Martin Buber szerint a valódi élet mindig találkozás. És a találkozás soha nem személytelen – mindig személyes. Mindig az én-te viszonyban gyökerezik, nem pedig az én-az viszonyban.
Az evolúció belénk kódolta, hogy a túlélés és fajfenntartás szerint osztályozzuk és méricskéljük a dolgokat. Né, egy fa: jó tűzifa lenne belőle, esetleg bútor. Egy madár: ebédre jó lesz. Egy ember: kielégítheti a szexuális vágyamat, esetleg segíthet a csoportomban előrelépni.
Amikor így tekintünk a valóságra, akkor minden „az” – dolog, ami segíti, vagy esetleg hátráltatja az én túlélésemet. Birtokolhatom. Ellenőrizhetem. Elháríthatom. Megsemmisíthetem.
Ha azonban csak ebben a viszonylatban éljük az életünket, akkor nem teljesíthetjük ki az emberi élet esszenciáját. Ami csak akkor bontakozik ki, amikor nem csak észleljük a minket körülvevő valóságot, nem csak elemezzük, mérlegeljük, osztályozzuk. Hanem találkozunk vele.
Ami igazán lényeges, az mindig találkozás során keletkezik – és a leglényegesebb dolgok a más emberi lényekkel való találkozásainkból erednek. Kapcsolódó lények vagyunk. Kapcsolódások sorozatán keresztül teremtjük meg, pusztítjuk el és teremtjük újjá magunkat. Kapcsolódással sérülünk, kapcsolódással gyógyulunk.
Találkozásaink jelölik ki életünk mérföldköveit.
Az első ilyen találkozásunk az anyaméhben történik. Nem egyszerűen csak létrejövünk: az, amit én-nek nevezünk, az anyával való én-te találkozás teremtő kohójában születik meg. És nem csoda, hogy ennek az első találkozásnak ilyen fontos szerepe van abban, hogy az életünk milyen pályán indul útjára.
Találkozásaink nem mindig pozitív élménnyel járnak. Kapcsolódási kísérleteink néha kisiklanak. És életre szóló sérüléseket is okozhatnak. Visszacsatolásaik belénk épülnek: abba, ahogyan reagálunk a valóságra.
Amikor nem vagyunk képesek megélni, kinyerni az élet esszenciáját, mert sikertelenül kapcsolódunk egymáshoz – akkor az életünkben eluralkodik az én-az viszony. Birtokló-kontrolláló-sóvárgó-taszító ént építünk, ami folyamatos pótcselekvésekbe menekül, sérül és bánt. És amikor tömegek menekülnek a pótcselekvésekbe, akkor az egész kultúránk mérgezővé és önpusztítóvá válik.
Olyanok vagyunk, mint az öntudatlan gyermekek: visszariadunk a szenvedéstől, de szeretve ragaszkodunk a szenvedés okaihoz, írta Santidéva, az indiai filozófus.
Pont, mint a kiskutya, ami kergeti a saját farkát. Beleharap, aztán nyüszítve sajnálja magát, amiért ilyen gonosz a világ. Újra és újra ugyanazt tesszük – és mégis mindig más eredményt várunk. Ami nem más, mint az őrültség definíciója, Albert Einstein szerint.
A gyógyulás útja – a találkozás.
Újra kell találkoznunk a természettel. Nem mint leigázandó, betörendő erőforrással. Hanem egy nagy rendszer kölcsönösen egymásra utalt szereplőiként, akik egyensúlyra törekszenek.
Újra kell találkoznunk egymással – nekünk, embereknek. Le kell küzdenünk a törzsi ellenségeskedéseket, faji, nemzeti gyűlölködéseket, a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok szakadékait.
Újra kell találkoznunk magunkkal is – hitelesen, őszintén kapcsolódnunk kell a takargatott, szégyellt, árnyékban lapuló önvalónkkal. Megbocsátani neki – elfogadni. Ez talán a legfontosabb találkozás, amit olyan görcsösen próbálunk elkerülni. Az alfája és ómegája minden más találkozásnak.
Tetszenek neked a Drogriporter írásai? Adnak valamit? Akkor kérlek, Te is adj valamit cserébe: légy a Drogriporter támogatója, állíts be egy bármekkora rendszeres adományt, hogy tovább folytathassam az írást: https://drogriporter.hu/tamogass/
Kép: Lee Mong
