hogy kimássz belőlük, jóval kisebb. Még akkor is, ha ugyanazokkal, vagy akár jobb képességekkel és erényekkel rendelkezel, mint a szerencsésebb irányí­tószám alá született kortársad. Minél többet tud meg az ember az emberi lélek, és az embert az embertől elválasztó társadalmi szakadékok mélységeiről, annál jobban elpárolog a vágya arra, hogy habzó szájjal í­télkezzen és törjön pálcát hátrányosabb helyzetben lévő embertársai fölött. És ez nem jelenti a felelősség elmosódását. Mi több, a felismerés, hogy nem elszigetelt szigetek vagyunk, hogy minden kölcsönös kapcsolatban áll egymással, hogy a cselekedetek láncai generációról generációra visszavezethetők a múlt végtelenjébe – inkább a felelősségünk tudatosí­tásához vezet a jelenben. A bántás és a kedvesség, amit kaptunk, múltbeli események, ví­zbe dobott kövek, hullámfodrai a jelenben. Ezek formálnak minket. De a múlt börtönéből van szabadulás. Megvan bennünk a képesség, hogy a bántást kedvességgé formáljuk. És megfelelő kedvességgel, gondoskodással, ez a gyakran mélyen szunnyadó képesség másokban is felébreszthető. (notes to myself)