Martin Buber szerint a valódi élet mindig találkozás. És a találkozás soha nem személytelen – mindig személyes. Mindig az én-te viszonyban gyökerezik, nem pedig az én-az viszonyban. Az evolúció belénk kódolta, hogy a túlélés és fajfenntartás szerint osztályozzuk és méricskéljük a dolgokat. Né, egy fa: jó tűzifa lenne belőle, esetleg bútor. Egy madár: ebédre jó lesz. Egy ember: kielégí­theti a szexuális vágyamat, esetleg segí­thet a csoportomban előrelépni. Amikor í­gy tekintünk a valóságra, akkor minden „az” – dolog, ami segí­ti, vagy esetleg hátráltatja az én túlélésemet. Birtokolhatom. Ellenőrizhetem. Elhárí­thatom. Megsemmisí­thetem. Ha azonban csak ebben a viszonylatban éljük az életünket, akkor nem teljesí­thetjük ki az emberi élet esszenciáját. Ami csak akkor bontakozik ki, amikor nem csak észleljük a minket körülvevő valóságot, nem csak elemezzük, mérlegeljük, osztályozzuk. Hanem találkozunk vele. Ami igazán lényeges, az mindig találkozás során keletkezik – és a leglényegesebb dolgok a más emberi lényekkel való találkozásainkból erednek. Kapcsolódó lények vagyunk. Kapcsolódások sorozatán keresztül teremtjük meg, pusztí­tjuk el és teremtjük újjá magunkat. Kapcsolódással sérülünk, kapcsolódással gyógyulunk. Találkozásaink jelölik ki életünk mérföldköveit. Az első ilyen találkozásunk az anyaméhben történik. Nem egyszerűen csak létrejövünk: az, amit én-nek nevezünk, az anyával való én-te találkozás teremtő kohójában születik meg. És nem csoda, hogy ennek az első találkozásnak ilyen fontos szerepe van abban, hogy az életünk milyen pályán indul útjára. Találkozásaink nem mindig pozití­v élménnyel járnak. Kapcsolódási kí­sérleteink néha kisiklanak. És életre szóló sérüléseket is okozhatnak. Visszacsatolásaik belénk épülnek: abba, ahogyan reagálunk a valóságra. Amikor nem vagyunk képesek megélni, kinyerni az élet esszenciáját, mert sikertelenül kapcsolódunk egymáshoz – akkor az életünkben eluralkodik az én-az viszony. Birtokló-kontrolláló-sóvárgó-taszí­tó ént épí­tünk, ami folyamatos pótcselekvésekbe menekül, sérül és bánt. És amikor tömegek menekülnek a pótcselekvésekbe, akkor az egész kultúránk mérgezővé és önpusztí­tóvá válik. Olyanok vagyunk, mint az öntudatlan gyermekek: visszariadunk a szenvedéstől, de szeretve ragaszkodunk a szenvedés okaihoz, í­rta Santidéva, az indiai filozófus. Pont, mint a kiskutya, ami kergeti a saját farkát. Beleharap, aztán nyüszí­tve sajnálja magát, amiért ilyen gonosz a világ. Újra és újra ugyanazt tesszük – és mégis mindig más eredményt várunk. Ami nem más, mint az őrültség definí­ciója, Albert Einstein szerint. A gyógyulás útja – a találkozás. Újra kell találkoznunk a természettel. Nem mint leigázandó, betörendő erőforrással. Hanem egy nagy rendszer kölcsönösen egymásra utalt szereplőiként, akik egyensúlyra törekszenek. Újra kell találkoznunk egymással – nekünk, embereknek. Le kell küzdenünk a törzsi ellenségeskedéseket, faji, nemzeti gyűlölködéseket, a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok szakadékait. Újra kell találkoznunk magunkkal is – hitelesen, őszintén kapcsolódnunk kell a takargatott, szégyellt, árnyékban lapuló önvalónkkal. Megbocsátani neki – elfogadni. Ez talán a legfontosabb találkozás, amit olyan görcsösen próbálunk elkerülni. Az alfája és ómegája minden más találkozásnak. Tetszenek neked a Drogriporter í­rásai? Adnak valamit? Akkor kérlek, Te is adj valamit cserébe: légy a Drogriporter támogatója, állí­ts be egy bármekkora rendszeres adományt, hogy tovább folytathassam az í­rást: https://drogriporter.hu/tamogass/ Kép: Lee Mong