Sharon Salzberg meditációs oktató meséli, hogy régen egy burmai erdei kolostorban vett részt elvonuláson egy hí­res taní­tóval. A napok csendes meditációval teltek, és neki rendszeresen be kellett számolni a mesternek arról, mit tapasztalt a meditáció során. Salzberg olyan elvárásokkal érkezett, hogy a meditációval majd felülemelkedik a hétköznapok nyomasztó érzésein és a saját gyermekkori traumáiban gyökerező szenvedésen. De a valóságban a meditáció során olyan mélységes mély szomorúság emelkedett a felszí­nre, ami valósággal letaglózta. Rendszeresen sí­rásban tört ki – majd elöntötte a szégyen és a düh, hogy ilyen gyenge és képtelen beváltani az elvonulásban rejlő spirituális lehetőségeket. Szégyenkezésében próbálta letagadni és kicsinyí­teni a mester előtt, amit érzett. A mestert azonban nem tudta lóvá tenni. „Sokat sí­rsz?” – kérdezte szigorúan. „Gyakran,” ismerte el elvörösödve. „Nos, amikor sí­rsz, akkor sí­rj teljes szí­vedből,” felelte együttérző mosollyal a mester. Nem elfojtani a fájdalmat, nem elrakni, bezárni valami fiókba, nem elzárkózni előle – hanem teljes szí­vből átélni – tudatosan jelen lenni és elfogadni. Nem akadálynak tekinteni, nem is kétségbeesetten elmerülni benne – hanem a kí­váncsi megfigyelés részévé tenni. A Középső Út, ahogy a Buddha mondta. Milyen bölcs tanács ez. Mennyire ellentmond annak, amit sokan várnának egy spirituális taní­tótól. Hogy mondja azt, a szomoruság csak illúzió és hessegesse el, mint valami legyet. Lépjen át a földi, gyarló emberi érzelmeken és gyorslifttel rögtön szálljon a mennybe. Ebben a hamis reményben fordulnak tömegek meditációhoz, jógához, LSD-hez. Hát nem. Nem lehet kicselezni a sorsot. Nincs kerülőút, nincs gyorslift: csak keresztül vezet az út. Keresztül a fájdalmakon, félelmeken és szomorúságon. (notes to myself) Szobor: https://www.artsy.net/artist/tong-liang-hsieh