„Dehogy adok neki pénzt, még majd piára vagy drogokra költi,” mondják sokan az utcán, aluljáróban kéregetők láttán.
Valóban megvan az esély arra, hogy az apróm végül arra lesz felhasználva, hogy az illető szétcsapja magát. De ha ilyen nyomorúságos körülmények között élnék, lehet, hogy én is arra költeném azt a kis pénzt, ami bejön. Mert annyit úgysem kapnék, ami elég lenne ahhoz, hogy kilépjek a nyomorból.
Amit sokan nem értenek, hogy bizonyos körülmények között a kannás bor vagy a szintifüves cigi nem az örömről és kicsapongásról szól. Hanem a túlélésről. A fájdalom, a szégyen, a kétségbeesés elfojtásáról.
Hogy racionálisabb lenne, ha inkább kajára költené? Hogy majd te inkább kaját veszel neki, nem pénzt adsz? Ha ételt kér, rendben. De hogyan veszed a bátorságot, hogy előírd neki, mi a racionális? Hiszen abban a helyzetben, ott, az utcán, másfajta racionalitás diktálja a döntéseket, mint a kényelmes középosztálybeli egzisztencia védősáncai mögül.
Hogy jobb lenne, ha nem pusztítaná magát? Persze. De önmagában attól, ha kivennéd az életéből a piát vagy más szert, attól még nem lenne neki jobb. Azt kell megnézni, honnan jön a szenvedés.
Az otthontalanságból. A kirekesztettségből. A magányból. A megnemértettségből. A feldolgozatlan gyermekkori traumákból. Az utcai létezés folyamatos készenléti stresszéből. A társadalom lenézéséből. Az önutálatból. Abból, hogy az ember, akit kudarchalmazként kezelnek, maga is elfelejt emberként tekinteni magára. És úgy is fog viselkedni, mint egy kudarchalmaz.
Vajon ebből tudsz neki kiutat kínálni, az okoskodás és ítélkezés helyett?
Bizonyára az egyénnek is van felelőssége abban, ahogyan él. De abban, hogy tömegek élnek a társadalom perifériáján, mélyszegénységben, otthontalanságban, magányban – abban bizony nekünk is óriási felelősségünk van. Nekünk, mint társadalomnak.
