Néhány napja abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy meghí­vtak egy hozzátartozói önsegí­tő csoport online videós találkozójára. Mélyen megérintett, hogy milyen kedvesen fogadtak és milyen őszintén tudtak beszélni ezek a sokat szenvedett emberek – főleg nők – a saját életútjukról. Sebezhetőnek mutatkozni, megnyí­lni, elég bátornak lenni a gyengeségeinket felvállalni: ez bizony nem könnyű. És nem véletlen, hogy főleg anyák és feleségek képesek rá: ironikus, hogy „gyengébb nemnek” nevezik őket, pedig nagyon is erőssé teszi őket az érzelmek kifejezésének képessége. Mi, férfiak, ehhez nem vagyunk hozzászokva. Különösen egy olyan kultúrában, mint a miénk. Az elhallgatások, a tabuk és a nem szól szám nem fáj fejem kultúrájában. Ahol szégyenében rághatja ökleit, aki kilóg a sorból. Az meg főleg, aki szülő, és a gyermeke az, aki valamilyen szempontból kilóg a sorból. És, mint a beszámolókból kiderült, bizony a legtöbb esetben nem csak a függőség van ott, hanem a magány, a félrekezelt pszichiátriai betegségek, a feldolgozatlan traumák. Többen elmondták, hogy a Drogriporter posztjai is segí­tettek nekik a nehéz pillanatokban – ami megerősí­tett abban, hogy érdemes tovább csinálni! Visszatérő elem volt ezeknek a nőknek a beszámolóiban a tanácstalanság és tehetetlenség: nem tudják, kihez forduljanak. A magára hagyottság, a kirekesztettség, a megszégyení­tés élménye. Már ami a „külső”, laikus társadalommal, illetve a hivatalos egészségügyi ellátórendszerrel való érintkezéseiket illeti. Ahol, úgy érzik, bélyeget sütnek rájuk („szar szülő”, „rossz feleség”) és nem értik meg őket. De ugyaní­gy visszatérő elem volt az is, hogy micsoda mágikus hatással van rájuk ennek a közösségnek az össze- és megtartó ereje. Az, ami egy olyan biztonságos teret tud teremteni, amiben az ember kitárulkozhat. Ahol végre, mint mondják, nem í­télkezést kap, hanem támogatást. „Nem szeretem, ha előí­rják nekem, hogyan érezzek és mit csináljak,” mondta az egyikük. „És ez az első közösség, amiben jártam, ahol inkább meghallgatnak és elfogadnak, nem í­télkeznek.” Ezt adta, adja meg nekik a csoport – és annak alapí­tója és motorja, Pusztaházi Istvánné. Akit mindenki csak Iliként ismer a szakmában. Fáradhatatlan munkáját már évtizedek óta csodálattal figyelem. Ili maga is saját megélt élményeiből táplálkozik: 1996-ban 23 éves fiát holtan találták egy gyorsétterem mosdójában. A halál oka: heroin-túladagolás. A sorstársaival összefogva kezdte meg a társadalom figyelmét felhí­vni a drogfügőséggel élők és hozzátartozóik küzdelmére. Létrehozta az Önkontroll Egyesületet és közösséget épí­tett maga köré. Azok a hozzátartozók, akiknek a szerettei (gyermeke, partnere, házastársa stb.) valamilyen függőséggel küzdenek, és szeretnének tapasztalatot cserélni, támogatást kapni a sorstársaik közösségétől, jelentkezhetnek ebbe a zárt Facebook-csoportba: https://www.facebook.com/groups/1039813716035393