Néhány napja abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy meghívtak egy hozzátartozói önsegítő csoport online videós találkozójára.
Mélyen megérintett, hogy milyen kedvesen fogadtak és milyen őszintén tudtak beszélni ezek a sokat szenvedett emberek – főleg nők – a saját életútjukról. Sebezhetőnek mutatkozni, megnyílni, elég bátornak lenni a gyengeségeinket felvállalni: ez bizony nem könnyű.
És nem véletlen, hogy főleg anyák és feleségek képesek rá: ironikus, hogy „gyengébb nemnek” nevezik őket, pedig nagyon is erőssé teszi őket az érzelmek kifejezésének képessége.
Mi, férfiak, ehhez nem vagyunk hozzászokva. Különösen egy olyan kultúrában, mint a miénk. Az elhallgatások, a tabuk és a nem szól szám nem fáj fejem kultúrájában. Ahol szégyenében rághatja ökleit, aki kilóg a sorból. Az meg főleg, aki szülő, és a gyermeke az, aki valamilyen szempontból kilóg a sorból.
És, mint a beszámolókból kiderült, bizony a legtöbb esetben nem csak a függőség van ott, hanem a magány, a félrekezelt pszichiátriai betegségek, a feldolgozatlan traumák.
Többen elmondták, hogy a Drogriporter posztjai is segítettek nekik a nehéz pillanatokban – ami megerősített abban, hogy érdemes tovább csinálni!
Visszatérő elem volt ezeknek a nőknek a beszámolóiban a tanácstalanság és tehetetlenség: nem tudják, kihez forduljanak. A magára hagyottság, a kirekesztettség, a megszégyenítés élménye. Már ami a „külső”, laikus társadalommal, illetve a hivatalos egészségügyi ellátórendszerrel való érintkezéseiket illeti. Ahol, úgy érzik, bélyeget sütnek rájuk („szar szülő”, „rossz feleség”) és nem értik meg őket.
De ugyanígy visszatérő elem volt az is, hogy micsoda mágikus hatással van rájuk ennek a közösségnek az össze- és megtartó ereje. Az, ami egy olyan biztonságos teret tud teremteni, amiben az ember kitárulkozhat. Ahol végre, mint mondják, nem ítélkezést kap, hanem támogatást.
„Nem szeretem, ha előírják nekem, hogyan érezzek és mit csináljak,” mondta az egyikük. „És ez az első közösség, amiben jártam, ahol inkább meghallgatnak és elfogadnak, nem ítélkeznek.”
Ezt adta, adja meg nekik a csoport – és annak alapítója és motorja, Pusztaházi Istvánné. Akit mindenki csak Iliként ismer a szakmában. Fáradhatatlan munkáját már évtizedek óta csodálattal figyelem. Ili maga is saját megélt élményeiből táplálkozik: 1996-ban 23 éves fiát holtan találták egy gyorsétterem mosdójában. A halál oka: heroin-túladagolás.
A sorstársaival összefogva kezdte meg a társadalom figyelmét felhívni a drogfügőséggel élők és hozzátartozóik küzdelmére. Létrehozta az Önkontroll Egyesületet és közösséget épített maga köré.
Azok a hozzátartozók, akiknek a szerettei (gyermeke, partnere, házastársa stb.) valamilyen függőséggel küzdenek, és szeretnének tapasztalatot cserélni, támogatást kapni a sorstársaik közösségétől, jelentkezhetnek ebbe a zárt Facebook-csoportba:
https://www.facebook.com/groups/1039813716035393
