Bár amatőrként rendszeresen sportolok (futok, túrázok), sosem voltam sportrajongó. Őszintén megmondom, hogy láttam volna ezer jobb helyét annak a 70 milliárd forintnyi közpénznek, amit a magyar állam az atlétikai vb-re fordí­tott. És a pénz kérdését félretéve: ezer más, égető társadalmi probléma kezelésére összpontosí­thatna jelenleg a magyar állam ahelyett, hogy giga-sportrendezvényeket szervez. Olyan ügyekre, ahol a szakemberek rendszeres vészcsengő-kongatásait is süket közönnyel fogadják a döntéshozók. Közegészségügy. Oktatás. Szociális ellátás. Drogpolitika. Csak hogy néhányat emlí­tsek. Ez a kép viszont áttörte az ingerküszöbömet: az atlétikai vb-n két sportolónő úgy döntött, hogy megosztja egymással az aranyérmet. Amiért aztán az Internet sportrajongó népétől jól megkapták a magukét. Egyesek gyávasággal vádolták meg őket, és szégyennek nevezték, hogy nem küzdöttek a végsőkig. Számomra viszont éppen az ilyen kommentelők testesí­tik meg mindazt, amiért nem kedvelem a média által fogyasztási termékké silányí­tott professzionális sportot. Mert a pénz és elismerés hajszolása, a versengés- és teljesí­tmény-kényszer, a cirkusz és kenyér nekem túl sok benne. Mí­g a két sportolónő szép emberi gesztusa mindazt megtestesí­ti számomra, ami gyakran hiányzik belőle. Nagylelkűség. Józan lemondás. Az együttműködés öröme. Néha elgondolkodom, hogy milyen lenne, ha gyermekkorban többen találkozhatnának í­gy először a sporttal. Nem úgy, ahogy például én találkoztam kölyökként, amikor edzésre jártam. Ami arról szól szólt, hogy az ember egy versenyistállóban érzi magát, ahol küzdeni kell az életben maradásért, különben lenyomják és megszégyení­tik. Ahol tombol a bullying. Hanem mondjuk szólhatna arról, hogy az ember egy támogató közösségben érzi magát. Ahol a teljesí­tményétől függetlenül is elfogadják és értékelik azt, hogy fejlődni akar. És ahol a sikert nem csak egymással szemben lehet elérni, hanem együttműködve is. Talán lehetne nagyon sok embernek más a viszonya a sporthoz – találhatnánk sokkal többen sokkal több örömet a testmozgásban. Felmerül bennem, hogy akár a giga-sportrendezvényeknél és stadion-épí­tései projekteknél többet érne, ha többet foglalkoznánk azzal, hogy Kovács Robika és Szabó Gizike az áltisiben valóban megszeresse a sportot. Örömet találjon benne. Még akkor is, ha nincsenek kiemelkedő képességei. Persze én, államunk és pártunk bölcs vezetőivel szemben, nem értek a sporthoz. Ők biztos jobban tudják… kép: https://www.instagram.com/p/CwXXLt0s_Tu/?utm_source=ig_embed&utm_campaign=loading